Vállalhatatlanul Tökéletes (Befejezett)

HAT

Vagy éppen arra sem emlékezett, hogy mikor takarták be. Mert betakarták. A vadonatúj takaróval, és párnát is tettek a feje alá. A nő mellette pihent. Álmában végre kisimult az arca. A hosszú, semmilyen barna tincsei vad örvényként kavarogtak mögötte. Az arcában.

Félig bele volt bújva a párnába.

A karjaival egy kivénhedt plüsst ölelt. Egy mackó mintás, párna hasú darabot. Kissé már kifakult. A tölteléke a sok mosástól csomósan csúszott össze az egyik sarkába. Pont a szíve fölé, ahogyan passzírozta. A lábát védekezően felhúzta a gyomra elé.

Mintha magzatpózba akart volna gömbölyödni.

Akkor is, ha látszólag nyugodtan pihent. Eddig. Mert a nézésre felpattant a szemhéja. Fókuszált. Először értetlen volt. Aztán rájött, mi történt. Visszahunyta a szemét. A hosszú pillák egészen az orcát cirmozták:

- Boldog advent első vasárnapját!

Milyen furcsa köszönés...

Egyenesen szentimentális. Kristóf elgondolkozva az elsötétített ablak felé pillantott. Tényleg az volt. Közben a nő elkezdett tápászkodni. A férfi utána akart nyúlni, és visszahúzni egy ölelésre, azonban kikerülték a kezét.

Rosszul esett, pedig – elméletben – tudta, hogy futó kalandokban ilyet nem lehet.

- Hogy van a fejed? – kérdezte a házigazda.

Most, hogy felhívta rá a figyelmét, a másiknak tényleg nyomott. Azért feltolta magát félig könyöklésbe. Kata szeme még visszatévedt. Végigsvenkelt a látványon, hogy minden részletét megjegyezze. Bár ennyi néha még kilátszott, amikor a nyári hőségben a terem tulajdonosai a klímán is spóroltak, a fiatal férfi pedig elfelejtkezve magáról a trikójába törölte az arcát.

A nő sietve elfordult.

Mire a vendége előkászálódott, már lerakott egy adag rántottát, felvágott zöldséget, és két csésze feketét. Valahonnan elővarázsolt mandulatejet és édesítőt. Kristóf megszeppenten pislogott.

Közben beóvakodott a fürdőszobába. Ahol egy törülköző és egy fogkefe várta. Bármilyen komment nélkül. Csupán két szex után. A nő a feketéje felett a telefonját böngészte, amikor kijött.

- Én... – kezdett bele a vendége sután.

- Nehogy nekiállj megköszönni! Vedd úgy, hogy a „te is ember vagy, legyen végre önbizalmad" csomag része.

Mire kimondta, a házigazda felhúzta a térdeit. Védekezett. Kristófot érdekelte volna, milyen támadásra számít. Vajon tudatos, hogy megmutatja neki, vagy ennyire nem uralja a metakommunikációját? Megállta, hogy lopva bámulja.

Helyette nekikezdett a reggelinek:

- Nagyon kedves vagy.

- Számos hibáim egyike – bólintott.

- Kata...

- Nem kell. Komolyan! Ne hálálkodj vagy sajnálj! Nekem is pazar éjszaka volt.

- Én...

- Ne legyél ostoba taknyos! – utasította el, mielőtt belefogott volna a dolgok tisztázásába.

Ahogy a vendége kész lett a reggelivel, a nő kivitte a dolgokat. Nagyon finoman jelezte, hogy mennie kell. Kristóf pedig engedelmesen felállt, mivel ötlete sem volt, mit kéne mondania.

Tele volt a feje a rengeteg változással és tudással, amit felfedezett.

Amiken állandóan kattogott a következő héten, amikor a nő – mintha mi sem változott volna – az udvarias üdvözlésen kívül a hétköznap reggeli edzéseik során rá se nézett. A fején folyamatosan ott figyelt az átkozott fejhallgató, amivel mindenkit távol tartott.