Vállalhatatlanul Tökéletes (Befejezett)

TIZENHÉT

Percek múlva kabátban andalogtak hazafelé. Bár lassan ment, mert folyamatosan leálltak csókolózni. Hol volt már a rúzs a nő szájáról...

- Mi van a garbó alatt? – kezdte faggatni Kristóf.

- Azt kérted, legyek dögös – mosolyodott el szomorúan.

A férfi úgy gondolta, vegyen valami menő koktélruhát. Ám ez sokkal jobb volt. Ez csak neki szólt. Szíve szerint ott helyben kihámozta volna a kabátból, hogy azon nyomban megnézze. Kétségbeesetten forgolódott taxi után.

- Akkor semmi vad buli, csak átkeféljük magunkat az új évbe? – súgta a szájába a nő.

Kristóf nyelt egyet. Erre vágyott, viszont azt nem tudta, lehet-e. Visszahajolt egy tétova csókra, és megkísérelt bármit kitapintani, azonban az ostoba, meleg kabát leért a másik térde alá, és csupán a puha bélést méregethette.

Aztán eltolták.

A nő konkrétan kilépett a négysávos út középre, hogy elkapjon egy járművet. Aminek a vezetője nyilvánvalóan nem akart felszedni két művészlelket. El viszont mégsem üthette. Kata már ki is nyitotta, és beült az anyós ülésre.

Kristóf alig bírta utolérni.

Az élményektől kábultan, percek múlva lefékeztek a lakása előtt. Kata pedig zokszó nélkül fizetett, pedig azt – a férfi meglátása szerint – neki kellett volna. A házigazda szerette volna a –z el sem követett – hibáját helyrehozni. Megtartotta az ajtót, és lesegítette a kabátját.

Csak utána oltotta fel a villanyt, hogy büszkélkedjen:

Merthogy a pulton egy jégvödörben egy üveg prossecco várakozott. Olyan, amit a múltkor a telefon képernyőjén megfigyelt. Meg sajttál. És gyümölcssaláta. Ennyi tellett tőle. Kata meglátta. Megfordult:

- Te mégse huncutkodni hívtál fel – csóválta meg a fejét incselkedve.

- Muszáj látnom, mi van a garbód alatt – kapott utána.

- Nem... megmelegszik a prossecco. Vétek lenne – hátrált előle.

- Ez fontosabb...

Két lépessel utolérte, a falnak tolta. A nő kuncogott. Kristóf tudta, hogy idülten vigyorog, ám éppen ez sem érdekelte. Hiszen végre elkapta. Megcsókolta a nő füle tövét, és leszaladt a hátán a keze. Masnit érzett és furcsa fűzött zsinórokat.

Majd megveszett, hogy szemügyre vegye. Feketének képzelte. A garbó aljára fogott. Azzal a szent szándékkal, hogy felrántja. Mire rámarkoltak elöl a nadrágra:

- Ejj, de rossz vagy ma – sóhajtotta Kata.

Ahogy a férfi elkezdte volna cibálni a ruhadarabot, egy kicsit szorosabb lett rajta a marok. A házigazda lehajolt egy szomjas nyelvcsatára, és szavak nélkül is igyekezett meggyőzni a vendégét, hogy ebben a pillanatban le kell pucérodni:

- Csak hadd nézzem meg! – alkudozott.

A nő sajnálkozva megcsóválta a fejét:

- Áh... annyira dögös, hogy akkor nem fogsz magaddal bírni...

Kristóf szeme villant: mi?! Mi lehet az? Mert tapintás után ő fűzőnek gondolta, ám egy olyan nő, mint Kata – nyilván – nem vett fel ennyire szajhás ruhát. Amit emlékei szerint nem is lehetett egyedül magadra varázsolni. Ezért jött volna a meleg barátjával?

Tényleg egy fűző viselt?!

- Kérlek! – ment bele Kristóf a játékba.

Szívesen. Élvezte. Tudta, hogy a végét is fogja. Kata még egy kicsit húzódozott, bár hagyta, hogy a másiknak rendesen becsússzon a felső alá a keze. Aki csipkéket, merevítőket és szalagokat sejtett.