Vállalhatatlanul Tökéletes (Befejezett)

TIZENKETTŐ

Kristóf nem hívta volna fel másnap, ha Kata nem így fejezi be a beszélgetést. Ha akkor nem olyan kedves, – talán – hat a családja néhány nap múlva előadott kis mutatványa, amikor a huszonnegyedikei ebédlőasztal másik oldalán megjelentek a Szomszédék.

Lizivel maguk között. Aki szépséges volt, mint mindig, és szemlesütve köszöntötte őket. Kristóf előtt félszegen megállt. A férfi végül egy szűzies puszit kapott tőle. Csak ő volt meglepődve. Még a bátyja is tudta ezt.

A felfedezéstől a fiatalabb fiúnak szabályosan csikorogni kezdett a foga.

Különösen, amikor a Szomszédék is letették a fa alá az ajándékokat. Az anyja pedig elégedetten cirógatta hátra a megtévedt üdvöske haját, aki elmorzsolt néhány könnycseppet, hogy olyan ostoba volt, és úgy érzi, mindent elvesztett.

Majd sunyin rápislogott a másik érintettre.

Akire a tulajdon apja rámeredt is. Egyfajta utasítással. Kristóf nem találta a szavakat felháborodásában. Úgyhogy némán végigette a vacsorát. Aztán – amikor az italokat kezdték osztani – felállt.

Eltolta az apja által elé rakott méregdrága wiskyt:

- Sajnálom, de estére elígérkeztem a barátnőmhöz.

Egy pohár felborult. A drága majdnem anyós likőröse. A parádi üveg különösen sok apró szilánkra robbant szét ettől a kicsike ütődéstől is. A férfi lesöpörte az öltönyéről. Gúnyosan meghajolt, és kiment.

- Nem képzeled, hogy elmehetsz! – dörrent utána az apja. Kristóf válla befeszült, mielőtt megfordult, ám – szokása szerint – halkan válaszolt:

- Azt képzelem, hogy felnőtt ember vagyok, és oda megyek, ahova szeretnék.

- Amíg az én lakásomban laksz... – indult volna a beszéd.

- Mennyi volt? – vágott közbe a fia.

- Tessék?

- Mennyibe került neked? A lakásom. Vagy mennyit ér most?

- Mit érdekel?

- Kifizetem. – Ami azt illeti egy ideje maszekozott is, hogy majd a (volt hölgye által elvárt) kertest minél előbb megvehesse.

- Nincs hatvan milliód, amennyiért anno én vettem.

- Ami azt illeti, van – kapta elő az okostelefont.

Hiszen digitális korban éltek. Konkrétan két mozdulat volt az összes másfélszeresét átutalni. Bár így már alaposan megcsappant a hét év alatt keservesen félretett lakástakaréka. Igazából csak a minimális állampapír befektetése maradt, meg amit az életre épphogy elégnek tartott.

Az apja telefonja csippant. SMS-t kapott róla. Mert nem is emailt kért. Az idősebb férfi lassan elővette. Hitetlenkedve megnézte. Némán formázta a kérdést, hogy magyarázatot követeljen. Hang nem jött ki a torkán.

Kristóf megelőzte:

- Te mondtad, hogy gyűjtsek, mert a jó környékek drágák... Akkor?

- Te kifizetted...

- Ki – bólintott a fiú, aki, mint kiderült, nem is volt olyan tékozló.

Aki a kezét tartotta, hogy az öreg végre megrázza, és ő végre mehessen. Elvégre mégiscsak az apja volt, és – habár haragudott – nem akarta velük összerúgni a port. A felmenője hitetlenkedve végigmérte: