Az ördög fasza után kettővel

Második fejezet

Azt hittem, az nem lehet rossz döntés, hogy lemosom magamról Medve nyálát, de tévedtem! Ilyen ótvar zuhanyzót az életemben nem láttam, nem lehet beállítani a vizet, vagy tűzforró vagy jéghideg. Utóbbit választottam, de lefagyott a pöcsöm.

– Mennyi fizetést kapsz? Mert biztos nem eleget – sóhajtok a nappaliba érve. Apám éppen inget vasal. Odadermedek a padlóhoz. Apró kis pillanatait kaptam el eddig az életének, és az ingvasalás sose tartozott közéjük. Eddig. Alig várom, hogy egymásra nyissunk a klotyón.

– Remélem, lehűtött a zuhany – vigyorog rám, szakállából kifehérlenek a fogai.

– Haha – köpöm szárazon. – Az ing a kötelező dresscode?

– Tessék?

– Nekem is inget kell felvennem?

– Jó lenne – bólogat, miközben óvatosan tolja a vasaló orrát két gomb közé.

– Nem hoztam magammal – mondom, pedig ez hazugság. Anya rávett, hogy tegyek el egy fehér inget, mert "még jól jöhet". De holtbiztos, hogy nem fogok abban feszengeni ezen a szaros vacsorán.

– Megnézhetnéd a szekrényemben. Van néhány, amit kinőttem – csap a hasára vigyorogva. Nem tudom értékelni a humorát. A bőröndömből kirángatok egy tiszta pólót, és felveszem azt. Ezeknek jó lesz. Ez itt nem a kicseszett Downton Abbey, csak egy tanya a világ végén.

Amikor megérkezünk, a házigazda-tanyatulajdonos Csetney Zsolt fogad az ajtóban. Három lépést sétáltunk, de úgy köszönt, mint messzi, megfáradt utazókat. Gondolom, már a tagjaiba égett a rutin. Panni mögötte vigyorog, az egész gyerek csupa tüllszoknya, meg csillám és flitter. Már tudom, ki lesz az egyetlen, akinek elviselem itt a társaságát. A rejtélyes Krisznek semmi nyoma, ellenben kezet rázok egy Zolival és egy Rudival, mindkettő negyven körüli köpcös férfi, akik furán feszengenek az ingben. Valószínűleg életük nyolcvan százalékát munkásgatyában töltik.

Asztalhoz ülünk. Alig várom, hogy témába kerüljön, miért vagyok itt. Mindenki kedvenc kérdése ez. Csak azért ülök le, mert kezdek szédelegni az éhségtől. Sőt, már úgy érzem, annyira éhes vagyok, hogy nem is vagyok éhes.

Apám a jobb oldalamra kerül, és ahogy leül, meglapogatja a vállamat. Velünk szembe kerül Zsolt és Panni, de a mellettem lévő helyet és egy másik széket is üresen hagynak. Melléjük Zoli és Rudi.

Apám mellé pedig egy kertészgatyás, fiatal harmincas csaj ül le. Előrehajol, keresi a tekintetem, majd mikor végre ránézek, mosolyogva közli:

– Szia! Viki vagyok. Ákos már nagyon várt.

Bólintok. Fasza. Én meg nem vártam ezt az egészet. Apám oldalba könyököl, mire újra a csajra nézek és kinyögöm:

– Szia. Milán vagyok.

Újra rám mosolyog, majd Rudival kezd el valami birkákról beszélni. Az asztalra könyökölök és látványosan unatkozom.

– Milán – mondja halkan apám. Leszarom, fater. Mégis mit kezdesz velem, ha nem fogadok szót, ha? Pöcsfej.

Mindenki ül és beszélget, csak mi hallgatunk ketten. Nemtom, hogy a kaját valami főkötős felszolgáló vagy ki az isten hozza be. Simán kinézem, hogy cselédjük van. Biztosan a szoptatós dajka fésülte ki Panni haját ilyen szépre. Meg a magántanár taníttatja, iskolába sem jár. Hány kilométerre lehet innen egy iskola? Megpróbálom visszaidézni az útvonalat, de nem ugrik be, hogy láttam volna egyet, mielőtt a végtelen földúthálózatra kanyarodtunk a kocsival.