Az ördög fasza után kettővel

Hetedik fejezet

Krisz motoz, én meg lehunyt szemmel ülök a kanapén. Ekkora balfasz is csak én lehetek, hogy egyből napszúrást kapok.

Krisz a kezembe nyom egy poharat.

– Kortyonként idd!

Engedelmeskedem, nem akarok vitatkozni, mert nem vagyok benne biztos, hogy ha kinyitom a szám, nem hányom telibe. A víz jól esik, de három korty után tudom, hogy nemsokára a vécében látom viszont.

– Dőlj el a kanapén!

Nem szeretek rosszul lenni, mert gondolkodás nélkül engedelmeskedem. Krisz fölém tornyosul, a félhomályban emberibb az arca, most veszem észre, hogy a szája sarka felfelé kanyarodik. Mintha egy kicsit mindig mosolyogna. Fura. De lehet, csak attól van, hogy nem a bunkó faszfej énjét vette elő, ezért nem utálom minden sejtemmel.

– Kösz, most már megleszek – sóhajtom, mint az úr, aki elbocsájtja a szolgáját. Sajnos Krisz nem érti.

– Meg kell nézni a lábsebedet – jelenti ki. Megrettenek, ahogy a lábam felé nyúl, azonnal elhúzom, és felülök. Ennek hála szaladnom kell a vécébe.

Mikor percek múlva kibotorkálok, Krisz a kanapén ül, mindkét könyökét a térdén támasztja, ujjait egymásba fűzi, és az alsó ajkát rágja.

Meg kell szabadulnom tőle.

– Nem kell ennyire aggódnod, megleszek.

– Gyere, megnézem a lábad – olyan kedves hangon beszél, hogy egészen összezavarodok. Nem szeretem ezt az érzést, ami feszíti a mellkasomat a kedves Krisz gondolatára.

– Nincs a lábammal semmi, kicsit vérzett, de már jól megvan – hazudom, mert ahogy beszélünk róla, a lábujjam haragos zsibongással adja tudtomra, hogy kurvára nincsen vele minden rendben. De majd én megnézem. Valamikor.

– Nem kell ennyire cirkuszolni. Vagy soha nem volt sebed?

– De volt – felelem harciasan.

– Akkor meg? Na, gyere, ülj le, megnézem.

Nem mozdulok. Biztos, hogy nem fog hozzám nyúlni.

– Ha kell, lebirkózlak – mondja és közben a szemembe néz. Ég az arcom, nem is akarok belegondolni, miért. És ha zavarban vagyok, az egyetlen megoldás, hogy nem hallgatok el, nehogy észrevegye.

– És mégis hogyan gondolod? Azonnal telibe hánynálak.

– Megéri.

Bennakad a tüdőmben a levegő. És habár az egész házban égető forróság van, végigfut a gerincemen a hideg.

– Lehet, hogy lázas vagyok – mondom ki az egyetlen lehetséges megoldást erre a sok hidegrázásra.

Krisz felpattan, és mire észbe kapok, a homlokomra simítja hideg tenyerét.

– Biztos. Van lázmérőtök?

– Négy napja, négy kibaszott napja lakom itt! Honnan tudnám? – drámázok, még a kezem is széttárom.

Krisz az ajtó felé indul, de azért még visszanéz rám, mielőtt kilépne a fejhasogatóan ragyogó napsütésbe.

– Áthozom a miénket. Meg kötszert. Addig fogadd el, hogy le fogom kezelni a sebedet. Mindjárt jövök.

És mire újra pislogok, már kint is van a házból. Tudom, mi zavar ennyire. Míg újra kihányom a semmit a vécé felett görnyedve, visszagondolok a betegségeimre. Kisiskolás korom óta minden ilyet anyám intézett, a sebeket, a hányást, a hasmenést, az influenzát. Anya annyira körbeugrált, hogy néha levegőt sem kaptam, de mindig mindent megoldott. Emlékszem, nyolc évesen még tartotta nekem a zsepit, hogy kifújjam az orrom, ki is röhögtek az osztálytársaim, amikor meglátták egy reggel a parkolóban. Anyám mindig ott volt, még akkor is, amikor inkább egyedül szerettem volna lenni. Néha úgy érzem, az utolsó két évben túl jól sikerült leválasztani magamról. Rengeteget vitatkoztunk előtte, tudatosan, dühvel martam el magamtól, mert elég volt belőle. És most, hogy arra gondolok, valaki megint ápolni akar, épp olyan tehetetlen semminek érzem magam, mint korábban. Pedig már nem vagyok tehetetlen, már nem cipelem anyámat a hátamon, már képes vagyok elintézni magamnak dolgokat. Ahogyan a hamis orvosi igazolásokat is képes voltam feltölteni a krétába. Mondjuk, ha anyám intézte volna ezt is, sosem lógtam volna, sose lettem volna jóba Dávidékkal. Ledőlök a kanapéra és belenyögök a párnámba. Talán továbbra is hagyom kellett volna, hogy Anya mindig mindenhol ott legyen, akkor nem tartanék itt.