Az ördög fasza után kettővel

Huszonnegyedik fejezet

A padláson fekszünk egymás mellett a szénában. Lassan dél, és még nem csináltunk meg egy feladatot sem. Nem etettük meg a lovakat, nem öntöztük meg a növényeket, nem szedtük be a tojást, nem sepertük ki a rackákat, csak elbújtunk ide.

– Talán nem is azt mondta – kezdem óvatosan.

– Mi más miatt jött volna el ide?

– Lehet csak papírokért a gyakorlat miatt.

– Lehet – bólint Krisz, de tudom, hogy nem hisz benne. Én sem hiszem el.

– Szerinted haza fog küldeni?

– Nem tudom. Lehet – mondja egyszerűen, és fáj, hogy ilyen fásult a hangja.

– Mi lesz veled nélkülem? Bántani fogod magad? – kérdezem, és kényszerítem magam, hogy a szemébe nézzek.

– Megyek veled, nem emlékszel? – mosolyodik el.

– Most komolyan kérdezem.

– Én meg komolyan mondom. – És közelebb löki magát, felém hemperedik. A mellkasomba szorulnak a szavak, ahogy hozzám préselődik. Megcsókol, és ahogy fekszünk, minden porcikánk egymáshoz simul. Krisz ajka forró és puha, a hasamon lévő lila folthoz nyomódik a köztünk lévő karja, ficereg, kihúzza, és a hajamba szánt vele. Koncentrálnom kell, különben teljesen eltereli a gondolataimat, de nem hagyom magam, végigsimítok az oldalán, és rámarkolok az egyik lila foltjára. Belenyög a számba, végre kinyitja a szemét meglepetésében, és az ajkamra zihál. Még szorosabban fogom az oldalát, mire végignyal az ajkamon, és elszédülök a vágytól.

– Majd felhívlak – mosolyodik el, én pedig csak lassan forgó gondolatokkal értem meg, hogy végre választ kaptam, de nem ígéretet. Ez még nem elég. A nyakára hajolok, megcsókolom a bőrét, sós az íze, és többet akarok belőle. Megszívom, mire felsóhajt, de nem vagyok hülye, óvatosnak kell lennem, nem hagyhatok rajta semmilyen jelet, úgyhogy inkább csak csókolgatom a nyakát, felfelé haladok egészen a fültövéig. Krisz a nyakamat karolja, a vállamba kapaszkodik, és érzem, mennyire akar engem, akar tőlem mindent, amit adhatok.

– Sziasztok – harsog fel lentről Panni hangja, mire riadtan rebbenünk szét. Krisz sikeresen szemen könyököl, ahogy elhúzódik. A ruháját igazgatja, felül, én meg a hajamat simítgatom le, és próbálok látni a könnyeimen keresztül. – Már a létrán vagyok. Csak szólok.

Kriszre nézek, aki full komoly arccal bámul rám, de most muszáj elnevetnem magam, és ő is becsatlakozik.

– Örülök, hogy jó kedvetek van. Én közben megcsináltam mindent, amit ti ma ellustálkodtatok – mondja, miközben csattog a lába alatt a létra. A mondat végére jelenik meg a kócos copfjaival. Ahogy végigpillant rajtunk, elszáll a dühe, és elmosolyodik. Mintha ez a hülye kis vakarcs mindent értene, mindentudóan felvonja a szemöldökét. – Szóval ezért tűntetek el – mormogja.

– Miért jöttél? – kérdezi Krisz, és már nyoma sincs a vidámságnak a hangjában, színtiszta feszültség árad belőle.

– A panaszkodáson kívül? Mindjárt ebéd, anyu mondta, hogy szóljak – néz Panni hol Kriszre, hol rám.

– És Zsolt?

– Bezárkózott az irodájába egy ideje. Amióta itt volt Álmos.

Próbálom keresni Krisz tekintetét, de a szénával borított padlót bámulja.

– Nem hallottad, miről beszéltek? – puhatolózok.

– Nem szoktam hallgatózni – kezdi felháborodva, aztán sóhajt. – Na jó, most megpróbáltam hallgatózni, de nem hallottam semmit. Aztán meg anyu hívott segíteni.