Az ördög fasza után kettővel

Ötödik fejezet

Utálok minden koszos, mocskos állatot. A reggel ötkor csicsergő madarakhoz idővel hozzászokik az ember. Az utcasarkon fújó macskákhoz meg az ugató, házsarkokhoz odaszaró kutyákhoz is. Még az eső után előmászó csigák is okék. De a bárányok? Valahogy annyira idegenek a vékony lábaikkal, vastag, kerek hasukkal, hosszú arcukkal és rám meredő gombszemükkel, hogy nem akarok egyikhez sem hozzányúlni.

– Mennyien vannak? – kérdezem, amikor beoldalazok a karám ajtaján Kriszt követve.

– Számold meg! – mondja, és egyre beljebb megy. Most komolyan, miért nem lehet elkapni egyet itt a szélsők közül?

– Akkor biztosan elalszom – nyögöm, mire Kriszből nevetésféle hang szalad fel, amitől végigborzong a gerincem íve. Aztán rájövök, hogy csak egy bárány dörgölőzött hozzám, attól van.

– Na figyelj, egyszerű. Itt megfogod bal kézzel a nyaka alatt, jobbal meg így tartod a jobb lábát, idenyúlsz, és így megemeled. Aztán már csak el kell vinni néhány lépésnyire a nyírókhoz.

Hogy mi van?

– Ööö. Megmutatod még egyszer?

Krisz bólint, én pedig tompa aggyal bámulom, ahogyan gyors és határozott mozdulatokkal felültet egy újabb bárányt, ami ülve majdnem akkora, mint ő maga. Aztán a báránnyal a lába között rám néz.

– A farkcsontjára kell ültetni, akkor nem tud mozogni. Gyere, próbáld ki te!

Közelebb lépek hozzá. Mellettünk mindenhol bárányok, a többnyire fehér pofájukkal bámulnak rám, és folyamatosan bégetnek. Odabentről köszörű zaja szűrődik ki. Tétovázva körbenézek, de csak ketten maradtunk Krisszel idekint.

Lehajolok egy kisebbfajta bárányért, mert biztos, hogy egy olyan böszmét nem fogok tudni megemelni, mint az előbb Krisz. Ahogy a szőréhez érek, visszakapom a kezem, annyira szokatlanul furcsa érzés megérinteni.

– Csak bátran, állj mögé! – mondja mellettem Krisz. – Bal kézzel a nyaka alatt keresd meg, ahol bele tudsz markolni.

Követem az utasításait, és közben azt rebegem magamnak, hogy ha lenyűgözöm Zsoltot, el fogja fogadni az ablakos alkut, és akkor megszabadulok. Megéri, igaz? Dávid megér ennél többet is. Úgyhogy belemarkolok az állat szőrébe, és furcsa, meleg lebernyegszerű bőrbe akadnak az ujjaim.

– Ez az. Most jobb kezeddel markold meg a jobb lábát!

Rákulcsolom a kezem a hófehér bárányszőrre. Kliensem erre egy hangosat béget, mire összerezzenek, és majdnem elengedem.

– Ne félj, nem fáj neki – lép mögém Krisz.

– Nem félek – mormogom, ő pedig a kezemre simítja a tenyerét, amitől végigcikáz rajtam a forróság. Kezének durva érintése horzsolja a bőrömet, legszívesebben elengedném a bárányt, de Krisz nem hagyja, a megfelelő helyre tolja a tenyeremet. A nyakamban érzem a leheletét.

– Itt, érzed? Itt a térdénél meg tudod akasztani a kezed és megemelheted.

Előre bámulok, semmiképpen sem fogom elfordítani a fejem, hogy közelről lássam az arcát. Ahogy lazul a szorítása, kirántom a kezem, mire a birka a lábamra borul, és feháborodott bégetésbe kezd.

– Vigyázz – nyújtja hosszúra az á-t Krisz. – Semmi baj, kezdd újra!

Azt hiszi, csak elrontottam. És most nincs erőm belekezdeni abba, hogy mi az igazság. Mert az igazság az, hogy aludni akarok, hogy bárányhoz sem akarok nyúlni, hogy apám arcára sem vagyok kíváncsi. Azt akarom, hogy Krisz mérges legyen rám, ha elbénázom, ne pedig kedves. Mert a mérges Kriszt kezdem kiismerni, de a kedvest nem tudom hová tenni. És kurvára nem is akarom.