Az ördög fasza után kettővel

Tizenhetedik fejezet

Krisz egész héten cipel magával. Segédmunkás vagyok. Szegelek nyúlketrecet, etetem a tyúkokat, összeszedem a tojást, ganézom az állatokat. A kedvenc helyem a lovak mellett van. Reggel általában itt kezdem a napot. Végtelen nyugalmat árasztanak, ami segít, hogy elfelejtsem a szükséget, hogy Dávidra gondoljak. Ha mégsem elég, akkor pedig ott van Krisz és az alku. Tudom, hogy soha nem fogom megkérni, hogy ebben segítsen, ennél nagyobb az önérzetem.

De ma reggel óta nem láttam Kriszt. Délután három van, a legnagyobb forróság, és mindjárt rám fő a hús, amikor végre húsz perc keresés után megtalálom. Zsolttal beszél, az árnyékba húzódok, nem akarok zavarni. Zsolt éppen megpaskolja a vállát, aztán hátat fordít neki és tovább sétál. Megtorpanok, figyelem Kriszt a karámok takarásából. Dühösen sétál fel-alá, majd lendíti a lábát és éppen abba a kurva lécbe rúg bele, amit életemben először megszegeltem. Odasietek hozzá, és elkapom a karját. Magam felé fordítom. Nehogy már pont azt a lécet bassza tönkre!

– Mi a picsa bajod van?

Rám néz, és megrettenek a dühtől eltorzult arcától. Akkor volt utoljára ilyen, amikor nekikent a házfalnak.

– Semmi – köpi felém, és hátraarcot vág. Megpróbál meglépni előlem, de a gumicsizmájában nem tud elég gyorsan menni. Mellé sorjázok, csak gyaloglok a tempójában, és várom, hogy megnyugodjon. Ha anyám lennék, nyaggatnám, kérdezgetném, agyon kínoznám, hogy mondja el, mi bántja. De én Milán vagyok. Bíznom kell abban, hogy tudom, mire van Krisznek szüksége.

Borzalmasan sokat gyaloglunk, leszakad a lábam, mire végre lassul a tempó. Krisz már nyugodtan, mélyeket lélegzik, vállából elúszott a feszültség, helyette a nyakába ejtve hordozza a félelmet.

Egészen addig nem szól, míg a lovakhoz nem érünk. Megkönnyebbülök, amikor meglátom az istállót, mert itt végre leülhetek, meg nincs a kibaszott napon. Aztán görcsbe ugrik a gyomrom, ahogy látom Kriszt belépni az ajtón. De csak a seprűt fogja meg, úgyhogy beállok mellé segíteni.

– Miért vagy az árnyékom?

– Nincs jobb dolgom – hazudom, mert az hülyén hangzana, hogy őrizlek, hogy ne bántsd magad. – Elmondod, mi húzta fel így az agyad?

– Csak apám.

– Hm. – Ezt megértem. – És mivel?

– Elfelejtett szólni, hogy jön egy új gyakornok a tanyára.

– És félsz, hogy olyan seggfej lesz, mint én?

Megáll a kezében a seprű, komoly, sötét tekintettel néz rám.

– Álmos sokkal rosszabb, mint te.

– Ez az az Álmos, akiről már meséltél?

– Sajnos – sóhajtja.

Megpusztulok, ha nem tudhatok meg azonnal mindent róla. Hiszen Krisz azt mondta, Álmos azt hitte, hogy rámozdult. De türelmesnek kell lennem. Nem vagyunk annyira jóban, hogy pont ezt mesélje el nekem részletesen, főleg, ha ideges.

– Ha ennyire nem akarod, hogy itt legyen, mondd meg Zsoltnak.

– Ez nem így működik. Bejegyzett gyakorlati hely vagyunk, apám szerződést kötött az iskolával. Nem válogathat, aki jelentkezik, az jön.

– Szar helyzet – okoskodok, holott a felét se értem. Krisz folytatja a seprést, csinos kupacba húzza a szalmát. Szeretem a seprű hangját, meg azt, ahogy előtűnik a fapadló.

– Akkor Álmossal egy suliba jártok, igaz? – puhatolózom.

– Aha. Az osztálytársam.

– És miért rosszabb, mint én? – csapok bele a közepébe. Érzéketlen faszfej vagyok. Egy kíváncsi érzéketlen faszfej.