Az ördög fasza után kettővel

Hatodik fejezet

A gyomorkorgásomra kelek délután kettőkor. Nem emlékszem, hogyan kerültem be az udvarról, de ha jól számolom, aludtam huszonegy órát. Hálás vagyok, hogy apám nem piszkált fel, mondjuk ki lehettem ütve, mert nem ébredtem fel se az esti, se a reggeli készülődésére.

Habár mindjárt éhen veszek, de a kajálásnak még várnia kell, mert olyan a szagom, hogy mindjárt elhányom magam. A zuhanyba mászva jut eszembe, hogy Zsolttal megegyeztünk, hogy ma átmegyek megbeszélni az ablakot. Úgyhogy gyorsan lerendezem a zuhanyt, aztán átsietek hozzá. Nem húzhatom tovább, még a végén azt fogja hinni, hogy nem érdekel az egész. Bekapok három marék gabonapelyhet, és már itt sem vagyok.

Útközben csak abban reménykedem, hogy nem futok össze sem Krisszel, sem Pannival, bár ez utóbbi annyira mégsem lenne szörnyű. A ház ajtaja megint tárva, Medve a küszöbön fekszik, de csak felemeli a nagy fejét, nyugtázza, hogy én vagyok, és már nem is veszteget rám több pillantást. Mintha attól, hogy Panni mellett elaludtam, a falka tagja lennék.

Odabent csend, megint kibaszott csend. Legszívesebben elkiabálnám magam, hátha Zsolt meghallja, de a kissrácra gondolok, akit lehet, felvernék álmából, és akkor Panninak kell visszaaltatnia.

Alig fordulok ki az ajtón, hogy inkább megnézzem Zsoltot, hátha az állatok körül van valahol, amikor begördül egy autó, és kiszáll belőle Zsolt, Panni és legvégül Krisz, aki a hátsó ajtóhoz lép, hogy kicsatolja a gyerekülésben kapálózó öccsét.

– Milán! Jól vagy? – mosolyodik el Zsolt.

– Az ablak miatt jöttem – tisztázom azonnal.

– Persze. Beparkolok a garázsba, várj meg itt, és megbeszéljük.

– Oké.

Miután Krisz kicsatolja a kicsit, és a gyereket a kezében tartva becsukja a kocsiajtót, Zsolt elhajt, én meg ott maradok közöttük.

– Szia – mosolygok Pannira, aki nem mosolyog vissza azonnal. Mi a picsa van megint? – Haragszol rám?

– Elaludtál, és egyedül kellett félnem.

Szemrehányón villogtatja rám nagy szemeit. Nem tudok rá haragudni, meg szégyellni se fogom magam.

– Bocsánat, fáradt voltam.

– Azt tudom – fordul hátra, és vigyorog Kriszre, aki mozdulatlanná merevedve bámul, az se érdekli, hogy az öccse teljes erejéből kalapálja a vállát.

– Mi van? – morrantok rá.

Megvonja a vállát, aztán elindul a ház bejárata felé. Amikor végre fellélegzem, hogy megúszom, megtorpan mellettem.

– Pehelykönnyű vagy.

– Mi? – fordulok hátra, de olyan nagyokat lép, hogy már az ajtónál van.

– Panni – szólal meg Zsolt mellettem –, megetetnéd Nimródot? – biccent fejével a kicsi felé. – Nekem szükségem lenne Kriszre.

– Persze – pattan a kislány.

– Gyere, Krisz! Te is, Milán. Megnézzük a málnát, érik-e, és közben megbeszélünk mindent.

Oké, de ehhez minek Krisz? Meg mi az, hogy málna? Még az is van? Ezen az ördög fasza utáni tanyán minden is van!

A birkakarám utáni erdős fasor mögött komplett kert fogad. Veteményessel, gyümölcsfákkal meg babkarókkal.

– Mekkora ez a tanya? – képedek el.

– Öt hektár a kaszálók és földek nélkül, azokkal együtt tizenhét is megvan – válaszol Zsolt büszkén. Mintha mondana bármit az, hogy hektár.