Az ördög fasza után kettővel

Huszonötödik fejezet

Amikor reggel felébredek, egyből a kívánság jut eszembe. Várom a csodát. Hang nélkül reggelizünk apámmal, mindent elmondtunk már. Különben is jólesik most a csend. Fél hétkor azért elindulok, hogy még utoljára körbenézzek a tanyán. Azt remélem, hogy még látom Kriszt, de nincs a lovaknál. Azért egyesével elköszönök mindegyiktől, Ámorhoz hozzá is bújok, és megkérem, ha Krisz megjelenne nála, lökje ki a kezéből a bicskát, mielőtt bármit is kezdhetne vele. Ámor felprüszköl, és elhúzódik. Nem együttműködő, talán ő is érti, hogy ezt Krisznek kell leharcolnia önmagával.

A farzsebemet égeti a bicska, még mindig nálam van. Vissza akarom adni, mert nem merem elvinni magammal, félek, hátha talál valami mást, valami máshogyan önpusztító és veszélyes dolgot. Elsétálok a rackákhoz. Attól is félek, mi lesz, ha nem lesznek itt többé, kit fog Krisz simogatni? Aztán végighúzom a tenyerem az összes megszegelt nyúlketrecen, megjavított több kilométernyi kerítésen. Megnézem a szénabálát, ahol tegnap ültünk, az elhagyatott házat, az Álmossal épített faházat, a tehenek épülő helyét. De Krisz nincsen sehol.

Úgyhogy utoljára hagyom a padlást, mert máshol már semmiképpen sem lehet. Mosolyt erőltetek magamra, úgy mászok fel a létrán, felkönyöklök az utolsó fokra, már azt is tudom, mit fogok mondani. Na, elegendő alsógatyát csomagoltál? Mert ez vicces. De lehervad a mosolyom, mert Krisz itt sincsen. Azért felmászok, legalább megsimogatom a cicákat. A kedvenc feketémet nem találom, de ketten itt hemperegnek, rágják a szalmát vagy az anyjuk fülét, kergetik a farkukat. Olyan kis hülyék, hiányozni fognak. Nagyon sok minden fog hiányozni.

Mégse egy rohadt redvás mocskos tanya ez.

– Hé, ez most az én időm! – ront rám Panni.

– De ma vagyok itt utoljára. Igazán megkegyelmezhetnél.

Panni drámaian felsóhajt, majd egy kegyes kézlegyintést követően megforgatja a szemét.

– Legyen, maradhatsz.

Aztán lehuppan mellém.

– Nem láttad Kriszt?

Panni a szája elé teszi két ujját, és elhúzza az ajkai előtt, mintha cipzár lenne.

– Oké, értem, nem beszélhetsz.

– Erről nem. Majd megtudod. Várod már, hogy újra otthon legyél?

– Egy kicsit, talán.

– Nekem egyáltalán nem fogsz hiányozni. Végre akkor jövök ide, amikor akarok. Meg végre Krisz is újra velem fog foglalkozni.

Elvigyorodom.

– Nekem nagyon fogsz hiányozni.

Erre nagy szemeket mereszt, aztán lebiggyed az ajka, és baszki, mindjárt elsírja magát. Nem bírom ki, ha megbőgetem Pannit, mert az biztos, hogy akkor én sem bírom tovább tartani magam.

– Csak vicceltem! – kiáltok fel gyorsan, felmarkolok egy marék szalmát, és beleszórom a hajába. – Utállak.

– Helyes – szívja fel az orrát, és bólogat.

Felrezeg a telefonom, reménykedek, hogy Krisz az, de Anya hív, hogy megérkezett. Így hát megölelem Pannit, és lekecmergek a padlásról. Szűk csomó a gyomrom, vagy inkább fekete lyuk, úgy tátong benne az üresség. Mi van, ha valami gáz van Krisszel? Panni nem tűnt aggódónak, de el tudom képzelni, hogy nem mondja el, ha otthon valami vita volt.

Anya átölel, és akármennyire is haragszom rá, most jó érezni az illatát: naptej és gyöngyvirág.

– Jól vagy, Milus? – Bólintok. – Bajt kevertél, hogy korábban jössz haza?