Az ördög fasza után kettővel

Tizennyolcadik fejezet

A maradék három napban ugrásra készen állok, hogy mikor csippan a telefonom, jelenik meg Krisz a küszöbön, hogy kellek, de egyszer sem hív. Amikor látom, csak az állatokról beszélünk. Álmost, vagy azt, hogy szeretné-e, ha maradnék, szóba se hozzuk.

Hétfőn hatkor már a tyúkokat etetem. Olyan tempóban dolgoztat az ideg, mint soha eddig, és fél kilencre az egész délelőtti munkámmal végzek. Aztán elindulok a lovak felé, mert nem bírok tovább magammal. Arra érek oda, hogy a külső kifutóban Krisz Vince mellett áll, mellettük pedig Donna, akit Álmos csutakol. Nem hallom, mit mondanak, de látom, hogy beszélgetnek.

Mintha a két szemem között basznának homlokon, úgy szédít el a gondolat, hogy Krisz talán örül Álmosnak, talán az újrakezdésben reménykedik. És rájövök, mennyire mocsok vagyok, mert napok óta azt várom, legyen annyira szarul, hogy bántani akarja magát, és nekem szóljon. Csak hogy megnyugodjak, hogy fontosnak érezzem magam. Felfordul a gyomrom, és megpróbálok elhátrálni, észrevétlenül eltűnni a tanya végtelen sűrűjében, de Krisz felemeli a fejét, és találkozik a tekintetünk. Álmos észreveszi, hogy valami történt, de mielőtt rám nézne, sarkon fordulok.

A nyulakhoz megyek, mert a padlás ilyenkor még Pannié. Zöld fűvel, salátával etetem őket, és megpróbálom visszaidézni Álmost a lovak között. Sapkás fejét, széles hátát, a tanyasi élethez fehér bőrét, és minden porcikáját végtelenül utálom.

Délután egy zacskó szeggel indulok neki a tanyának, az összes laza lécet visszaszegelem. Olyan helyekre jutok el, ahol sose jártam. Megtalálom az elhagyatott házat is, ahol talán először beszélgettünk normálisan Krisszel. Emlékezetembe égett az az éjszaka, és most a napfényben minden fájdalmasan kiábrándító. A ház nem rémisztő, a vérfolt is csak egyszerű rozsdának vagy talán penésznek látszik. Ahogy hazafelé baktatok, arra jutok, hogy Krisznek igaza volt, nem bírnám itt a tanyán.

Hirtelen visszavágyom Pestre, vissza Dávidhoz és ez az érzés olyan erős, hogy le kell ülnöm az egyik kerítés tövébe, ölembe rakom a kalapácsot meg a zacskó szöget. Jólesően bökdösik a bőrömet. Aztán előveszem a telefont, és visszatiltom Dávidot.

Elönt a szégyen, mert megszegem az esküt, de túl erős a vágy, és nem akarom Kriszt ezzel zavarni. Mert mit mondanék, mit írnék? Ha az állatokkal van, úgyse hallja meg a telefont. És különben is, most úgyis Álmossal foglalkozik, rendbe akarja hozni a dolgokat.

„Sajnálom."

Megfordul velem a világ, elnyúlok a fűben, és bámulom Dávid üzenetét. Már tudom, hogy nem kellett volna visszatiltanom.

Este megkeresem az utolsó szál cigimet, amiről el is felejtkeztem. Nem tudom, hogy búcsú vagy újrakezdés íze lesz-e. A muskátlik mellett állok, apám odabent horkol. És abban a pillanatban, amikor a számba veszem a cigit, megrezzen a telefonom.

Remeg a gyomrom, mert biztos vagyok benne, hogy Dávid lesz az, észrevette, hogy elolvastam, hogy visszatiltottam, de Krisz profilképe jelenik meg a kijelzőn, az üzenet pedig csak egyetlen kés emoji.

Visszatömöm a cigit a zsebembe, és futásnak eredek. Kifulladva érek az istállóhoz, ahogy berobogok az ajtón, azonnal Ámor felé fordulok, de aztán meghallom Krisz hangját a padlásról:

– Fent vagyok.

Karcos suttogás a hangja, amire elönt a rémület. Napok óta számítottam erre a percre, most mégis félek. Amikor felérek, Kriszt a szénában találom, a macskák karnyújtásnyira alszanak tőle egy kupacba bújva. A bicskája becsukva, de mellette hever.

Szaporán lélegezve bámulom, mire végre felemeli a fejét, és rám néz.

– Még nem csináltam semmit.