Az ördög fasza után kettővel

Huszonharmadik fejezet

Amikor visszaérek a konyhába, apám rám mosolyog. Leülök az asztalhoz, mert az, hogy beszéltem Dáviddal, kiszívta az összes erőmet.

– Nem szoktál kávézni – mormogom. Apám cukrot kanalaz a kávéscsészébe.

– Éreztem, hogy ez egy olyan reggel, amikor szükség lesz rá. Kérsz?

Bólintok, mire apám levesz egy másik csészét is a polcról, belemeri a cukrot, majd beletölti a kávét. Leül mellém, miután elém rakta a csészét. A kezembe fogom, és jól esik, ahogy a tenyeremnek nyomódik a recés, meleg oldala.

– Hogy vagy? – néz rám komolyan.

– Kicsit fáj a hasam. Belilult, de nem vészes. – Apám hallgat, vár még, hátha tovább beszélek, és itt a kávéillatban, a kis konyha csendes biztonságában előtörnek belőlem a szavak. – Irtóra szar volt. Nekik akartam esni, még úgy is, hogy semmi esélyem nem volt ellenük, de Krisz nem hagyta. Lefogott, eltakart, védett, és úgy kellett kiszabadulnom a karjából, hogy behúzhassak nekik egyet-kettőt.

– Még szerencse, hogy odaértünk.

– És ha nem jöttök? – csattanok fel. – Akkor is hagyta volna, hogy szarrá vérjenek, csak hogy az apja ne legyen rá mérges? De így is az volt. Láttam, hogy nézett rá. Ha megtudja, hogy Krisz... – De elhallgatok, mert nem mondhatom ki.

– Zsolt nem egyszerű eset. De szereti Kriszt, a legjobbat akarja neki.

– Pffff.

– Milán...

– Tudom, persze, én nem voltam itt, én sosem láttam. – Megrázom a fejem. – Nem érdekel, milyen volt, milyen lehetne, és mi lenne, ha. Én csak azt látom, hogy Krisz szenved, rengeteget dolgozik, mindenkire neki kell figyelnie. Túl nagy felelősség ez egy tizenhat évesnek. Biztos vagyok benne, ha rám bíznák a tesóimat, már ha lennének, egy hetet nem élnénk túl. Ő viszont jól csinálja, de csak azért, mert megtanulta önmagát a háttérbe szorítani. Pedig érzi, hogy ez túl sok, túl nehéz neki. De nem tehet semmit, amíg ez a helyzet a családjában, ez a helyzet a tanyán.

Meglep, hogy apám nem állít le, hogy hagy beszélni, hogy nem védi Zsoltékat. Kortyol a kávéból, a bajsza szélén látszik a kávéhab, és tudom, ha visszamegyek Pestre, így fogok emlékezni rá.

– Nagyon fontos neked Krisz. – És ott van ugyanaz az utalás a hangjában, ami Álmosében is volt, mielőtt ledöntöttem a bozótba, de apám mondatában nem mar, nem fáj. Bólintok. – És te is fontos vagy neki, ha így megvédett tegnap.

– Azt mondta, azért is, mert tudja, hogy az apja kirakna innen, ha összeverekedek a gyakornokával. – Apám hümment, kortyol, keveri a kávét. Nem néz rám, amitől könnyebb beszélnem. – Bárcsak Krisz velem jöhetne! – sóhajtok. Buta vágyakozás, mert tudom, sosem csinálná meg. Három napot alig bírt távol lenni a családjától. Pedig mennyit adhatna neki, hogy végre a szülei, a nyomás, a tanya, az elvárások nélkül önmaga lehetne. Eszembe jut a kérdése, még régről, és tudom, hogy megvan a válaszom. Tudom, mit kell felelnem neki.

– Kivel telefonáltál?

Apámra pillantok a kávém felett. Száll az arcomba a forró gőz, túl meleg, de most már belekortyolok, csak hogy húzzam az időt. Aztán leteszem a bögrét, és úgy válaszolok, mintha semmit sem számítana.

– Dáviddal.

– Ő hívott a múltkor is, igaz?

– Igen.

– A fiúd? – kérdezi apám, és a szakálla felett vörös pír gyúl az arcán.

Kínomban elnevetem magam. Mennyire furcsa így hallani. Vajon valaha is együtt voltunk egy percre is?