Az ördög fasza után kettővel

Tizenegyedik fejezet

Keveset aludtam, de mintha hozzászoknék a koránkeléshez, mert reggel hatkor, amikor megetetem a csirkéket, nem nyomja a fejem az az elviselhetetlen ásítási vágy. A kerítésre dőlve figyelem, ahogy a csirkék jókedvűen kapkodják a kukoricaszemeket. Már semennyire sem hasonlítanak a puha, sárgatollas csibékre, inkább tyúkok, és összeszorul a torkom, ha arra gondolok, hogy Krisz korábban valami vágásérettséget említett.

Felsóhajtok, mire Medve ül a lábam mellé, szemöldökemelgetve vizsgálja a csirkéket. Hátra nézek, mert ha ő itt van, Panni se lehet messze, de a kislányt sehol se látom.

– A gazdádat hol hagytad? – kérdezem, de Medve rám sem hederít.

– Belázasodott – szólal meg Krisz, aki a tyúkól túloldaláról érkezik. – Még tegnap este.

– Szegény – sóhajtom a kerítésre könyökölve. – Majd meglátogatom.

Krisz felvont szemöldökkel néz rám. Kutató pillantása alatt ég az arcom. Felrémlik a tegnap esti látogatásunk az elhagyatott házban, és elkapom a tekintetem.

– Ha Panni meggyógyul, levágjuk a csirkéket – mondja, és mintha kegyetlenség szűrődne a hangjából.

Rákapom a tekintetem, de Krisz csak előre figyel.

– Minek ahhoz Panni?

– Ketten szoktuk csinálni – von vállat.

– Panni nem túl fiatal hozzá?

– Lehet. De nincs más, aki segítsen.

Semmit se tudok a csirkevágásról, de abban biztos vagyok, hogy vér is folyik, ami nem való egy tízévesnek.

– És Panni mit szokott csinálni?

– Hozza a forróvizet. Tépi a tollat, segít bontani. Bármit.

– Hagyjuk pihenni. Megcsinálom én az ő részét.

Krisz lassan fordítja felém a fejét, a jobb kezébe támasztja az arcát, és halkan szólal meg.

– Mennyire aranyos, hogy így törődsz a húgommal. Kár, hogy akkor nem jutott eszedbe, hogy mi van vele, amikor bedobtad az ablakunkat.

Ilyen lehet, amikor frissen vágott sebbe sót szórnak. Próbálok megszólalni, de nem jön ki hang a torkomon. Mert mit lehet erre mondani? Mi lenne a jó válasz?

Hogy sajnálom? Hogy megbántam? Hogy hetekkel ezelőtt még minden itt töltött másodpercet utáltam, most már csak minden másodikat? Hogy jóvá akarom tenni? Hogy azt hittem, megbocsájtott? Hogy azt hittem, tegnap este...

Megrázom a fejem.

– Csak hadd segítsek! – Karcol a hangom, mikor végre sikerül szavakat kipréselni a torkomon.

– Felőlem – von vállat. – De véres lesz, és büdös. A repce ehhez képest semmi – néz rám. Beleborzongok a szavaiba. A tegnap estét képes szóba hozni a napfényben is, és habár nem történt ott semmi, mégis mintha az előbb sóval szórt sebeimet óvatosan bekötöznék. – Panni immunrendszerét ismerve két nap múlva úgyis kutyabaja se lesz. Megvárhatjuk.

– Csináljuk holnap – bólintok.

– Jó. Reggel hatkor itt találkozunk. – Azzal ellöki magát a kerítéstől, Medve hűségesen követi. Nem bírom levenni róla a tekintetem, bámulom, ahogy gyűrődik a hátán a pólója minden mozdulatára, ahogyan a vádlija ki-kikukkant a gumicsizmából.

Krisz hátrapillant rám, mielőtt elfordul. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, aztán elkapja a fejét. Nem tudom letörölni a vigyoromat, amikor visszafordulok a csirkékhez.