Az ördög fasza után kettővel

Tizenharmadik fejezet

Krisz egész nap kerül, úgy helyezkedik, hogy ne legyen mellettem. Ha néha találkozik a tekintetünk, csak a totális gyűlöletet látom. Legszívesebben ráordítanék, hogy ha ennyire utál, mi a fasznak jött el, de tudom, hogy be kell fognom, mert akármennyire is dühít, tudom, hogy én vagyok az, aki átlépte a határt. Talán csak meg kellett volna kérdeznem, megnézhetem-e. Vagy rávenni, hogy menjünk be a vízbe, és...

– Itt lehet fürdeni?

– Dehogy, ez egy horgásztó – mondja apám, miközben az egyik horgászbot damiljával szarakodik valamit.

– Remek – mormogom.

Akkor ez is kilőve. Sajnos csak öngyilkossági kisérletek jutnak az eszembe, például hogy utána lopakodhatnék, ha elmegy pisilni, de látom, ahogy ráijesztek, és reflexből nyakon szúr a bicskájával. Nem akarok ezen a fos helyen elvérezni.

Felé pillantok, a lehető legmesszebb ül tőlem a másik fatörzsön. A vízre bámul, pólója alól előbújik egy vékony sávban a bőre, ami kevésbé barna, mint a nyaka. Hiszen a sátorban le fog vetkőzni, jövök rá. Nem kell semmit csinálnom, csak megvárnom, hogy valamikor pólót cseréljen. Ha nem maradok le, látni fogom. Vajon az a bőr is ennyire világos, ahová rásimítottam a tenyerem? Vagy lehet, hogy ott még fehérebb a bőre? Mint a friss, szűz hó.

– Milán?

Apám engem bámul, kapok észbe, és elkapom a tekintetem Kriszről.

– Mi van?

– Azt kérdeztem, szeretnél-e fürdeni, mert hazafelé megállhatunk egy helyen, van egy bányató, ahol lehet.

– Krisz, te szeretnél? – kérdezem, mert minden kérdés egy lehetőség, hogy megfigyeljem, hogyan reagál.

– Persze – von vállat, mintha semmi sem számítana. Elbizonytalanít. Talán csak hülye vagyok, hogy egyből a legrosszabbra gondolok. Az is lehet, hogy farkat verni jár a lovakhoz. Lehet, arra gerjed. Meg a bárányokra. Meg a csirkevérre.

Megborzongok, és összeszorítom a szemem, semmiképpen se hagyhatom magamnak, hogy elképzeljem, ahogy Krisz megérinti magát abban a hülye istállóban.

Apám megfőzi a gulyást, beetet a halaknak, felállítja a botokat, magyaráz a kapásjelzőről, meg valami éjszakai horgászatról, de nem tudok figyelni. Krisz mozdulatait lesem, hogy milyen, amikor lehajol, milyen, amikor elvonul a bozótba egyedül, meddig marad, vajon mit csinál.

– Megkóstolod? – Megrezzenek, ahogy apám a képembe nyom egy kanállal a levesből.

Megrázom a fejem, nem vagyok éhes, a gyomrom tó mélyére süllyedt apró kavics.

– Örülök, hogy velünk jött – mondja apám, mert én még mindig Krisz után bámulok.

– Én is – mormogom, mert itt legalább látom, itt legalább tudok rá figyelni. – Aggódom érte.

– Tudom, látszik. Pont olyan van, mint Anya.

Mosoly ül a szája szélén, mintha jó emlékre emlékezne, de engem átjár a hideg a szavaitól. Vajon olyan vagyok, mint anyám? Ő soha nem tudta, hogyan kell segíteni, vagy inkább hogyan kell jól segíteni.

„Milán, mi a baj? Bántott valaki? Milán, mi történt? Milán, beszéljek az anyukájával? Milán, beszéljek Gabi nénivel? Milán? MILÁN?"

Miért kellett mindenbe beleszólnia mindig? Ha csak egyszer is békén hagyott volna, talán képes lettem volna rá, hogy magamtól elmondjak valamit. Hogy megnyíljak, hogy őszintén elmondjam, mi az, ami bánt. De sosem volt rá lehetőségem, sosem lehetett az én döntésem. Sem az, ha összevesztem nyolc évesen egy osztálytársammal, sem az, ha összeverekedtem hetedikben a Budai Zolival, de még az sem, ha kettest kaptam, mert nem tanultam. Anyám mindig mindent elintézett, felhívta a Budai Zoli anyját, javítási lehetőséget kért Gabi nénitől. Nekem soha semmit nem kellett tennem, soha semmit nem kellett elintéznem. Pedig ha csak egyszer, ha legalább egyszer békén hagyott volna, talán nem tartanék itt.