Blame me

Blame me #4.

Ahogy máskor is, Gin ki sem látszott a munkából, egész nap jött-ment az irodában. Ő az a fajta főnök volt, aki szeretett részt venni a folyamatokban, hogy lássa, épp mi történik. Meglepő módon nem kukacoskodott, csak figyelt. Talán ez még ijesztőbbé tette a már alapból is szigorú megjelenését. Megkövetelte a minőséget, nem félt valakit helyre tenni, vagy kirúgni, ha nem felelt meg neki. Korrekt volt, ezt elismerték a beosztottak is. Épp egy új szerződés tervezetét olvasgatta a titkárnője asztala előtt, amikor a háta mögött olasz szavakat hallott. Felemelte a fejét, ráncolta a homlokát, hogy jól hall-e, aztán megfordult. Renji lépkedett egy telefonba mélyedve, közben hevesen magyarázott, olaszul. Gin letette a papírt a kezéből és zsebre csúsztatta a kezeit. Renjit méregette, próbálta összerakni a fejében azt, amit lát, tapasztal és gondol. Renjiről.

Renji még percekig beszélt, aztán letette a telefont és Ginhez lépett. Látta a tekintetében, hogy jár az agya. Szeretett volna belelátni a fejébe, mert a tekintete csak jeges volt, de egyáltalán nem beszédes. Meglepte Gint, ahogy másokat is szokott, de ilyen őszinte döbbenetet ritkán látott. Most értette meg Renji, hogy mennyire lenézte őt a másik. Nem sűrűn találkozott ilyen ellenszenvvel, ő is meglepődött.

- Nocsak, tudsz te felöltözni rendesen is – biccentett Gin, amúgy köszönésképp.

Renji ezúttal fehér inget és szövetnadrágot viselt, csinos bőrcipővel. Egy nyakkendő a zsebéből lógott.

- Egy temetésre illik.

- Bocsánat, nem tudhattam.

- Semmi gond. Tőled nem vártam többet. Megmutatnád az informatikai szobát?

Gin egy hosszú pillanatig mereven bámulta Renjit a megjegyzése miatt, majd előhúzta a kezét és jobbra maga elé mutatott, mire Renji elindult. Gin titkárnője, és a többi beosztott csak akkor mert levegőt venni, mikor a két férfi már kissé távolabb került. Soha nem hallottak még csak hasonlót sem, hogy valaki ilyen hangot mert volna megütni a főnökével. Bár elismerte magában, hogy Renjinek igaza volt. Az pedig ijesztő volt, hogy Gin nem mondott semmit.

- Szóval ez az – mondta Gin és bentebb lépett a szobában. Nem volt nagy, épp akkora, amekkora a célnak megfelel.

- Megteszi – nézelődött Renji.

- Megtennéd, hogy legközelebb nem az alkalmazottaim előtt beszélsz így velem? – kérdezte nyugodt hangon.

- Hogy? – nézett Ginre, talán mosoly is játszott a szája sarkában.

- Lekezelően. Mi az, hogy többet nem vártál tőlem?

- Semmi olyat nem mondtam, ami nem lett volna igaz. Ahogy az is helyt álló, mikor azt mondom, hogy minden alkalommal megdöbbensz valamiért, amikor találkozunk. Sokkal több vagyok, mint hiszed. És ne gondolkodj, még két nyelven beszélek. Az összesen négy, egy ötödiken makogok.

- Nem kérdeztem.

- Hangosan nem is. De már mondtam, hogy engedd le az orrod, mert beütöd a plafonba. Ide kéne még szellőző – terelte át a témát arra, amiért idejött.

- Na idefigyelj, te tetű – kezdte fojtottan, miközben a lábával belökte az ajtót, Renjit pedig a falnak lökte, majd leszorította.

Néhány centi híján egyforma magasak voltak, így a tekintetük nyílegyenesen fúródott egymásba. Gin gondosan rendezett megjelenése kissé meggyűrődött, ahogy Renjit szorongatta. Renji nem jött zavarba, bár nem várt ilyen kirohanást a másiktól.

- Ó, ennyire belegázoltam a lelkedbe? – kérdezte halkan Renji, szinte súgta Gin ajkaira. Gin szemei szikrákat szórtak, főleg, mert Renjin nem látott semmilyen reakciót. Nem nevetett rajta, nem ijedt meg, nem gúnyolódott. Összezavarta Gint. – Mondtam, hogy engem csak a munka érdekel, a véleményed nem, amíg azt magadban tartod. Ha kóstolgatsz, ne lepődj meg, ha nem hunyászkodom meg.