Blame me

Untitled Part 24

Evon otthon ült és várta Renjit, közben egy könyvet olvasott, sajnos tankönyvet, így nem igazán élvezte az olvasást. Későbbre várta a ház urát, mint egy jó feleség. Egészen beleszokott már ebbe a szerepbe, ebbe az életbe még akkor is ezt mondta volna, ha a bizonytalanságáról kérdezték volna. Jól érezte itt magát, jól érezte magát Renjivel, csak nem merte kőbevésettnek hinni ezt a helyzetet. Talán épp ezért volt az is, hogy egy idegen lánnyal csókolózott egy padon, vagy az, hogy egy csukott ajtóban is gyanút keltő dolgot látott. Próbálta ezeket elfelejteni, vagy legalábbis valami távoli zugába zárni az elméjének, de időnként felsejlett benne a bizonytalanság, amit nem szeretett. Olyankor furcsa érzés kerítette hatalmába, amit nem tudott megmagyarázni. Rossz érzés, a mellkasában, a gyomrában. Semmihez sem tudta hasonlítani, amit korábban érzett, és az ilyesmi mindig zavarta.

Lapozott egyet, közben csöngettek. Az órára nézett, nem mintha várt volna valakit, vagy szokott volna ide csengetni bárki. Igazából nem járt ide senki, Nao főleg, neki meg volt kulcsa. Újra szólt a csengő, majd felállt és az ajtóhoz sétált. Jó környék volt ez, nem kellett kinéznie a kémlelőn, így csak ajtót nyitott. Egy jó negyvenes, elegáns nő állt előtte, aki úgy nézett rá, mint aki szellemet látott.

- Segíthetek? – kérdezte Evon.

- Nem tudom – kezdte bizonytalanul, majd hátrébb lépett és megnézte a lakás számát. – Jó helyen járok, csak tíz évvel korábban. Bocsánat, nagyon hasonlít valakire, kicsit megilletődtem. Renjit keresem.

- Ismeri a testvéremet, Naot. Mindenki így reagál, amikor először lát. Renji dolgozik. Bejön?

- Mikor jön haza? – kérdezte, miközben egy drágának tűnő órát fordított el a csuklóján.

- Úgy hiszem, egy órán belül, de szólok neki, ha siet.

- Megvárom – mondta és besétált a fiú mellett.

- Rendben, de... megkérdezhetem, hogy kihez van szerencsém?

- Az anyja vagyok – szólt a válla felett, miközben nézelődött a lakásban. Végül megfordult. – És Ön?

- A lakótársa – a nő nevetett, nem is rejtett gúnnyal a hangjában, és leült egy fotelbe.

- Ilyen minőségben nem lakott még itt senki. Renji nemigen szorul rá, hogy osztozzon a költségein. És úgy hiszem, hogy a harmadikos irodalom nem sokat hoz a konyhára – dobta a könyvet az asztalra, amit az imént vett a kezébe. – Nonszensz – vetette oda foghegyről.

Evon azonnal írt egy üzenetet Renjinek, hogy az anyja a lakásán várja. Renji amint elolvasta szó szerint felpattant és padlógázzal hajtott hazáig. Nem tartotta jó ötletnek az anyját egyedül hagyni Evonnal. Ismerte az anyját, nem mindig volt kedves, és úgy gondolta, Evonnal nem lesz az. Szinte beszakadt a lakásba, mikor hazaért. Az anyja ugyanott ült, mint mikor megérkezett. Evon pedig tőle távol a kanapén. Izzadt, mintha futott volna.

- Mit keresel itt? – szólt ingerülten Renji az anyjához.

- Szia.

- Mit keresel itt? – kérdezte újra, nem kevésbé ingerülten.

- Meglátogatlak, nem szabad?

- Szó nélkül nem. Én se megyek hozzád, ha nem keresel.

- Miért, ha tudod, hogy jövök, akkor visszaküldöd az oviba a fiút? Mit képzelsz, mondd?

- Semmi közöd ehhez! Evon kérlek – fordult a fiú felé, aki még talán örült is annak, hogy Renji elküldi. Rémesen érezte magát a nő közelében.