Veszélyes érzelmek ✅

Tizenhetedik

Emma Reed

Amikor reggel felkelek, hihetetlenül fáj a fejem. Tegnap igencsak leittam magam, amikor Alex-el elmentünk abba a bárba. Egy jó fej srác egyébként, nekem legalábbis szimpatikus. Fogalmam sincs, hogy miért pont vele...csupán jött ez az egész. Amikor rám írt elhívott kávézni, ki mondana ennek nemet?

Amikor meghallottam anyám szájából az esküvő szót, tudtam, hogy mit kell tennem. Anyám annyit szenvedett már miattam, hogy azt el sem tudom mondani. Emlékszem, hogy amikor kicsi voltam, hazahozott egy férfit aki egyébként jó fej volt, de én 7. éves fejjel nem akartam új apukát, épp ezért kivertem a hisztit, és elhatároztam, hogy megakadályozom azt, hogy anyának legyen lehetősége új életet kezdeni egy új férfival. Nem adtam neki lehetőséget, mivel nyilván engem választott, nem másokat, ezért szarul is éreztem magam már 10-11. évesen, amikor kezdtem "komolyodni." Amikor megmondta, hogy megismert valakit felcsillant a szemem, neki pedig olyan hihetetlen boldogság látszott a szemébe, ami felbecsülhetetlen. Sőt, még a mai napig is csodálattal néz rá.

Easton borzasztóan hiányzik, és nagyon fáj, hogy nem érezhetem az illatát, az ajkát, és az érintését. Nem tudok vele beszélgetni, és szívózni, mert tilos. Talán most utál, de tudja jól, hogy miért teszem. A szüleink boldogságáért. Néha az embernek nehéz döntéseket kell hoznia ahhoz, hogy jót tegyen. Szétszed a tudat, hogy nincs többé. De ezt muszáj lenne betartani...távol maradni tőle.

Felöltözök, és belebújok a mamuszomba. Abba a mamuszba, amit Easton vett nekem...miért emlékeztet minden szar rá? Nem mélyedek bele, mert akkor megint itt fogok ülni 2. órát bőgve. Lemegyek a konyhába, ahol anyám, és Robert beszélget az esküvőről. Úgy teszek, mintha meg sem hallanám, és nem is figyelek oda. Kiveszek egy szendvicsnek valót.

– Szívem, ma Robert pont a suli felé megy. Elvisz majd ha úgy jó neked – mondja anyám mosolyogva. Végülis, miért ne?

– Megköszönném – mosolyt erőltetek az arcomra, és elkezdem falatozni a szendvicset. Addig is békén hagynak.

Így is lett. Robert elvitt a suliba, és már nem éreztem magam kínosan a jelenlétében. És mielőtt még jól kezdődne a napom, eszembe jut, hogy Eastonnel lesz az első két órám. Tudom, hogy nem szabad hozzá szólnom, és kerülni kell őt, de egy kis heccelés belefér nem? Persze, hogy belefér! Úgy döntök, hogy felveszem a kemény, erős lány szerepét, és kihozom a sodrából. Vajon ő már továbblépett? Már elfeledett?

– Jó reggelt! – nyitom ki az ajtót, és meglepetésemre már mindenki a padban ül, és írnak valamit. Ijesztő ez a csend.

– Miss Reed! Tisztában van azzal, hogy 10. percet késett? – néz rám Easton a lehető legkomolyabban, én pedig felkapcsolom a telefonom. 8:00. Baszki! És tényleg...

– Elnézést, aki hozott, egy kicsit elnézte az időt – mondom szomorúan. Vicces, hogy ő kér számon, miközben az ő apja hozott.

– Ki hozta? Taxi? – kérdezi kíváncsian, és mivel előtte állok, más nem hallja, kivéve ha nagyon jó a füle.

– Nem. Az ön apja – húzom mosolyra az ajkaim.

– Nocsak, mik vannak – rázza meg a fejét, és próbálja elrejteni a mosolyát – Itt van a dolgozat feladatlap – nyújt a kezembe egy lapot.

– Dolgozat? – vonom kérdőre. Ilyenről szó sem volt!

– Igen. Közöltem a facebook csoportba, aminek megadtam a nevét ezelőtt egy héttel. Ha figyelt volna, tudná – a nézése olyan, mintha megnyert volna egy csatát. Mindig ezt csinálják ezek a tanárok...