Veszélyes érzelmek ✅

Tizenötödik

Emma Reed

Másnap reggel semmi kedvem felkelni, pláne, hogy tudom nemsokára mehetek haza. Már 12:00.- tehát már igazán jó lenne neki állnom pakolni. Easton azt mondta hazavisz, ezzel pedig be is néz.

- Mehetünk? - szólal meg hirtelen, én pedig összehúzom a bőröndöt.

- A pokolba? Igen – nevetek fel.

Az úton rengeteget beszélgetünk kettőnkről, bár nem tudom meddig tart ez az állapot, mert általában mindig akkor jön a buktató, amikor a csúcson vagyunk.

- Min gondolkodsz annyira? - kérdezi pár perccel később.

- Csak anya jár a fejembe... - mondom, és oldalra döntöm a fejem.

- Semmi baj nem lesz, Emma – nyugtatgat, és megfogja a kezem. Miért ilyen kibaszott aranyos még ilyen helyzetben is? 

- Reménykedek benne – biccentek, és úgy döntök, ezt a fél órát megpróbálom alvással tölteni.

- Jó reggelt csipkerózsika -  Easton lágyan simogatja az arcomat. 

- Máris másnap van? És még mindig itt vagy? - kérdezem ironikusan.

- Bárcsak így lenne, kicsi lány - 

Bemegyünk a hatalmas házba, ahol már anyám, és Robert mosolyogva várnak minket. Próbálom elrejteni azt, hogy milyen szomorú is vagyok.

- Emma, Easton! Gyertek ebédeljünk, már kész a kaja – azt hittem amikor beléptem ide, hogy anyám tud mindent, és lefog cseszni, de ehelyett most mindenki olyan boldog, hogy nem ismerek rájuk.

- Milyen volt a suli? Találtál barátokat? - kezd bele anyám a faggatózásba. Felsóhajtok.

- Igen, megismerkedtem pár emberrel. Egész
jól kijövünk - 

- És a tanárok? Jól tanítanak? - kérdezi mosolyogva. Érzem, hogy gyorsabban ver a szívem, nehogy ez a kérdés is egy visszaigazolás legyen, hogy tud arról, amiről nem kellene. Lassan ránézek Eastonre, és már a szeméből leolvasom, hogy egyre gondolunk.

- Persze. Nagyon jó fejek - Bár ne kérdezne tovább, de nincs olyan szerencsém.

- És Easton? Mert ugye a szakmai tanárod. Remélem viselkedsz az óráin - néz kérdőn Eastonre, aki hamar összeszedi magát, és nyel egy nagyot.

- Persze. Csendes diák, és mindig megcsinálja amire kérem - bizony, de még mennyire megcsinálom...de én csendes? Valószínű anyám sem így ismer, mert eme szó hallatára ő is kérdőn néz rá.

- Úgy hallom, hogy jó hatással van rád ez az egész -bólogat elismerve.

Az ebédet ezek kínos kérdések után csendben fogyasztjuk el, és nem is kérdez hála istennek többet. Ha anyám megtudná, hogy Easton és én...nem csak barátként, vagy mostohatesóként tekintünk egymásra, háború lenne belőle.

- Van valami, amit elakartam mondani nektek...- mondja félve, és megfogja Robert kezét, aki bíztatóan néz rá. Ó, basszus...

Hirtelen annyi minden fut végig a fejemben, pedig nem is mondott még semmit. 

- És...mi lenne az? - vonom fel a szemöldököm.  

- Nos, Robert, és én úgy döntöttünk, hogy kezd a családunk elég jól összecsiszolódni, még ha most  Easton ki is repült a fészekből, attól még jó viszonynak örülhetünk, és bár meglepődtünk, hogy ti ilyen hamar, és ilyen jóban lesztek, de nagyon örülünk neki! -  kezdi bele anyám, és már érzem, hogy nem fog tetszeni amit most mondani fog.