Veszélyes érzelmek ✅

Tizenkettedik

Easton Miller

Nem elég, hogy olyan közel kerültem hozzá, amit sohasem tehettem volna meg, még egyre feltörekvő érzéseket is gerjeszt bennem.

Itt ül mellettem, és már most fáj, ha arra gondolok, hogy nemsokára kiszáll, és csak 4-óra múlva láthatom. Ez mennyire normális?
A tegnap este...életem legjobb, és legrosszabb döntése volt. Legjobb döntés volt, mert miközben alattam feküdt, elképzeltem a jövőm vele, és, hogy fényt visz az én elbaszott életembe. Rossz döntés volt, mert a diákom, és a mostohahúgom. Ez a kettő kombinációt nehéz feldolgozni anélkül is, hogy nem tartanánk  most ott ahol vagyunk.

– Nagyon elgondolkodott – zökkent vissza a valóságba. Édesen mosolyog rám, és mintha valami megváltozott volna rajta...Ki van pirulva az arca, a szeme szikrázik, és a mosolya betölti az egész énem. Ki az, aki ennek ellen tudna állni?

– Csal elkalandoztam – mosolygok vissza, és leparkolok az iskola előtt.

– Nem fogják furának tartani, hogy a tanárom hozott be? – von kérdőre, majd szét néz a parkolóban.

– Ne aggódj, kicsi lány. Mindenki tudja, hogy rokonok vagyunk – nyugtatom meg. Kiszállok a volán mögül, és illedelmesen kinyitom neki az ajtót.

– Te nem jössz? –

– Nem. Az egyetemen van két előadásom –  már most fáj érte a szívem. Mennyire fel akarom húzni őt óra közben..

– Rendben, akkor...– hajol hozzám közel miután szétnézett, és bebizonyosodott arról, hogy nem látnak minket, majd egy csókot lehel az arcomra.

Legszívesebben már ott akkor berángadtam volna  az autóba, és olyan dolgokat csináltam volna vele, amiket még pár nap után is érezni fog, de muszáj voltam bejönni az előadásra. Nemsokára lesz egy vizsgám, és meg kell húzzam ezt az egészet, ha komolyan akarom azt a diplomát.

– Mizu van, Easton? – jön hozzám oda Alexander. Alexanderrel egyetem első évében ismerkedtem meg, és elég közeli barátomnak mondhatom.

– Semmi fontos, és veled? –

– Hallottam ezt azt – húzza mosolyra a száját. Ledobom a táskám a padba, és unott fejjel nézek rá.

– Például, hogy lett egy mostohahúgod – helyben vagyunk... de mégis honnan tudja?

– Kitől szedted? – kérdezem egy kicsit idegesebben.

– William... és mondott még egy két dolgot. Megdugtad a mostohatesód? –

– Alexander...ne – csitítom a csoporttársam, és nem is nyúzza tovább a dolgot. Az óra lényegében hamar elmegy, és már alig várom, hogy újra láthassam Emmát. Egy kicsit gyorsabban ver a szívem, mert Alexander eszembe juttatta Williamet, és esküszöm, hogy olyan szívesen verném be a fejét, mint még soha.

Épp mennék ki az autómhoz, amikor ismét megszólítanak.

– Hé, Easton! – kiált Alexander.

– Igen? – fordulok vissza.

– Hétvégén buli lesz, nem jössz? Hozhatod a húgod is –  kacsint rám. Buli? Ezer éve nem voltam buliba...Emma pedig...fogalmam sincs, hogy jönne-e.

– Meglátom – mondom hátat fordítva, és bepattanok az autóba.

Az úton azon agyalok, vajon hogyan húzzam fel Emmát, hogy ismét magán kívül nyögje a nevem. Elég ha lejátszódik benne ez a jelenet. Az a baj, hogy diákok nem hülyék, és minden bizonnyal levágják, hogy mi van, de teszek egy próbát.