Veszélyes érzelmek ✅

Huszonnyolcadik

Huszonnyolcadik

Emma Reed

Amikor Easton kihajtott a kocsival, tudtam jól, hogy felejteni megy. Őt ismerve elővesz egy üveg bort, beül a tévé elé, és felejt. Próbál elfelejteni engem...

Vajon hogy leszünk képesek ezután visszatérni a régi kerékvágásba? Azt mondta nekem, hogy megoldja, hogy kitalál valamit, és együtt megoldjuk. Most pedig itt fekszem az ágyon, várva, hogy felhív, vagy ír nekem. Tegnap reggel ment el, és azóta semmi.

Elbattyogok a konyhához, és  kiveszek valami  ételt, bár semmi kedvem enni, vagy bármi mást csinálni. Ekkor megszólal a telefonom amin Easton neve villan fel. Szaporábban veszem a levegőt, és remegő kézzel felveszem.

– Easton? –  kérdezem elcsukló hangon.

– Kicsi lány, figyelj... Gondolkodtam. Sokat.  Te és én veszünk egy lakást, és eltűnünk a föld felszínéről. Nem kell tudniuk. Gyere velem, kérlek – Mondja kétségbeesetten. Olyan gyorsan elhadarja, hogy hirtelen fel sem fogom.

– Mi? El akarsz szökni a világ elől? – kérdezem idegesen. Bárhova elmennék vele, sőt, még most is, de...

– Kérlek. Szeretlek, a kurva életbe, ez az egyetlen megoldás! – olyan fájdalom van a hangjába, amit még sosem hallottam.

– Rendben. Hol találkozzunk? –  adom be a derekam. Végülis ez az egyetlen reális megoldása annak, hogy mi ketten együtt lehessünk.

– Pakolj össze, és este megyek érted –

– És mit mondjak anyámnak? Egy 18. éves lány nem enged el magába – hunyom be a szemem.

– Mondd el nekik, ha ellenkeznek nyugodj meg, addigra megérkezek –

Ezzel pedig rámnyomja a telefont. Baszki... Ahogy hallottam nem viccelt.

Nem is bambulok tovább, izgatottan rohanok fel a lépcsőn, és  pakolom össze a cuccaim. Csak a legfontosabbakat. A szobámban várom meg, amíg beesteledik, és végre elvigyen innen Easton. Kopogást hallok meg az ajtómon,és egy másodpercre, de csak egyre felragyog a szemem. Viszont ahogy meglátom, hogy anyám,rögtön ideges leszek.

– Mik ezek a bőröndök? – kérdezi gyanakodva.

–Ülj le, beszélnünk kell – mondom csendesen. Bár látom, hogy pontosan tudja, hogy mit akarok mondani, leül mellém.

– Elmegyek Eastonnel. Egy albérletbe. Az övébe szerintem. Vagy pedig keresünk egyet, ahol nem tudtok megkeresni  – mondom ki minél gyorsabban, ekkor pedig kikerekedik a szeme, és rázni kezdi a fejét.

– Nem. Nem! – üvölti, majd felpattan az ágyról. Tudtam, hogy ideges lesz. Nem is kicsit.

– Anya... –

– Nem! Elment az eszed! Bassza meg, kislány vagy még! – kiabálja és könnybe lábad a szeme.

– Nem feltétlen. 18. vagyok anya. Nem vagyok kicsi. Szeretem Eastont. Nagyon, és nem tudom elfelejteni érted? Belebolondulok a hiányába, ebbe az egészbe, és csak boldog akarok lenni! – ordítom. Pár másodpercig csak bámul rám, és hátrálni kezd.

– Ki vagy te? Mert nem az én lányom. Te össze akarsz kerülni a bátyáddal? – kérdezi hitetlenkedve – Meglátod nem lesz jó vége, sírva jössz majd haza! –

– Nem érdekel. Innentől kezdve én és Easton egy csomag vagyunk – olyan határozottsággal mondom ezt a szemébe, mint még soha.

Anyával mindig jó kapcsolatunk volt. Sőt, a legjobb. Azóta szakadtunk szét, amióta idejöttünk... Könnybe lábad a szeme, és mélyen az enyémbe néz.

– Nem ismerek rád, kislányom... – vesz egy nagy levegőt – Most csalódtam a legnagyobbat – mondja sírva, majd a szája elé kapja a kezét, rápillant a csomagomra, és kimegy. Nem tagadom, az én szemem is könnybe lábad, és le ülök az ágyra miközben magam elé bámulok. Eddig az a bizalom, és biztonság megvolt köztem és anya között. Most viszont olyan, mintha kiszívta volna, és magával vitte volna azt a megnyugvást, és biztonságot, amit akkor éreztem, ha a közelembe van...vége... Láttam a szemébe, hogy többé látni sem akar, hogy nem tudja ki vagyok, hogy meglepődött, és ahogy tart tőlem. Elvégre ha már erre képes vagyok, akkor szerinte mindenre.

A szeretet néha a legnehezebb dolog a földön. Bajba kever minket, eltaszít, megrugdos, majd eltűnik. Jön az üresség, aztán megint szeretsz. Ez megy újra, újra és újra, amíg végleg bele nem törődünk a veszteségbe, de a remény...a remény mindig ott lesz, ugyanis nekünk embereknek a szerelem az egyetlen túlélése. Az egyetlen, amiért élünk. Csak még nem jöttünk rá. Igényeljük.

Nem tudom mennyi idő telik el, hogy az ágyra kuporodva sírok, de biztos sok, mivel a következő ajtó kopogás Easton-től van. Amikor kinyitja az ajtót, megáll a küszöbön. Nem nézek rá. Közelebb jön, és leül mellém az ágyra. Nem szól semmit, de talán erre vágyok a legjobban. A csendre. Eltelik így még pár óra, amikor ránézek.

– Jobban vagy? – kérdezi szelíden. Öltöny van rajta, fehér inggel. Olyan jól néz ki, ahogy a haja egy kicsit már a szemébe lóg, és a borosta az állán férfiasabbá teszi.

– Sokkal – fogom meg a kezét, aztán a bőröndre nézek. Követi a tekintetem.

– Mehetünk? – kérdezi halkan. Bólintok, majd a kezem megfogva ki kísér. Ahogy leérünk, Robert és anyám ott áll, és minket néznek. Vagy utálattal vagy nem is tudom, de....semmiképp sem szeretettel.

– Hatalmas hibát követtek el – ennyit tud mondani anya, mivel szabályosan rácsapom az ajtót.

Az úton hazafelé nem szólok hozzá, ő pedig nem kényszerít arra, hogy megszólaljak. Amikor hazaérünk, ledobom magam az ágyra, és behunyom a szemem. Nem akarok gondolni semmire, de nem megy.

– Pihenj csak – suttogja a fülembe, miközben végig simít a hajamon. Én pedig behunyom a szemem, és elmerülök az álmokban...