Veszélyes érzelmek ✅

Huszonötödik

Huszonötödik

Easton Miller

Nem tudom, hogy mit képzeltem, amikor megint elkezdtem Emmát heccelni... egyszerűen lehetetlen ellenállni neki. Minden csábít, nem is kell megszólaljon, már az is elég, ha csak ránézek. Hiába próbálok távol lenni tőle mindig tesz valamit, amivel felkelti az érdeklődésemet. Fenébe...

A további 4 órám egy másik osztállyal van, akik ezerszer rosszabbak, mint Emma osztálya. Természetesen még így is ő jár a fejemben, és alig várom, hogy haza menjek hozzá és lássam. Apropó, ma derül ki, hogy mi.... Vérszerinti rokonok vagyunk-e. El is feledtem az utolsó pár napban, aztán csak úgy hirtelen eszembe jut, hogy ez a helyzetünk. Mibe is keveredtünk? Egy pár kaland, szenvedély, vonzalom, és a másik hiányérzete. Nem mondtuk ki, hogy együtt vagyunk, de úgy viselkedünk még szinte a mai napig. Nem tudom, hogy ez mennyire egészséges, mindezek felett teszek rá. Nekem ő kell, és az enyém is.

Észre sem vettem, hogy kicsengettek, és egyedül maradtam a teremben. Azt sem, hogy rezeg a telefonom. Susan.

– igen, tessék? - szólok bele. Remélem nem a hülyeségével jön.

– Ma jött meg az apasági. Munka után ide gyere, együtt nézzük meg - jelenti ki, majd utána elmondtam, hogy Emmát majd én haza viszem, húzta a száját ugyan, de beleegyezett.

Így hát az órák után fogom magam, és megkeresem Emmát, ami elég nehéz, pláne, hogy nem veszi fel a telefont sem. Nagy nehezen sikerül elérnem. Amikor kisétálok a kapun, ő ott vár engem türelmetlenül,karbantartott kézzel.

– Mehetünk? — kérdezi türelmetlenül.

– Nem is tudom. Félek a választól — mondom őszintén, miután beszálltunk a kocsiba, és elindultunk.

- Én is. De pontot akarok tenni a végére - suttogja.

– És ha nem lesz igaz? — fordulok felé.

– Akkor folytatjuk amit abba kellett hagyni —mosolyog felém.

– Azt hittem, hogy feladtad —

– Feladni? Nem alszok, eszek normálisan! Azt hiszed nem visel meg? Hát nagyon is! — mondja felháborodva. Igaz... valamennyire észrevettem rajta, a múltkor viszont én rohantam el tőle.

– Rendben. Csak szerettem volna ha tudod, az érzelmeim nem változtak, csak a helyzet — mondom neki, amire ő csak biccent és elfordul. Az egész út ilyen csendben telik el és egy szót sem szólunk egymáshoz. A szívem a torkomban dobog, nem tudom mit gondoljak a helyzetről, csak reménykedek.

Nemsokára megérkezünk, és a lépcsőn felfelé még elmondok magamba 100 imát, hogy hátha...

Susan és az apám a nappaliban ülnek, kezükben a papírral. Idegesek már mindketten, és már Emma is.

– Kész vagytok!? — kérdi Susan. Bólintunk. Lassan feltépi a borítékot, és kiemeli a papírt. A szemöldöke össze ráncosodik, amikor olvassa:

– Emma Reed és Robert Miller között nem található egyező déenes, ezzel Emma Reed nem a gyermeke — olvassa fel hangosan, nekem pedig a nem szó ismétlődik.

Nem. Nem. Nem. Nem. Nem. Nem a gyermeke. Nem találtak egyező déenest!

El sem hiszem, hogy ez igaz! Ez azt jelenti, hogy ő meg én...

A csókok, a közös élmények, a szex, mi. Mi nem voltunk hiába. Hatalmas kő esett le a szívemről, bár sejtettem az igazságot.

Egymásra nézünk, és megölelem. Nem számít, hogy a szüleink előttünk kell, az sem, hogy tudja nem baráti ölelés. Ő, és én egy csomag vagyunk. Ennyire még sosem szerettem senkit. Valamit megmozgatott bennem amit senki más nem tudott. Azt sem tudom, hogy ő hogyan csinálta. De az övé vagyok.

Fura és lehetetlen a mi szerelmünk. Tudom, hogy az én kemény, és elfuserált lelkemet újra építette, és megtanított szeretni. Hogyan engedhetném el, amikor mindennél fontosabb?