Veszélyes érzelmek ✅

Huszonkettedik

Easton Miller

– Emma! – kiáltok utána, de nem sok haszna van. A lány kiszalad, és még az ajtót is úgy becsapja,hogy majd-hogy nem beszorul. Amikor utána szaladnék, William megfogja a kezem, és visszahúz. Értetlenül nézek rá, és eszembe jut, hogy most mi is hangzott el. Emma a féltestvérem, apám pedig az ő anyjával kavarászott, miközben én kicsi voltam...

Épphogy, de felvillannak a régi emlékek, amikor otthon hagyott a dajkával, aki szinte minden este lefektetett aludni és éjszakákon át ott volt. Amilyen gyorsan bevillan az emlék, olyan gyorsan tűnik el. Nem tudom eldönteni, hogy igaz-e, vagy sem. Az apám fiatal korában nagy szoknyapecér volt, és annyi idősen mint én, egyszerre 4-5 csajjal szűrte a levet. Szerencsére én ezt nem mondhatom el magamról.

– Jobb, ha odafigyelsz arra, amit csinálsz, Easton – jegyzi meg, majd elengedi a kezem. Leszaladok a lépcsőn, de mire kiérek, a lány eszméletlenül hever a földön.

– Emma! – kiáltok fel, és odaszaladok. Felemelem, és befektetem a hátsó

ülésbe. Olyan gyorsan vezetek hozzám, hogy ha tehetném, az összes piros lámpán már rég áthajtottam volna. Mondanom sem kell, hogy minden egyes lámpánál hatalmasat fékezek. Egyszerűen nem akarom elhinni, amit William mondott. Nem tudom kinek kellene higyjek, és mi lesz ezek után. Ha ez igaz, és Emma valóban a rokonom...

Nem, nem! Nem gondolok erre, és remélem nem így van...

Amikor hazaérek, engedek egy jó meleg kádnyi fürdővizet, a lányt pedig lefektetem a kanapéra, majd borogatni kezdem a homlokát. Szépen lassan kezd kinyílni a szeme amin megkönnyebbülés látszik.

– Hála égnek! Csak álmodtam...szörnyű volt... – kezd bele, majd a fejét kezdi fogni.

– Sajnos nem álmodtál...William lehetséges, hogy igazat mondott – felelem pár másodperc után, majd a hajamba túrok.

– Lehetetlen! Az anyám szólt volna, ha lett volna egy féltestvérem! – kezd bele, majd felpattan a kanapéról, és fel-le sétálni kezd.

– Ugyan már, mi oka lenne rá? – kérdezem gúnyosan. Nem tehetek róla. Felfordul Susan-től és apámtól a gyomrom.

– Miért titkolná? – kiáltsa.

– Ugyan miért? Az anyád félrement míg apáddal volt, én is szégyelltem volna! – kiabálom most már én is.

– Hogy lehetsz ilyen? – kérdezi könnyes szemekkel.

– Milyen? Te felfogtad amit mondott, vagy nem fogadtad még be azt az információt, hogy lehetséges testvérek vagyunk? Én pedig megkeféltelek? – üvöltöm. Nem bírom tovább, fogom magam kivágom a terasz ajtót, és a korlátra hajolok. Bassza meg, csak kihozta az állatot belőlem...

– Te egy igazi seggfej vagy, Easton... – suttogja. A hangja megvetés, és utálat. Talán így a legjobb. Ha megutáltatom magam vele...el kellett volna tűnjek az életéből. De...

De nem az a megoldás, ha ellököm magamtól...ugyan olyan helyzetben van mint én, és neki is ugyan úgy fáj. Az indulataim néha erősebbek, mint a gondolkodásom.

Amikor visszamegyek, Emma már sehol sincs. Odamegyek a fürdőszoba ajtó elé, ahol hallom, hogy fürdik. Odahajolok, és kopogok.

– Emma? – kérdezem, bár félve. Most biztos utál. Mindig is viccesnek tartottam, hogy erősnek tetteti magát, de közben érzékeny.

– Mit akarsz? – szól ki. Bevallom elgondolkozok, hogy bemenjek-e. De megteszem.

Amikor beérek, Emma furcsán néz rám, és látom rajta, hogy a legkevésbé sem kívánja a jelenlétemet. Tudom, hogy ebben a helyzetben nem az a megfelelő, hogy hátat fordítok neki és ellököm magamtól. A lány értetlenül néz továbbá is.