A Pincérfiú

14.

~Jungkook szemszöge~

Zuhanyzás után bepattantam autómba, és elindultam ahhoz az emberhez aki most a legjobban segíthet nekem. Édesanyámhoz...

10-15 perc alatt odaértem. Leálltam a kocsival, odamenem az ajtóhoz és csengettem. 5-ig sem kellett elszámolnom, az nyitódott, és anya meglepetten állt az ajtóban.

-Szia anya. -mosolyogtam.

-Szia fiam. Rég láttalak. Gyere csak be. -invitált be. Bementünk a konyhába, és leültünk az asztalhoz. -Kérsz egy teát? -ajánlotta fel kedvesen.

-Jól esne, köszönöm. -fogadtam el.

-Már készítem is. -állt fel. -na és mi járatban vagy? -kérdezte, majd nekiállt vizet forralni.

-Ami azt jelenti, segítened kéne...-túrtam bele hajamba.

-Na és miben?

-Hát...-vettem egy nagy levegőt. -Van egy fiú, aki tetszik...

-Ez nagyszerű! Na és milyen? Kedves? -derült fel anyám.

-Nagyon kedves. Puha, szőke haja van, és egy kicsit alacsony. De ez teszi még cukibbá. -áradoztam. -Olyan, mint egy igazi kis angyal. De van egy kis baj...kettő is...

-Mivel van a baj?

-Csak most találkoztunk, és nem meleg...-hajtottam le fejem nagyot sóhajtva.

-Honnan tudod, hogy nem meleg?

-Ő mondta...

-Lehet, hogy direkt mondta? -vont vállat anya. -Mi van ha te is tetszel neki?

-Csak most szakított a barátnőjével...

-Csak adj neki egy kis időt. Hidd el, idővel megkedvel! -próbált nyugtatni anya.

-Remélem igazad lesz...De meddig várjak? -néztem fel.

-Nem kellesz sokat. Igazi szívtipró vagy! Bárki beléd tudna szeretni!

-Én csak azt akarom, hogy egy ember szeressen belém.

-Beléd fog. Tudom. -nyújtotta kezembe a bögre forró folyadékot.

-Köszi anya. -mosolyogtam rá szomorkásan.

-Hogy hívják? -kérdezte.

-Park Jimin. -előkutattam a telóm, és kerestem rajta Jiminről egy képet. Mielőtt kérdeznétek. TikTokon ki van írva az instája, bekövettem, és mentettem le pár képet...Odanyújtottam anyának a készüléket aki át is vette azt, és jól szemügyre vette a képet.

-Wow...-bökte ki egy idő után.

-Tudom, én is ezt gondoltam mikor először megláttam!

-Hol találkoztatok? -érdeklődött tovább.

-Hát, az egy érdekes történet. -nevettem picit.

-Meséld el akkor.

-A barátnőjével vacsoráztak, és én voltam a pincérük. Szemeztünk ott egy jó darabig. És van mégvalami...

-Micsoda?

-Ma...véletlenül megcsókoltam...! -dörzsöltem meg tarkómat zavartan.

-Komolyan?! -nézett rám meglepetten anya, de mégis látszott rajta, hogy örül. Hát még én! -Na és, hogy történt az a véletlen?

-Elkezdtem csikizni, véletlenül előreestem, és összeért a szánk. -haraptam alsó ajkamba.

Anya erre csak elmosolyodott. Annyira örülök, hogy nem ítél el azért mert meleg vagyok. Ha én boldog vagyok, ő is az. Ezért hálás vagyok.

-Hány óra? -kérdeztem.

-Fél kettő. Miért? -kérdezett vissza.

-Azt mondtam Jiminnek, hogy ma átviszem magamhoz. 6-ra érte kell mennem.

-Biztos várja. -csippant egyet a telefonom. -Insta üzeneted jött. -adta vissza.

-Tényleg? -vettem át, és elmosolyodtam. -Jimin rakott ki képet. -azonnal meg is nyitottam azt. A képen volt egy szöveg ami az volt: Várlak 6 óra. Ezt  hangosan is felolvastam.

-Csak igazam volt.

-Neked mindig az van anya. -nevettem.

~Jimin szemszöge~

Az óra már 17:55-öt ütött, de Jungkook még sehol. Elkezdtem aggódni, hogy talán el is felejtette. De nem kellett sokáig ezt gondolnom, ugyan is meghallottam a csengőt. Azonnal az ajtóhoz rohantam, ahol egy mosolygó Jungkook fogadott. Egyből a nyakába is ugrottam.

-Ennyire hiányoztam? -ölelt vissza.

-Igen, te féleszű! Azt hittem elfelejtettél! -préseltem össze számat.

-Téged nem felejtenélek el. -borzolta össze a hajam, mire én elpirultam. -Láttam a képed.

-Az volt a célom. -vontam vállat kuncogva.

-Most olyanok vagyunk, mint két szerelmes pár... -nevetett kínosan. Én egy pillanatra sokkolódtam a kijelentésre. De egyben örültem is. De nem tudom miért! Nem vagyok meleg! De úgy tűnik nem sokáig...

-Akkor indulhatunk? -dadogott picit. Nyújtani akarta kezét, de inkább visszahúzta.

-Igen. -mosolyogtam,  és megfogtam a kezét. Nem tudom mit csinálok, de jól esik.

Beültünk az autóba, és lassan elindultunk. Ott már nem mertem Jungkookra nézni, ezért csak az ablakon bámultam kifelé. Ám azonban, mikor megakartam nézni, hogy Jungkook engem néz-e, elkaptuk egymás tekintetét.

-A-Az utat nézd. -dadogtam kicsit félve.

-Ne aggódj, vigyázok rád. -nézett vissza az útra, és alvány mosoly közepette kezét a combomra helyezte. Úgy éreztem, a szívem a torkomban dobog. Szólni akartam, de nem tudtam. Helyette, csak lassan levettem kezét a combomról. Bunkó voltam, de nem tehetek róla na! Jungkook vetett rám egy szomorkásabb pillantást, és újra az útra fókuszált. Nagyot sóhajtottam, és tovább bámultam ki az ablakon, és pár könnycsepp is lefolyt az arcomon.

Egész úton csendben ültünk egymás mellett, még én végül meg tudtam szólalni.

-Sajnálom...-mondtam halkan, lehajtott fejjel.