Szomszédom az ellenségem

9. fejezet

Elhatároztam, hogy itt az ideje végre összeszedni magam és megpróbálni élni az életem. A folytonos önsajnálat semmin sem segít, csupán magamnak okozok vele fájdalmat. Na jó ezek nem pont az én gondolataim voltak, csupán anyukám már megunta, hogy napok óta otthon fekszem depressziósan, és próbált önteni belém egy kis lelket. Nagy nehezen, de beadtam a derekam, viszont a suli előtt még volt egy fontos elintéznivaló dolgom. El kellett mennem Jason szüleihez. Amint a házukhoz értem, megálltam az ajtóban, majd kettőt kopogtam és vártam, hogy kinyissák.

- Malia, drágám, kerülj beljebb- mosolygott rám Jason anyukája, Klara- Mi járatban erre?

- Tudom, hogy még korai ezt kérdezni, de mégis mit szándékoztok tenni Jason holmijaival?

- Még nem tudjuk, egyenlőre minden a szobájában van, ahogyan azt hagyta.

- Sokat gondolkoztam mi lesz majd a motorjával és ha véletlenül eladnátok, szeretném megvenni- mondtam az ujjaimat tördelve. Sosem voltam ideges, ha a szüleivel beszéltem, de most mégis előtört belőlem- Nagyon sokat jelentett neki, szinte már összenőtt vele. Ha valaha is folytatnám újra a motorozást, azt csakis az ő motorján tudnám elképzelni.

Klara halványan elmosolyodott és a szemei megteltek könnyekkel, de tartotta magát és nem sírt.

- Malia, nem fogjuk eladni a motort.

Beleharaptam a számba és megértően bólintottam.

- Neked adjuk- folytatta tovább, mire tágra nyílt szemekkel figyeltem minden egyes szavát és mozdulatát- Szinte már te is családtag vagy nálunk. Másra sem vágynánk, mint, hogy nálad legyen az, amit Jason annyira szeretett.

- Köszönöm- telt meg könnyekkel a szemem- El sem tudod képzelni, ez milyen sokat jelent nekem.

Odaléptem hozzá és szorosan megöleltem.

- Ha van bármi más, amit szeretnél a szobájából, nyugodtan vidd el.

- Köszönöm- néztem rá hálásan.

Október 14-e volt az első nap, hogy Jason nélkül sétáltam be az iskolába. Kinyitottam a bejárati ajtót, és amint beléptem rajta, körbenéztem a folyosón, de minden egyes történés olyan volt, mint egy lassított felvétel. Azt sem tudtam hol vagyok. Borzasztóan üresnek éreztem magam, mintha elveszítettem volna a másik felem. Mert ez pontosan így is volt. Szükségem volt rá, szükségem volt arra, hogy Jason mellettem legyen minden egyes nap minden percében. Azonban az életnek más tervei voltak, így itt ragadtam egyedül és védtelenül. El kellett kezdenem megtanulni egyedül harcolni, és járni a saját utamat.

Elindultam a folyosón, majd Jason szekrénye előtt megálltam. Tele volt képekkel róla. Macik, plüssök, kártyák és gyertyák borították az egészet. Csak álltam ott és néztem némán. Próbáltam feldolgozni a látványt, de túlságosan nehezen ment.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyien megkönnyeznek- jött az ismerős hang a hátam mögül.

Óvatosan megfordultam és annyira ledöbbentem a látottaktól, hogy kénytelen voltam egyet hátrébb lépni. A saját lábamban megbotolva a földre zuhantam, de ez nem érdekelt. Csak néztem tátott szájjal a velem szemben álló Jasont.

- Szívesen segítenék felállni, de tudod szellem vagyok, így egy kicsit nehéz lenne- tárta szét a karját.

Továbbra is csak néztem teljesen lesokkolódva. Az sem érdekelt, hogy mindenki megbámul, aki elsétál mellettünk, vagyis mellettem. Ennyire begolyóztam volna, hogy már látom a halottakat?

- Bármennyire is vicces nézni a meglepett fejed, örülnék ha végre megszólalnál, mert ez már kezd kínossá válni.

Megráztam a fejem, hogy egy kicsit észhez térjek, és egy szempillantás alatt felpattantam a földről.