Szomszédom az ellenségem

7. fejezet

Elérkezett a verseny napja. Egy nagy adag idegesség kíséretében töltöttem ki a regisztrációt a pultnál. Ez volt az első hivatalos versenyem és bennem volt a nyerni akarás. Főképp azért, hogy magamnak bizonyítsak, igenis képes vagyok rá. Amikor felhívtam Josht, hogy elmeséljem neki a hírt, összepakolt és a hétvégére hazautazott az egyetemről. A regisztráció után visszamentem a furgonhoz, majd mosolyogva vettem tudomásul, hogy Jason is időben megérkezett. Együtt mentünk a rajthoz, és az izgalom kedvéért egymás mellett is álltunk meg.

- Félsz már?- mosolygott rám, kezében a sisakjával.

- Ugyan kérlek, le foglak alázni- húztam fel a kesztyűmet.

- Na arra befizetek. Találkozunk a túloldalon Baker- vette fel a sisakot a fejére, majd felült a motorjára. A mozdulatait követve én is hasonlóképpen cselekedtem.

Már mindenki a rajtnál állt és csak arra vártak, hogy jelezzenek az indulásra. Bőgtek a motorok, idegesen mozogtak a sofőrjeik az üléseken. A kordont leengedték, a zászlót belengették és mindenki azonnal elrajtolt. Szokás szerint egy bolyban mozogtak, ki-ki a másikat előzgette, de még így is voltak olyanok, akik fölényesen a többiek előtt jártak. A harmadik körben már én is behoztam a lemaradásom, és csupán hatan voltak előttem, köztük Jason is, aki fej-fej mellett járt egy másik fiúval. Minden erőmmel azon voltam, hogy utolérjem őket, de a pálya kialakítása miatt azért az óvatosságra is figyeltem, hiszen tisztában voltam azzal, milyen veszélyes egy- két kanyar. Már a nyomukban voltam és csak kevés választott el attól, hogy beérjem Jasonéket. Mivel tudtam, hogy egy ugrató közeledik, próbáltam felkészülni rá, mind fejben, mind a motor sebességével. Sajnos az előttem lévők nem voltak ilyen körültekintőek. Jason és a fiú szinte egyszerre ugrattak egyet, de valami nem stimmelt. Jason, nem jól vette be és leesett a motorról. A földöre esve több métert csúszott oldalra a motorral együtt, egészen addig, amíg egy, a pálya körül lévő oszlopnak nem ment. Az ugratást követően azonnal lefékeztem és a motoromat oldalra dobva futottam oda hozzá. A többi versenyző tovább haladt mellettünk, de én nem tágítottam. Tudtam, hogy ilyenkor nem szabad megmozdítani, mert meg kell várni amíg az orvosok kiérnek, de mégis úgy éreztem tennem kell valamit. A sisakomat levettem a fejemről, majd kezemet rátettem az övére.

- Kérlek Jason, könyörgöm térj magadhoz- szöktek könnyek a szemembe.

Az orvosok pillanatokon belül odaértek egy hordággyal és orvosi felszerelésekkel. Engem odébb küldtek, hogy nyugodtan tudják végezni a dolgukat. Sosem voltam valami vallásos, de ebben a pillanatban imádkoztam az összes égben lévő istenséghez, hogy ne legyen semmi baja.

A következő percekben megérkezett egy mentőhelikopter, amivel a legközelebbi kórházba szállították. Joshhal azonnal kocsiba ültünk és Jason szüleit követve elmentünk a kórházba. A verseny előtti igedességem a nyomába sem ért annak, amit most éreztem. Fel-alá járkáltam a váróteremben, miközben Jason anyukája a túloldalt sírt a totális kétségbeesettsége közepette.

"Találkozunk a túloldalon Baker"- visszhangoztak a szavai a fejemben.

Idegesen a hajamba túrtam. A gyomrom görcsbe rándult és szinte alig kaptam levegőt. Nem lehet, hogy ez bekövetkezik. Nem lehet baja. Jasonnak nem.

- Nem halhat meg- mondtam a könnyeimmel küszködve.

- Nyugodj meg, minden rendben lesz- simogatta meg a hátam Josh.

- Tudunk már valamit?- kérdeztem idegesen Jason szüleit.

- Nem, még semmi hír- rázta meg a fejét az apja.

Kitudja már mióta ülhettünk a váróban. Minden egyes perc egy kínzó órának tűnt. Az emberek jöttek és mentek, mi pedig a teljes tudatlanság közepette voltunk ott. Az orvos kisétált az ajtón, mire azonnal felpattanunk a székünkről és mindannyian odasiettünk hozzá. Az arca komor és rezzenéstelen volt.

- Minden rendben? Ugye fel fog épülni?- kérdezte könnyek közt Jason anyukája.

- Minden tőlünk telhetőt megtettünk, de sajnos nem tudtuk megmenteni. többek között a koponyája és...- folytatta, de egy szavát sem hallottam a fülemben dobogó vértől. A szája folyamatosan mozgott, én pedig megsüketülve álltam ott vele szemben- Őszinte részvétem- mondta, majd kisétált a váróteremből.

Akkor ott, abban a percben eltört bennem valami. Valami, amit már soha többet nem lehet megragasztani.

Egyre nehezebben vettem a levegőt. Az orvos minden szava egy mázsás súly volt a mellkasomon. Ez nem lehet igaz. Egészen biztos, hogy álmodom és ez csak egy rémálom. Jason meghalt.

-Jason meghalt- ismételtem magam elé.

Kezemet a mellkasomhoz szorítottam és próbáltam egyenletesen lélegezni, de nem ment. Úgy éreztem, hogy megfulladok. A lábaim egyre nehezebbek lettek és összerogytam a földön. A szemeim megteltek könnyekkel, majd kitört belőlem a sírás. Láttam a bátyámon, ahogyan az ő szeme is könnyes volt, de miattam próbálta tartani magát. Leguggolt hozzám és szorosan magához ölelt. Az arcom a mellkasába fúrtam és egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a zokogást. Ezt nem hiszem el, ez nem történhet meg. Képtelenség. A legjobb barátom, a testvérem meghalt. Nem, nem, nem. Biztos, hogy nem igaz.

Beletelt némi időbe, de sikerült összeszednem magam és elég erőt merítenem ahhoz, hogy visszamenjek a pályára a motorért és a többi holmimért. Mindenki ott volt, senki sem moccant egy tapodtat sem. Várták a fejleményeket, várták, hogy mi lesz így a versennyel és mi lesz Jasonnel. Akik már régebben ismertek és tudták, hogy milyen jóban voltunk egymással, azonnal odajöttek hozzám és megkérdezték, hogy mi lett vele, minden rendben van-e. Szomorúan megráztam a fejem és ismételten a sírás küszöbén álltam, de ezúttal nem egyedül. Látszott rajtuk mennyire összetörtek, hiszen nap mint nap együtt mentünk a pályán, egymással versengve, egymást tanácsokkal ellátva, mint egy nagy család. És ki az aki nem sírna, ha egy általa nagyon szeretett embert elveszítene? Ez teljesen össze tudja törni az embereket.

Hirtelen felindulásból elvettem Josh motorját és éppen felültem rá, amikor a bátyám elkapta a karom.

- Mégis mit csinálsz Malia?- nézett rám aggodalmas szemekkel.

- Semmit- mondtam neki, majd a motort beindítva otthagytam a pályát és azzal együtt a többieket is. Az autók között cikázva csak arra tudtam gondolni, hogy ha ez a teljes sebesség, akkor még igencsak fejlődnie kell a gyártóknak. A lámpa pirosra váltott, de engem ez sem érdekelt, mert teljes gázzal áthajtottam rajta. Ha dudáltak is az autók, azt sem hallottam. A düh minden formája bennem volt. Amennyire haragudtam a világra, annyira húztam magam felé a gázt. Fogalmam sem volt merre megyek, csak azt tudtam, hogy el akarok menekülni a világ elől. Az ismerős terepre tévedve leugrottam a motorról majd a földre dobtam. Ott voltam, Jasonék házánál. Pontosan tudtam hogyan lehet bemászni az ablakán, most pedig hasznosítottam ezt a tudásomat. Amint a szobájába értem, éreztem az illatát és önkéntelenül is összeszorult tőle a szívem. Befeküdtem az ágyába és a kedvenc maciját magamhoz szorítva csak feküdtem ott és próbáltam őt közelebb érezni magamhoz. Próbáltam megérteni mégis miért történt ez vele, de sajnos vannak dolgok, amikre sosem kapunk választ.