Szomszédom az ellenségem

12. fejezet

El sem hiszem, hogy képes valami ennyire fájni. Az egy dolog, hogy ülni nem tudok a fenekemre kapott lövés miatt, na de, hogy a járás is nehezemre essen, az már több a soknál. Ez a hülye szünet is nemsokára itt van és most jut minden tanár eszébe pótolni a lemaradásokat. Már csak ez hiányzott nekem.

- Mizu szomszéd?- kérdezte lazán az éppen szembejövő Hunter.

- Hogy mizu?- háborodtam fel azonnal- Két napja nem tudok miattad ülni te gyökér. A seggem még mindig fáj attól a lövedéktől- borultam ki azonnal.

- Meg is érdemelted. Szóltam előre, hogy ne húzz velem ujjat.

A kommentjére csak egy szemforgatással válaszoltam.

- Egyébként honnan tudtad, hogy ott leszek?- villant be a remek kérdés. Jasonon kívül senki sem tudott róla, ő meg... Nos, ő biztos nem tudta elmondani neki.

- Egyszerű. Láttam, amikor bementél az öltözőbe. Onnan már egyből tudtam, hogy készülsz valamire. Csak azzal az egy dologgal nem számoltál, hogy van tartalék mezünk a suliban. Gyorsan lépni kellett, ezért a haverom puskáját kölcsönkértem.

- Mekkora egy idióta vagy- húztam össze a szemem résnyire.

- Azt hittem gyökér- mosolygott pimaszul.

- Ahh- morogtam- Akkor sem volt jogod ezt tenni. Etikátlan volt.

- Ahogyan az is, hogy az egyik legfontosabb meccsünkön akartál beégetni.

- Mindegy, mostmár megtörtént, nem tudunk mit tenni ellene. Inkább felejtsük el és lépjünk tovább a dolgon- kezdtem el a nagy monológom, de valami ekkor bevillant- Mindezt azután, hogy törölted a hülye instás oldalt. Láttam tegnap, hogy feltöltötted a meccses képeket is rólam- húztam össze résnyire a szemem.

- Örömmel hallom, hogy te is követed- ült ki a pimasz vigyor az arcára.

- Egy szóval sem mondtam hogy követem.

Nyilvánosan legalábbis nem, de a biztonság kedvéért minden este megnézem van e valami újdonság kitéve rólam.

Alig, hogy befejeztem a mondatot, egy méregzöld Wolksvagen kanyarodott be mellettünk a kis utcába. Pontosan tudtam kié a kocsi. Ezek szerint itt van Cole is. Azonnal elöntött a düh, amint megpillantottam és ezt Hunter is látta. Sebes léptekkel haladt a házuk irányába, én pedig minden egyes lépését követtem. Nem érdekelt senki és semmi, csak az, hogy valamilyen módon, de legalább akkora fájdalmat okozhassak Cole-nak, mint amekkorát ő okozott a bátyámnak és nekem.

A kapun beérve Hunter már jelzett Cole-nak a kezével, hogy jobb, ha megy, de már ez sem segített volna sokat a helyzetén.

- Basszus Malia, elfelejtettem, hogy találkozónk van Cole-al. Légyszi ne csinálj semmi hülyeséget. Tudom, hogy még mindig mérges vagy rá, de hagyd- fordult velem szembe, és két kezével megtámasztotta a két vállamat.

- Te- böktem dühösen Cole felé- Miattad, kellett végigszenvednünk a szezont.

Hunter kezét lazán félresöpörtem és egyre dühösebben közelítettem Cole felé.

- Asszem én most megyek haver- indult el a kapu felé.

- Hé, ami a képeket illeti leszedem, gyere nézd meg te is- próbált szóval tartani Hunter.

- Nem érdekelnek a képek- indultam meg Cole után. Mire kiértem a kapun, ő már a kocsijában ült és a motort beindítva kész volt elhagyni Hunterék házát- Hé, még nem fejeztem be- kopogtam be az ablakon, de ő teljes gázzal tolatott hátra.

Mivel Hunterék pont a sarkon laktak, így a leggyorsabb módja, hogy Cole elé kerüljek az volt, ha a kapun visszafutva a ház másik oldalán jövök ki. A remek ötletem működött is egy bizonyos pontig. Ugyanis, amikor a ház túloldalán kifutottam, nyomomban a vadul kiabáló Hunterrel, azzal az aprósággal nem számoltam, hogy Cole nem biztos, hogy meg is áll a kedvemért.

- Te idióta, tönkretetted a bátyám lehetőségét a bajnokságra jutásra!- kiáltottam az út közepén állva.

A kocsi egyre közelebb jött, de egy tapodtat sem mozdultam, mígnem a következő pillanatban Hunter oldalról nekem rohant és a derekamat elkapva megragadott, majd a lendülettől mind a ketten a túloldalt kötöttünk ki. Cole ijedtében nyomott egy féket, majd kiszállt az autóból és megbizonyosodott róla, hogy egyikünknek sem esett baja. Lehet a félelem vezérelte, lehet más, de a másodperc tört része alatt vissza is ült a kocsiba és elhajtott a helyszínről.

Hunterrel felálltunk a földről és leporoltuk a ruhánkat.

- Mondd te normális vagy?- kiáltott rám- Majdnem meghaltál.

- De ha egyszer fel kell világosítanom róla, hogy mit tett- nyöszörögtem.

- De nem az út kellős közepén- hadonászott maga előtt a kezeivel- Te jó ég- dörzsölte meg a kezével az arcát.

Ez volt az első alkalom, hogy láttam aggódni valami miatt. Ráadásul most miattam. Tudtam, hogy érzékenyen érinti a dolog, ezért legjobbnak láttam, ha minél hamarabb túllendülünk rajta.

- Akkor mi lesz a képekkel?- fontam össze magam előtt a karomat.

- Letörlöm.

- Örömmel hallom- bólintottam, majd elindultam hazafelé.

- Te nem vagy normális- ordított utánam Hunter.

- Sosem voltam az- vontam vállat továbbra is előre haladva az úton.

Boldogan nyugtáztam, hogy ha nem is teljesen, de a célom egy bizonyos részét elértem. Törli az oldalt.

Este képtelen voltam elaludni, mert folyton csak a délután lezajlott jelenet játszódott le újra és újra a fejemben. Az, hogy Hunter utánam rohant. Az, hogy mennyire aggódott miattam. Talán nem is akkora seggfej, mint gondoltam. Talán.