Szomszédom az ellenségem

11. fejezet

Túl nagy volt a csend. Senki sem lépett semmit már napok óta. Nem keresett engem, és én sem kerestem őt. De talán Hunternek pontosan ez volt a célja. Te jó ég. Jasonnek teljesen igaza volt. A srác megszállottja lettem. Napok óta képtelen vagyok aludni, folyton azon jár az eszem vajon mit tervezhet. Ez így nem jó, nagyon nem jó. Az lenne a legjobb ha hagynám az egészet a fenébe. Ahhoz viszont túl makacs vagyok, ezt Jason is megmondta. Festéket lőtt az arcomba a szekrényem miatt. Az egész sulimat ellenem fordította, ezzel pedig túlságosan is messzire ment.

Ahogy az elmúlt időben sikerült megfigyelnem, tudtam, hogy a srácnak a foci volt a mindene, és ezzel együtt azt is tudtam, hogy pénteken lesz a gimnáziumok közötti kupa elődöntője. Rengetegen részt vesznek az ilyeneken, így remek alkalmat kínál arra, hogy nyilvánosan is leégessem.

Ha már úgyis ennyire bejön neki ez a festékesdi, majd meglátom mit szól a következő lépésemhez.

- Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni?- jött utánam Jason a szűk folyosón, közben néha hátrapillantott, nem-e jön utánunk valaki.

- Száz százalékig biztos- jelentettem ki határozottan- Amúgy meg mit parázol? Szellem vagy, téged senki sem vesz észre- emlékeztettem.

- Attól téged még sittre vághatnak.

- Nem vagyok 18.

- Akkor javítóba- sóhajtott fel- Nem mindegy? A lényeg ugyanaz. Nagy bajba kerülsz.

- Nekem teljesen megéri a kockázatot- nyúltam a kilincs felé- Őrködj, ha jön valaki akkor szólj! Öt perc és jövök.

- Hogy én miért vagyok benne mindig az ilyenekbe?- hallottam ideges hangját, de inkább nem válaszoltam a saját magának feltett kérdésére.

Az öltözőbe érve tudatosult bennem, hogy fogalmam sincs melyik szekrény a Hunteré. Tanácstalanul álltam a szekrénysorok között és fel- alá mászkálva próbáltam rájönni, hogy most mégis mihez kezdjek.

- Segíts már egy kicsit- nyitottam ki résnyire az ajtót és Jason felé fordultam.

- Mégis miben?- nézett rám furán.

- Megkeresni Hunter szekrényét- mondtam, mintha nem lenne egyértelmű a dolog- Használd a szellemerőd vagy mit tudom én mid van és derítsd ki melyik az övé.

- Ugye azzal tisztában vagy, hogy ez nem így működik?- húzta össze a szemét.

- Csak derítsd ki valahogy- kezdtem el hadonászni a kezeimmel.

Pár perc ideges ácsorgás után végre megtalálta. A hajtűm segítségével sikerült feltörni a zárat és kihalászni a szekrényből a pólót.

- Wilson 14- olvastam a hátuljára írt nevet, majd egy ördögi kacaj kíséretében elővettem a táskámban lévő rózsaszín sprayt és telefújtam vele az egész mezét. A száradás érdekében rátettem egy vállfára, majd a szekrényt visszazárva mielőbb elhagytuk a tetthelyet.

- Szerinted be fog válni?- fordult felém Jason.

- Bízom benne, hogy igen. Ha sikerül, hatalmas égés lesz neki az egész lelátó előtt.

- És ha nem?

- Akkor keserű sors vár rám a próbálkozásom miatt- húztam el a számat.

Az esti meccsen még nem voltak olyan sokan amikor megérkeztem. Mondjuk az is nagyban meghatározta ezt, hogy egy órával hamarabb jöttem, nehogy lemaradjak Hunter ideges tekintetéről. A baj viszont az volt, hogy én voltam az egyetlen aki meglepődött aznap.

A nézőtéren ültem és vártam a boldog pillanatomat, de amikor a fiúk bevonultak melegíteni legnagyobb meglepetésemre Hunter nem abban a mezben volt, amit összefestékeztem, hanem olyanban, mint a többi csapattársa. Az elkövetkező percekben a tervem meghiúsulása volt a legkisebb gondom, mert amikor Hunter észrevette, hogy a lelátón ülök visszament az öltözők irányába. Percekig csak zavartan néztem, mert fogalmam sem volt mégis miért ment el a meccs előtt. Nem sok idő kellett, hogy választ kapjak. Magabiztos léptekkel ismételten kisétált az öltözők irányából, de ezúttal a kezében egy hatalmas puskával. A szám tátva maradt a látványtól. A tetején lévő tárból tudtam, hogy nem igazi, de ez csak aprócska vigaszt tudott nyújtani. Egyre közelebb lépkedett a lelátóhoz, majd lazán felhúzta magát és elkezdett a széksorok között lépkedni.

- Malia, most halott vagy!- kiáltott felém.

Ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy nem ártana menekülni. Felpattantam a székemről és a szórványokban ülő embereket kerülgetni kezdtem, de mindhiába.

- Kérlek beszéljük ezt meg- fordultam meg egy pillanatra futás közben.

- A beszélgetések ideje lejárt- kiáltotta felém.

Hunter nem mozdult, csupán célzott és lőtt. Telibe találta a combomat.

- Baszd meg!- kiáltottam a fájdalom közepette.

Tovább futottam és a következő lövedék a fenekemet találta el. Miért fáj ez ennyire?

- Mégis honnan a francból szereztél te paintball puskát?

Hiába voltam élet és halál között, na jó nem teljesen, de számomra az volt, mégis kit ne foglalkoztatna a kérdés, hogy a háborús ellenfele honnan szerez magának fegyvert. Ráadásul egy középiskolában. Te jó ég, úgy érzem emberemre akadtam.

-Au, au, au- sziszegtem magam elé. A fene se gondolta, hogy ennyire fáj ha meglövik az embert. És ez még csak nem is igazi töltény volt. Bele se merek gondolni mi van, ha ez az idióta igazi fegyvert vesz a kezébe. Úgy látom ideje lesz bekeményíteni.

- Megbántam amit tettem- tartottam fel a kezem megadóan mikor végleg sarokba szorított.

- Ez volt az utolsó húzásod- bökött felém fenyegetően a mutatóujjával- Még egy próbálkozás és az lesz életed legnagyobb hibája.

Nem azt mondom, hogy megijedtem tőle, de az biztos, hogy még egyszer nem húznék vele újat.

-Oké, megértettem- puffogtam.

Ezek után már legkevésbé sem érdekelt a meccs. A legnagyobb örömet az jelentette, hogy minél messzebb kerültem a helyszínről. Jason mint mindig, most is készségesen támogatott. Tekintettel volt a testi fájdalmaimra, így csak a közös helyünkig tartó út felét nevette végig, nem pedig az egészet. Odaérve azonnal hanyatt vágtam magam, és lefeküdtem a fűbe. Jason is hasonlóképpen tett.

- Mi lesz velem nélküled?- fordultam felé.

- Megoldod. Megoldod, ahogyan eddig is tetted.

- Nem leszek rá képes.

- Ne mondj ilyeneket!- ült fel, majd felém fordult- Most is elég jól lerendzeted Huntert.

- Te most viccelsz?- vontam fel a szemöldököm- Seggbelőtt egy hülye paintball puskával. Nem bírok leülni miatta!- magyaráztam hevesen.

Jason jóízűen felnevetett.

- Nem azt mondtam, hogy a legjobb módon, de legalább próbálkoztál.

- Nagyon vicces- forgattam a szemem- Végülis- gondolkodtam el egy pillanatra- Legalább van valami ami leköti a figyelmemet.

- Hát az a valami inkább valaki- helyesbített- Elég kitartóak vagytok. Nem igazán unjátok meg ezt a gyerekes játszadozást.

- Mert ez egy komoly háború!- kértem ki magamnak.

- Hát persze, hogy az- nevetett fel.