Szomszédom az ellenségem

19. fejezet

Napok teltek el amióta Hunternek elmondtam a legféltettebb titkomat. Az, hogy megértett engem mindennél többet jelentett számomra. Olyan erőt adott, amit már nagyon régen éreztem. Talán ez volt az oka annak is, hogy kezdtem úgy érezni, végre képes vagyok elengedni Jasont. Ezt pedig ő is megérezte. Amikor az ágyamon ülve írtam a naplómat, hirtelen megjelent és leült velem szemben törökülésben. Szomorú mosollyal az arcán a szemembe nézett. Féltem attól ami ezután következhet, mert nem akartam, hogy megtörténjen.

- Lassan ideje lesz mennem.

- Kérlek, ne- szorult össze a torkom.

- Már mindent megtettem, amit szerettem volna. Nincs okom tovább maradni. Te boldog vagy és találtál magadnak valakit, aki támogat. Nekem pedig csak ez számít.

- Szükségem van rád. Te vagy a legjobb barátom. A testvérem vagy- töröltem le egy lecsorduló könnycseppet az arcomról.

- Hidd el, boldogulni fogsz. Csak kérlek egy dolgot ígérj meg.

- Mi lenne az?- szipogtam. Még nem állok készen arra, hogy újra elbúcsúzzak tőle. Most még biztosan nem.

- Ígérd meg, hogy folytatni fogod a motorozást. Malia, el sem tudod hinni mennyire tehetséges vagy. Mindig is irigyeltelek emiatt.

- Te engem?- nevettem el magam- Inkább én téged.

- Sosem láttam még senkit úgy menni a motorral ahogyan téged. Amint felülsz rá szó szerint eggyé váltok. Csak ígérd meg, hogy nem hagyod abba miattam.

- Megígérem- bólintottam- Szeretlek.

- Én is szeretlek. Fentről vigyázni fogok rád- mosolygott rám, majd néhány pillanat múlva eltűnt.

Zokogva összerogytam a földön. Nem akartam elhinni, hogy tényleg elment. A legjobb barátom, akivel mindent együtt éltünk meg most végleg magamra hagyott. Úgy éreztem magam, mintha másodszor is meghalt volna egy részem. Először a halálával, most pedig azzal, hogy végleg elment. Rá kellett jönnöm, hogy néha a viszlátok örökre szólnak, mi pedig nem tehetünk ellene semmit.

A halál legfájdalmasabb része a gyász. Várni, hogy akit annyira nagyon szerettél visszatérjen, de közben teljes tudatában lenni annak, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Az elmúlás, a fájdalom, minden az életed része. Nem akarjuk ezt, nem akarjuk, hogy át kelljen élni, mégis kénytelenek vagyunk érezni.

Most pedig én is megértettem és ettől függetlenül próbálok normális életet élni és nem szenvedni amiatt, ami már nincs. Amiatt a személy miatt akit annyira szerettem, de már nem jön vissza többé.

Két nappal később elmentem egy tetoválóhoz és a bal csuklómra tetováltattam a 27-es számot. Ez volt Jason mezének a száma.

Egyszer megkérdeztem tőle miért pont a 27-est választotta. A klubunk úgy tartotta, a számoknak jelentése van, ezért jól gondoljuk meg, hogy melyiket fogjuk viselni, hiszen az végigkísér minket az utunkon. Jason a kérdésemre csak vállat vont, majd egy sanda mosoly kíséretében annyit mondott a 7-es a tökéletesség száma. Majd hozzátette: „ Mi is júliusban találkoztunk. Amikor számot kellett választani, már tudtam, hogy ez lesz a tökéletes. Nem volt testvérem, mert a szüleimnek ez nem adatott meg, de általad mégis kaptam egyet. Az életem minden egyes hiányzó darabját pótoltad. Mi ez, ha nem az életre kelt tökéletesség?"

A kettes pedig mindennél fontosabb. Ha nem tetszik az életed, bármikor változtathatsz és egy másik módon újrakezdheted. Mindig van egy második esély.

A tetoválásom elkészülte után boldogan mentem át Hunterhez, aki nem tudta hova tenni a hirtelen örömöm. Látszott rajta, hogy örül, hogy lát, mert azonnal ledobta a kezében lévő könyvet a székre és odasietett hozzám.

- Szia- fontam a karomat a nyaka köré és hosszasan megcsókoltam.

- Ideje volt már- ölelt magához- Két napja nem is hallottam felőled.

- Ne haragudj.

Nem volt fair vele szemben, hogy azért nem beszéltem vele és nem válaszoltam egy üzenetére sem, mert Jasont sirattam. Hunter mellettem volt amikor ő elment. Próbált segíteni és megérteni, amiért nagyon hálás vagyok neki.

- Nézd mit csináltattam- mutattam felé a bal csuklómon lévő tetoválást- Mit szólsz hozzá?

A csuklómat megfogva a tetkómra nézett, majd rám. Miután ismételten megnézte mosolyogva rám pillantott.

- Szerintem nagyon jó. Örülök, hogy sikerült elengedned Jasont. Ha nem is teljesen, de ez egy nagyon jó kezdet.

- Annyira szeretlek- csókoltam meg.

- Nálam nem jobban- simította meg a hajam.

Kimentünk az udvarra és órákig beszélgettünk egymással. Amikor ezt meguntuk, lefeküdtünk a földre terített pokrócra.

- Lehet egy kérdésem?- fordítottam felé a fejemet, mire bólintott- Miért nem hagytál magamra amikor Jason halála után összeomlottam? Miért kerestél mindig valami hülye indokkal?

- Azért mert nagyon kedvellek.

- De az egész életem elcseszett.

- Dehogyis- ellenkezett- Nagyon is rendben van, ahogyan te is. Ez az időszak most csak átmeneti és hülye lennék azért eldobni mindent ami köztünk van, mert megvisel ami a barátoddal történt. Fel fogod dolgozni és újra boldog leszel. Újra az életvidám Malia.

Amint ezt elmondta biztos voltam benne, hogy jól döntöttem. Hunter volt az, akire szükségem volt. Olyan volt, mint amikor gyerekek voltunk és az udvaron szaladgálva vigasztalt ha elestem. Most pedig jobban beleszerettem, mint a 8 éves énem.

Adtam neki egy csókot, aztán mind a ketten csendben feküdtünk tovább. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de nem is kellett. Az ujjait az enyémre kulcsolta én pedig önkéntelenül is elmosolyodtam. Néztem a felettünk fehéren elhaladó felhőket. Mosolyogtam, mert tudtam, hogy Jason is ott van. Tudtam, hogy az életemben egy új fejezet kezdődik és lehetőségem van újra jónak látni a világot.

És akkor, abban a percben jöttem rá, hogy egyetlen szín végigkísérte az egész életemet.

Kék volt a bátyám szeme, aki mindig védelmezve fordult felém.

Kék volt Jason pulcsija, ami minden nagy eseménynél rajta volt.

Kék volt Jason motorja.

Kék volt a víz amibe Hunter miatt beleestem.

Kék volt a ruhám, amikor Hunterrel ebédeltem.

Kék volt Hunter haja, amit befestettem.

Kék volt mindenem, miután Hunter revansot vett.

Kék volt az ég ahová Jason a halála után ment.

Kék lett az életem miután mindez megtörtént.

Jason elment és csak napok múlva értettem meg mit is hagyott itt nekem. A régi életem, mégis egy teljesen új megvilágításból. Mint a puzzle, a hiányzó darabokat megkereste és összerakta nekem. Hunter, aki helyette is vigyáz rám. Josh, aki támogatott és ezután még inkább mellettem áll. A motorozást, hogy nem csak más árnyékában tegyem, hanem önmagamként. És a legfontosabb, itt hagyta nekem az élet végességének pozitív oldalát. Ne féljek semmitől, kockáztassak, mert csak így érhetem el azt, amit igazán akarok.

Mindenkinek egy élete van, ritka, aki kap egy második esélyt. Ki kell élveznem minden egyes percét és a legrosszabb helyzetekben is meglátni a lehetőségeket.

Most már tudom, hogy egy jobb helyen van. A halál nem a befejezést jelentette számára, hanem lehetőséget egy új életre. Tudom, hogy itt van mellettem, érzem őt. Érzem a jelenlétét, a lélegzetét és látom magam előtt, ahogy rám mosolyog. Tudom, hogy itt van és angyalként vigyáz rám.