A szabadság ára

17. fejezet

- Kész van!- Kiáltott fel Jane és a közben székén elszunyókált Ty mellette a földre zuhant a hirtelen jött hanghatástól, min a lány jót mulatott. Mindketten a képernyőre tapadtak és fürkészték a női arcot mely most tisztán kivehető volt.

- Annyira ismerős az arca. Mintha láttam volna már valahol.- Gondolkodott el Ty.

- Hmmmm....tisztára úgy néz ki mint.....

- Nico! Csak női változatban és kicsit idősebben.- Vágott közbe izgatottan a férfi és kirohant az ajtón megkeresni főnökét. Nem telt bele sok idejébe előkeríteni a szerelmeseket.

Mikor visszaértek a terembe és Nico megpillantotta a képet melyen az az arc volt mely egész életében kísértette, egy pillanatig megállt körülötte a világ látása elhomályosult, a levegő szinte égette tüdejét. Szerencsére Damon észrevette állapotát és nyugtatólag összekulcsolta kezeiket majd hüvelyk ujjával cirógatta pici kézfejét szerelmének.

- Ő az anyám...- Mondta Nico halkan mikor végre kicsit megnyugodott. Szíve még mindig a torkában dobogott de legalább már a látása visszatért egészen.

- Biztos vagy benne? Hosszú ideje nem láttad már.- Kezdte óvatosan Damon mire Nico csak bólogatni tudott, minden erejét felemésztette, hogy ne sírja el magát. Muszáj volt friss levegőt szívnia így minden további magyarázat nélkül sarkon fordult és szinte rohant a lift felé mely a szabadba vitte.

A gondolatok úgy cikáztak fejében, hogy azt érezte szét robban koponyája tőle. Ezen a ponton már fogalma sem volt arról mit kéne tegyen vagy, hogy mi ez az egész. Tehetetlenségében a falnak támaszkodva rogyott le a földre és hagyta, hogy könnyei lefollyanak arcán majd a földre hulljanak. Nem tudta miért is sír vagy, hogy mit érez egyáltalán. Túl sok volt ez már egy ember számára. Tényleg ilyen sokat kell fizetnie az igazságért? Ennyire magas lenne az ára a szabadságának? Hogy végre megszabaduljon a múlt keserűségétől? Ha az anyja él miért nem kereste meg soha? Miért éget fel minden egyes szálat ami hozzá vezetne? Ennyire utálná őt, hogy nem akarja látni sem? Valóban ilyen kegyetlen volna, hogy képes ennyi embert megölni? 

Ekkora már Nico is hibásnak érezte magát hiszen ha nem bolygatja fel a múltat ezek az emberek még mind élnének. Gondolatai hálójából Damon meleg ölelése húzta vissza ahogy karjait köré fonja és erősen magához szorítja. Nem mondott semmit csak tartotta az egyre jobban zokogó fiút, de Nico hálás is volt hallgatásáért hiszen ezzel is többet mondott neki minden szónál.

Tíz perc is eltelhetett mire Nico szabályozni tudta légzését és könnyei sem folytak már tovább. Lassan kibújt Damon szorításából és felnézett a férfire ki lágyan mosolygott rá és hátát símogatta nyugtatólag.

- Megfogjuk találni! Már dolgoznak az útvonala feltérképezésén.

- Nem tudom, hogy akarom e még.- Motyogta.- Ha mégtöbb ember hal meg emiatt az egész miatt azt sosem bocsátanám meg magamnak.- Mondta miközben könnyei ismét folyni kezdtek.

- Ha anyád tényleg gyilkos akkor enélkül is gyilkolna. Nem tudhatod de tartozik neked annyival, hogy legalább elmondja miért hagyott el. Így végre letudnád zárni és lehetne egy normális életed amilyet megérdemelsz.

- Normális?- Nézett fel Damonra kiábrándult arccal.- Mégis hogyan lehetne? Járjak ismét iskolába? Szerezzek egy normális munkát?- Mosolyodott el keserűen.

- Például. Hát nem erre vágysz?

- De...de nem érted?- Fakadt ki.- Egy normális életben nincs helye ennek...ha normális életet kezdek muszáj lezárnom a multat...- Hangja elcsuklott.

- És én is a múlt része vagyok .- Fejezte be Damon szomorú mosollyal. Arcán látszott mintha csak tudta volna végig, hogy fog végződni. Nico értetlenül meredt szerelmére, nem értette, hogy tud ilyen nyugodt maradni.- Tudnod kell, bárhogy is végződik semmit nem bántam meg és bármikor végig csinálnám újra. Csak lehet az elrablás részén kicsit változtatnék.- Mosolyodott el mire sikerült Nicoból is kicsalnia egy kis nevetést.- Most menj vissza hamarosan kész a térkép. Nekem még van egy kis dolgom de utánna jövök én is.- Nico bólintott majd elindult vissza az épületbe. Damon még egy darabig csak állt ott és nézte szerelme távolodó alakját majd útnak indult a városba. Nem volt különösebb célja, csak magányra volt szüksége, hogy átgondolja ő is a dolgokat. Habár jól leplezte rettentően szenvedett a gondolattól, hogy ha eljön az idő elkell engedje őt. Hiába próbálta Nico érdekeit előtérbe helyezni képtelen volt elviselni a gondolatot, hogy nélküle éljen, hogy nélküle boldog legyen. Netán valaki más tegye őt boldoggá. Ennek gondolatától még a hányinger is elfogta.

Nem hitte volna, hogy ennyire fájdalmas lesz, pedig már amikor először meglátta őt a cellában és bele nézett a szemébe, tudta. Tudta, hogy ennek nem lehet boldog vége. Mikor először érintette, mikor első csókjuk elcsattant minden egyes emlék csak egy újabb szög volt szerelmük koporsóján. Most pedig kezében az ásó és ő nem tesz semmit csak hagyja eltemetődni, elfelejtődni minden érzését.

Életében talán először dönt úgy, hogy igazán más boldogságát helyezi előtérbe. Jó érzésnek kéne lennie de mégis szinte bele pusztul minden egyes perccel egyre inkább. Hát tényleg az életével kell fizessen szerelme szabadságáért?

Ilyen sötét gondolatokkal végig haladva az utcákon nem csoda, hogy észre sem vette, hogy valaki követi. Csak mikor már késő volt és nyakán egy tűszúrást érzett mely mégha csak kis időre is megszabadította lelke szenvedésétől.