A szabadság ára

1. fejezet

Az épület sötét és rideg volt csak a magasan elhelyeszkedő piszkos ablakok adtak egy kis fényt. Régen iroda lehetett ma már csak egy üres romnak tűnik. Kevesen tudják csak, hogy az épület alatt hatalmas alagút rendszer húzódik, mely teljesen gépesített modern főhadiszállásként szolgál. A város szinte összes biztonsági kamerájának felvétele ide fut be, ha valaki elakarna tűnni vagy szökni na azt itt nem lehet. Ezen felül több olyan helyiség is volt mely szállásként szolgált az itt dolgozóknak, és a fegyver raktárukra sem lehetett panasz. Egy kívülállónak úgy tűnhetett mintha egy katonai bázison lenne. Na és, hogy kié mindez a hatalmas birodalom? Immár ötven éve, hogy a Cerberus klán tulajdonában áll, mint ahogy az egész város is. Itt szinte minden várost klánok irányítanak, persze csak a háttérből de mindenki tudja, hogy az ő vezetőjüké az utolsó szó. Még a rendőrök sem mernek ujja húzni velük. A Cerberus klán az egyik legnagyobb és legerősebb klán és nem sok vetélytársa akad a világon. De most úgy tűnik valaki mégis megpróbált a gyengepontjukra hatni, amit ők nem hagytak szó nélkül és biztosították kihívójukat, hogy százszor megfogják még bánni, hogy megölték vezetőjüket egy békés találkozó keretein belül ezzel örök háborút kiérdemelve. 

Így történt hát, hogy a White Fire klán vezetőjének legfiatalabb fia, Nico egy sötét nyirkos szobában tért magához, bilincsben. Jó pár percbe bele telt mire szemei megszokták a sötétséget és a szédülése is enyhülni kezdett. Ijedten tekintett körbe és próbált lábra állni, ami nem igazán sikerült mivel az is megvolt kötve. Ám hamar megnyugtatta magát, hiszen volt sejtése miért is került oda ahova és élete során kapott már kiképzést ilyen helyzetekre.  De mielőtt jobban elmerülhetett volna elmélkedésében, az ajtó nagy zajjal csapódott ki. Egy majd kétszer akkora férfi mint Nico lépett be rajta, és a kintről beszűrődő fényben jól kivehető volt izmos alakja és rideg dühös tekintete. Azonban Nico meg volt győződve róla, hogy ez csak a látszat. A férfi arca valahogy megnyugtatólag hatott a fiúra a szituáció ellenére.

- Felkeltél! Jó!- Morogta mély hangon a férfi amitől Nicot kirázta a hideg.- Gondolom sejted miért vagy itt.- Nézett kérdőn az alig 160 cm-es fiúra ki, most kicsit el is szégyellte magát, hogy egy deka izom sincs rajta és valószínűleg az előtte álló egy ütéssel megtudná ölni. Ez egy picit megijesztette, de próbálta nem mutatni félelmét.

- Nem..igazán.- Mondta halkan lehajtott fejjel, mire az csak horkantott. A következő pillanatban a férfi szikrázó szemekkel lépett a fiú elé és torkánál fogva nyomta a falnak.

- Akkor elmondom neked....- Szorította meg még erősebben nyakát, amitől a fiú már alig kapott levegőt de egy szót sem szólt csak csukott szemmel próbálta szabályozni légzését.- Az apád....és az emberei megölték az én apámat és a fejét az ajtóm elé tették.- Sziszegte fogai között.- Úgyhogy viszonozva mi elhoztunk téged és ha nem küldik el apád fejét nekünk akkor mi küldjük vissza a te édes kis buksidat. Világos voltam? És ezt addig folytatjuk míg a klánod rá nem jött kivel húzott ujjat.- Morogta. A fiú könnyes szemekkel nézett fogvatartója villámló szemeibe és úgy bólinottt, már amennyire tudott. Ekkor a férfi engedett szorításán, Nico pedig köhögve rogyott a földre.

Negyed óra is eltelt mire teljesen magához tért a folytogatásból és ismét egyedül volt. Térdeit felhúzva kuporodott le egy takaróra amit kitapogatott a sötétben. Gondolatai ide oda cikáztak, és őszintén, nem haragudott elrablójára, sőt megértette fájdalmát és belátta, az ő helyében ő is ezt tenné. De egy dologgal sajnos nem számolt a férfi, hogy Nico mindig is a család fekete báránya volt, mert se nem erős se nem kegyetlen, se semmi ami egy vezér fiának kéne lennie, így valószínűleg örülnek is, hogy megszabadultak tőle. A fiú a halálán merengve hajtotta álomra fejét és remélte, hogy kíméletesen fognak végezni vele.

˘

A reggel hamarabb eljött mint azt Nico remélte, persze fényeket nem nagyon látott, de a kintről beszűrődő zajokból gondolta, hogy eltelt egy nap és még él. Amíg aludt sikerült megbarátkoznia a korai halál gondolatával is. Az ajtó ismét kinyílt de most egy sokkal barátságosabb külsejű srác jött be rajta, huszas évei elején járhatott. Kezében egy tányéron szendvics volt és egy üveg víz másik kezében. 

- Szia.- Mondta halványan mosolyogva és letette a földre az ételt. Nico előbb az ételre majd a férfire pillantott és az előtte gugoló meglepetésére hatalmas mosollyal arcán nyújtott kezet neki, már amennyire a bilincs engedte.

- Szia, Nico vagyok. Megkérdezhetem a neved?- Kérdezte ártatlanul, a másik a kisebb sokkból felocsúdva felkacagot majd kezet nyújtott a fiúnak.

-Ty vagyok.

- De szép tetkód van.- Hajolt közelebb a férfi karjához melyet egy három fejű kutyáról készült remekmű díszített.

- Hát...kösz...asszem.- Értetlenkedett.- Te elég fura vagy...ugye tudod?

- Igen? Miért?- Húzta fel szemöldökét kiváncsian a fiú.

- Hát azt vágod, hogy elvagy rabolva?- Nico bólintott.- És, hogy lehet megfogsz halni?

- Igen, tisztában vagyok vele. Tegnap az a szomorkás tekintetű férfi elmondta, habár nem túl kedvesen, de ha én gyászolnék én se tudnék kedves lenni.- Gondolkodott el a fiú és Ty ismét sokkosan nézett rá mintha nem hinne a fülének.

- Szomorú?

- Igen, megkérdezhetem őt, hogy hívják?- Kíváncsiskodott.

- Hát...ő a vezetőnk Damon...- Mondta, majd homlokát ráncolva folytatta.- Te nem is félsz?- Nico erre szomorkásan sóhajtott.

- Nincs okom rá....

- Tehát ennyire biztos vagy abban, hogy megmentenek?- Kérdezte fél mosollyal arcán.

- ÓÓÓ, dehogy.- Legyintett a fiú.- Csak az este sikerült már megbarátkoznom a halál gondolatával.- Mondta szomorkás mosollyal arcán. Ty már teljesen értetlenül nézett a kisebbre.- Erről jut eszembe tudnál továbbítani vezetődnek egy üzenetet?

- Üzenetet?

- Igen, nos tudod, szerintem ki kell találjon egy jobb tervet apám ellen, mert értem még egy egér életét se venné el nemhogy önmagát feladja.

- De hiszen a fia vagy.

- Az lehet, hogy vérszerint az vagyok, de sosem érdekeltem őt.- A fiú egy pillanatig elmerengett majd fejét megrázva tért vissza a valóságba.- Szóval, kérlek megmondanád ezt neki?

- Hát....ja.- Mondta bizonytalanul és elhagyta a szobát. Amint becsukta maga mögött az ajtót, csak arra tudott gondolni, ennek a szegény fiúnak mennyire szörnyű élete lehetett és mégis mennyire ártatlan és kedves és még az arca is megnyerő. De arról viszont fogalma nem volt, hogy fogja ezt beadni Damonnak.