A Napisten Hava

Prológus:

Az égbolt tiszta volt, a holdfény különlegesen, erősen ragyogta át a város sikátorait és csillogtatta meg a széllel táncoló hópelyheket. Hosszú, kemény tél köszöntött a világra, a város kapuit korán bezárták, mintha attól tartanának, hogy az útonállók előmerészkednek erdei búvóhelyeikről és kifosztják a házakat. Holott, a hideg miatt, még a fagyott mezőkön átutazókat sem volt erejük megtámadni. A kapuk két oldalán fáklyatartók lobogtak, körülötte a bástyaőrök melegedtek.

Egy köpenybe bugyolált alak, mégis a sikátorok között ténfergett, léptei alatt nem sercegett a hó, oly csendesen közlekedett, mintha a lábai a talajat sem érintenék. Arcát elfedte a fekete csuklya, mellkasához anyagokba bugyolált könyveket szorított. Befordult az egyik sarkon, ahol a zöldeskék oromzatú ház állt, falaira elszáradt borostyán futott fel, kiemelkedett a sok sötétbe borult épület közül. Az idegen megtorpant, tanácstalanul nézett szét, innen ellátott a város zárt kapujáig, meg a bástyaőrökig, akik lélekmelegítőként öntötték magukba a bort. A katedrális tornya a kristálytiszta égbe nyúlt, a kereszt csillogott az ezüstös fényekben, a csillagok pedig glóriaként fogták körbe.

Habozott egy darabig, hosszú, gyűrűkkel és aranyindákkal díszített ujjait végig vezette a legfelül lévő könyv borításán, majd zörgetni kezdett az ajtón.

A ház bejárata felett, üvegfúvó cégér függött, a bent élő mester felriadt műhelyében a lármára, lépteinek közeledő zaját, már hallani lehetett az ajtón túlról. Az idegen letette a könyveket a küszöbre és kámforrá vált, mire az üvegmester megérkezett.

Ő is, először a kapukra tekintett, aztán a csendbe borult házakra. Furcsa zaj ütötte meg a fülét, egy gyöngybagoly rikoltozott a cégér tetején, mintha mondani akart volna valamit, miközben szemeit meresztette és fejét tollgallérjába húzta. Csípős hideg volt kint, az üvegmester elámulva vette észre a könyveket a küszöbén:

- Ez meg mi lehet? – gondolkozott hangosan, de senki nem adott neki választ a zord téli éjszakában, ami végeláthatatlanul üresnek hatott.

Bevitte a műhelybe, fellapozta az egyiket, mire a szemei tágra nyíltak, a lélegzete pedig elakadt. Rögtön a padlásszoba felé vette az irányt, ahol a kisebbik lánya aludt.

- Ani, kelj fel! –térdelt le az ágya mellé nyomban és finoman rázogatta a vállait. A lány ijedten fordult felé:

- Mi történt? – kérdezte álmatagon. Gyertyát gyújtottak, az üvegmester remegő kezekkel nyújtotta át neki a könyvet.

Ani, húsz esztendős lehetett, az apjával élt együtt, mert nem tudta magára hagyni, miután anyjukat elvitte a tüdővész és az idősebbik lánynak, nyoma veszett, még hat évvel ezelőtt. Egy nyári napon történt, gombászni indultak az erdőbe, ahonnan csak Ani tért vissza. Idén, Holtak napján, már érte is gyertyát gyújtottak, mert feladták a reményt, hogy valaha viszont láthatják, mégis a gondolat örökké nyugtalanította őket, vajon mi történhetett vele?

- Ez az ő kézírása. – lehelte hitetlenül, az üvegmester bólintott:

- Ezer közül felismerném, milyen nehezen is tanítottam őt meg rá. Aztán, minden egyes napját leírta, sosem mutatta meg senkinek, a saját világa volt.

Ani izgalommal, némi félelemmel nyitotta fel az 1-es számmal jelzett könyvet, melynek az első, elsárgult lapján a következő volt olvasható:

„ Mulandó vagyok, akár a tavasz első virága, a nyár minden termése, az ősszel lehullott levelek, a hóval borított téli táj. Éppen ezért, kérlek téged, szavaim, levésett betűim, maradjanak halhatatlanok, mint a lelkem, ha már a testem, nem több puszta pornál."