A Napisten Hava

10. Bejegyzés - A szatír bája

'Ideje használnom az egyetlen varázserőmet, mely emberlányként megadatott, bár a bájaimat sosem tettem még próbára.'

Eltelt pár nap, míg rendeződtek a fejünk felett csapongó hullámok. Shibia elhagyta Fayé-t, előtte Oberon érzékenybúcsút vett tőle, a lány nem sírt, erősnek mutatta magát, a lelkét óvta azt a tiszta bizalom, hogy a kolostor falai között lévő évek, majd elfeledtetik vele ezt a lángoló érzelmet. Ami engem illett, érzelmekből nekem is jutott bőven, az eszemet folyton ködösítették a furcsa gondolatok, a tisztáson lévő pillanatot idéztem fel, mikor felkeltem és mikor lehunytam a szemeimet. Akkor még, nem tudtam, hogy ez mitől lehet, betudtam annak, hogy megkedveltem Oberon-t és szeretnék az itt töltött idő alatt olyan apród lenni, akivel elégedett. Akartam, egyenesen vágytam arra, hogy elhalmozzon a dicséreteivel és kimondja megint, hogy „köszönöm Titániám". Ennél édesebb szavakat akkor, senki sem intézhetett volna hozzám és a „köszönöm Titániám"-ért, bármit, de bármit megtennék.

Szóval, hogy hullámzó kedélyemre és a bennem burjánzó feszítő késztetésnek eleget tegyek, lestem a kívánságait. Próbáltam a kedvére tenni, jóval a szokásos idő előtt keltem, hogy mire felébred, a paravántetejére legyen hajtva a ruhája, a baglyok be legyenek engedve és a levelek az asztalára, ki legyenek válogatva. Ha teát kért, gyorsan szaladtam vele felfelé a lépcsőkön, az ujjamat nem egyszer meg is égettem az üsttel, mert rögtön lekaptam a tűz felett lógó kampóról. Bacche nem egyszer megjegyezte, hogy úgy dolgozom, mintha az életem függne tőle. Én, ezen csak zavartan nevettem, mert tudtam, hogy nem függ tőle az életem, de valahogyan a boldogságom mégis függött a „köszönöm Titániám"-tól.

- Úgy ennék egy kis meggyet. – sóhajtotta Oberon, miközben elnyúlt az íróasztalán és a számára küldött egyezségeket lapozgatta. Rengeteg boszorkány üzent neki a mi világunkból, érthetetlen rejtjelekkel, kódokkal beszélgettek és mindenféle piszkos üzlet teljesülését várták tőle. Oberon, ezeket válaszra sem méltatta, kijelentette félhangosan, hogy ilyet seelie nem tesz és egy csettintésével a papírdarabok, maguktól lángra kaptak. Én ezt, bámulatos bravúrnak találtam és csillogó szemekkel néztem, ahogy egy újabb és újabb fecnit lobbant lángra.

- Hozzak neked? – kérdeztem, feleszmélve a csodálásból.

- Mi van veled Titánia? Gyanúsan buzgó lettél, félsz, hogy megetetlek téged az erdei vadakkal? – a fejemet ráztam:

- Szeretnék jó apródod lenni.

- Tetszik a hozzáállásod, de azért szeretem, ha néha visszanyelvelsz.

- Valóban? – Oberon bólintott, mire én színészkedve elhúztam a számat:

- Akkor, magozd ki magadnak a meggyeket!

- Azért, nem így értettem! – vágta rá rögvest.

- Mindjárt gondoltam, hogy nekem kell megcsinálnom. – mondtam mosolyogva és behajtottam magam mögött a szoba ajtaját, még hallottam, hogy utánam kiáltja, hogy azért kimagoznom nem kell, de én csak azért is kimagozom, hogy lássa, nem akármilyen fából faragtak.

Mire visszatértem, egy ezüst tálkával, amiben a meggyszemek voltak, már Puck is vele volt és éppen a recept következő pontjáról diskuráltak:

- Már mondtam, Szilénosz Albion nyugati rengetegében él, fel kell kelteni az érdeklődését egy nimfával, másképpen nem bújik ki a vackából.

- Na jó, de honnan szerezzek nimfát? Hyppolyta, mindegyiküket ismeri, egyik sem menne bele kérdezés nélkül a dologba! Biztos nem éri be kevesebbel? – kérdezte Oberon, próbálta elkerülni az összes kellemetlen tényezőt, nehogy megint az előzőhöz hasonló helyzetbe kerüljön.