A Napisten Hava

14. Bejegyzés - A buja lidérc tanyáján

'Még az ismerős is, ismeretlen Albion-ban.'

A történtek, mindnyájukat megviseltek, Malabron távozása után hosszú napokon át vigasztalhatatlanul zuhogott az eső, mintha csak érezte volna a szomorúságát. Vége lett a száraz hónapnak, a nyár lassacskán őszbe fordult át. Ide át Fayé-ban, mintha az idő is másképpen telne, nem éreztem az évszakok múlását, bizonytalan voltam abban, mikor érkeztem ide. Csupán annyi tudtam, ha a főzet elkészül, nekem is távoznom kell. Helené elvesztése, bár fájdalom volt oly sokak számára, Oberon-t nem állíthatta meg abban, hogy önzőn törtessen a saját céljai felé. A fiolába zárt vérvörös esőcseppeket, melyek azon a délután hullottak az égből, a többi üvegcse mellé a lelakatolt dobozkába tette.

-Gazdám, íme, már csupán három komponens maradt hátra. – trillázta Puck, a hálót melegfények uralták, égtek a mennyezetről függő lampionok és a színes virágtartókban friss krizantémok virultak, Oberon keskeny ujjaival körbe fonta a szirmokat, majd kegyetlenül letépte az egyiket:

- Sajnálatos, amit Malabron tett, micsoda tragédia, hogy Helené nincsen többé.

- Bűntudat gyötör gazdám? – Oberon a szirmot elmorzsolva egy hosszú, díszes, aranyozott hüvelybe tette, aminek fedelét lezárta majd felpattintotta az egyik ujjbegyére. Közelebb tartva a vörös lampionokhoz a csillogó hegyes karomszerű ékszert vizslatta:

- Mire jók ezek a hosszú fémkörmök?

- Mérget tettem bele, a következő küldetésünknél jól jönnek majd. – eddig csak némán hallgattam az egyik vánkoson ücsörögve,  Oberon parancsolt oda engem, miután felhoztam neki a szokásos délutáni citromteát, meg a préselt gyógyfüves pirulákat, amiket a múlt heti gyengélkedése miatt szedett. Azt mondta sürgős megbeszélni valója akad velem, de ahelyett, hogy elárulta volna miről van szó, Puck-al fecsegett:

- Elmehetek? – kérdeztem unottan.

- Mostanra a dézsában kihűlt a víz és szerettem volna megmosdani, Bacche még meleg mandulatejet is készített nekem, ennek ellenére még mindig csak itt ülök a gerániumtól bűzlő odudban!

- Titánia, fegyelmezd azt a szemtelen szádat! – kiáltott rám Puck mérgesen és megremegtek a dühtől hártyás szárnyacskái.

- Titánia inkább légy hálás, hogy a te bűzödet is elnyomja a virág illata. Ne aggódj, hamarosan megszabadulhatsz attól a sok piszoktól, de a modorodon kétlem, hogy javítana a víz. – Oberon szavain mérgelődve az ajkaimba haraptam és elpirulva szagoltam meg a ruhámnak az ujját, ezen elmosolyodva megborzolta a hajamat:

- Ne aggódj, jobb az illatod a gerániumnál is. Ami pedig a feladatodat illeti, szimplán, csak meg akartam kérdezni tőled, hogy nem ismered-e véletlenül ezt az uraságot. – Oberon átnyújtott nekem egy kétfelé nyitható brokát dobozkát, amit egy bordó szalag tartott össze. Kíváncsian bontottam fel a masnit és hajtottam ketté a dobozt, aminek mindkét oldalában portré lapult. Az jobb oldalon egy kissé testes hölgy, pufók arca szinte belekényszerült a ruhájának fehér, keményre hajtott gallérjába, a sok drága ékszer, csipke és kelme sem tudott azonban javítani azon az előnytelen külsőn, amin már valószínűleg a festő is megpróbált. Horgas orrán apró fekete folt, fehérre púderezett arca olyan, mint maga a teli Hold. Dermesztő látványt nyújtott, minden vonásában taszító és vérben forgó szemei szinte egy kísértethez tették hasonlatossá. A bal oldalon egy fiatal férfi szerepelt, szinte felüdülés volt a portréjára tekinteni a másik után. Véznának tűnt ugyan, a nagy szőrme köpeny elfedte törékeny vállait, de az állig érő fekete haj, a vibráló zöld szemek valami ősi erőt hordoztak magukban. Haboztam egy darabig, kétség kívül ismertem a férfit, de vajon honnan? Shardore Hall-ban éltek volna, vagy beutazó nemesek voltak? Hirtelen, rám tört a felismerés: