A Napisten Hava

9. Bejegyzés - Szerelem és kényszer?

'Oberon hűtlensége a szerelméhez való hűség igaz jelképe? Érdekes ellentét ez!' 

Másnap hajnalban tértünk vissza ahhoz a vastag törzsű fához, aminek lombjai között a ház lapult. Puck csodálkozott, hogy ilyen korai órában érkeztünk és ennek ellenére az ajtót nem védte semmilyen duplazáras varázslat. Ez azt jelentette, hogy Oberon máshol töltötte az éjszakát, vagy annyira óvatlan lett volna, hogy hagyna minket bármikor haza toppanni? Ez kétséges, hiszen akkor nem intett volna minket arra, hogy maradjunk távol egész éjszaka. Tenyerét a törzsnek nyomva, mormolt egy igét, mire a kérgek recsegve-ropogva ketté váltak és feltárult előttünk a bejárat. Ólmos fáradtság uralkodott a testem felett, szinte emlékezetből mozogtam és úgy éreztem, menten összeesem a rám nehezedő álomtól. Puck előre engedett, a geránium illat megcsapta az orromat, mélységes csönd uralkodott oda bent, sehol egy piszmogás, még a baglyok sem verték szárnyukkal a festett üvegű ablakokat az emeleten.

- Gazdám! – reppent fel a csigalépcsőn Puck, miközben aggodalommal a hangjában hívogatta őt. Én ásítottam egyet, a szobám felé sandítottam, jó lenne elnyúlni azon a kényelmetlen ágyon és legalább egyetlen órácskát pihenni, de a baglyok hamarosan hazatérnek esti útjukról és be kell eresztenem őket. Hiába, még talpon kell maradnom.

- Merre lehet? – kérdezte a levegőben röpködve. Megvontam válaszul a vállaimat, a konyhába sétáltam, hátha találok valami ehetőt, amivel új erőre kaphatok.

Bacche fémdobozkái az asztalon sorakoztak, mézes szirmokat tett el bennük, a gyomrom hangosan felkorgott. Nem mondom, hogy a kedvencem volt, a belül savanykás, növény ízű, kívül pedig édes burkolattal fedett különlegesség, de itt olyan mindennapi étek volt ez, mint nálunk egy szem mazsola. Gyorsan kinyitottam az egyik dobozka csattokkal zárt fedelét és egy maréknyit a számba nyomtam az édességből. Próbáltam élvezettel majszolni a szirmokat, közben pedig az ablak elé sétáltam és két oldalra kötöttem a függönyöket, hogy kilássak a ház mögött lévő apró kertre:

A madáritatóba csobogott a víz, tükrén megtört a feltörekvő napsugár. A fűszállak lágyan hajladoztak a szellővel, billegtetve a hátukra nehezedő harmatokat. Éppen, hogy ébredezett a természet, az itató felett pedig elsuhant egy-egy mátyásmadár. Hirtelen, ahogyan elveszve néztem a tájat, a méztől összeragadt nyelvemmel, azt látom, hogy az itató felett egy lepke egyensúlyozik a széllel. Szárnyai fáradtan, gyengéden vergődnek, majd hatalmasra nyúlnak és egy szempillantás alatt egészen más formát öltenek:

- O-Oberon? – mondtam ki nehezen, a kellemetlenül édes íztől a számban. Gyorsan letettem a dobozt az asztalra és a hátsó ajtón keresztül elé siettem.

A fűbe rogyott össze, a palástja nem volt rajta, bor és sárfoltok éktelenkedtek a ruháján. Víztől nedves haja a kipirult arcára tapadt, a kezeivel a harmatos fűcsomókba kapaszkodott, mintha azoktól várna segítséget a kínra. Letérdeltem mellé, a kezemet a hátára tettem, mire felkapta tekintetét és rám meredt. Szemei, egészen más árnyalatban pompáztak akkor, borostyánosabb lett a színűk és egyetlen apró érzelem bujkált bennük, a szégyen...

- Mi a baj? Újra fává akarsz változni? – kérdeztem, mert eszembe jutott, amikor Lucia miatt, úgy neki keseredett a világnak.

- Ez, borzalmas volt. – lehelte, szívet melengetően őszintén.

- Miért? Nem jártál sikerrel?

- Pont azért borzalmas, mert sikerrel jártam. Segíts nekem bemenni Titánia, szédülök a sok varázsfűtől és bortól, hazafele jövet több fának is neki repültem... Sajog a fejem... - akaratlanul kuncogtam fel, észre sem vettem eddig, hogy a homloka közepén egy lassan körvonalazódó lila folt van. Belékaroltam, úgy segítettem neki talpra állni.