A Napisten Hava

2. Bejegyzés - 1595. Június 24.

'A leghosszabb nappal, amikor Ani és én az Albion-ba látogatunk.'

Nem emlékszem, hogy pontosan mi szerepelt az álmaim között, de megint csatakosan és zihálva riadtam fel. Felültem és körbe tekintettem a csöndbe burkolózott padláshelyiségben, apa mozdulatlanul, a falnak fordulva aludt, a dunnái a földön hevertek a nagy melegben. Ani már talpon volt, oda lent, a konyhában szorgoskodott. Készült arra, hogy gombászni megyünk. Fonott kosarakat bélelt ki anyaggal, meg elcsomagolt pár szelet kenyeret az útra, arra az eshetőségre, ha sokáig elmaradnánk az erdőben. Ami valószínű, mert Albion rengetegében, könnyen el lehetett tévedni. Ilyenkor, morzsákkal szoktuk jelölni azt az ösvényt, amerről érkeztünk.

A kör alakú ablakon bevakított a friss, reggeli fény. Gyorsan kibányásztam az ruhásládából egy ibolyaszínű ruhát, meg egy kendőt, amit a hátamra terítettem, hogy a napsugarak ne égessék meg a vállaimat. Korán van még, de ennek ellenére fullasztó a hőség. Kivettem a ruhazsebéből az apró, felnyitható tükrömet, apától kaptam, valamelyik karácsonyra, de többször elejtettem, így megrepedt a keret a szélénél. Megigazgattam benne fekete, derékig érő hajamat, majd gyorsan befontam.

- Jó reggelt! – köszöntem Aninak, aki apró, fényes köveket süllyesztett a kalapjába, ami az alkarján függött, egy hosszú szalagon.  Koszorút szeretett volna fonni, az erdőben nyíló virágokból, hogy este, a tűz körbe táncolásánál, legyen mit a fejére tennie.

A mosogatótálban friss víz csillogott, Ani nem régen merte a téren lévő kútból. Gyorsan az arcomra spricceltem, hogy eltűntessem a fáradtság utolsó maradványait is. Ideje volt indulni, mielőtt még delet ütne az óra, különben fárasztó lesz az erdőig tartó gyaloglás.

Szerencsére, gyorsan kijutottunk a városból, nem hagytam Ani-nak, hogy minden szembejövő ismerősünkkel beszélgetni kezdjen. Mint azt említettem, sokan kedvelték őt, ezért nem lehetett vele időben, egyik helyről a másikra jutni. Mert a házunktól a városkapuig megállított minket a pék, hogy jöjjön, kóstolja meg a kalácsot, meg egy béres, aki évek óta szerelmes a húgomba. Ezúttal, mindegyikükre olyan szúrósan néztem, hogy hamar tovább álltak. 

Régen nem jártam már Shardore falain kívül, amikor kiléptem minden egészen máshogy festett, mint ahogyan az emlékeimben élt. A földút, sokkal távolabbra nyúlt, a legelőkön lévő kunyhók, apró pontokká törpültek a messzeségben. Oda kint, hatalmasra tágult a világ, nem volt bejárható falak közé szorítva. Én, aki tizennyolc évesen úgy éreztem, már bejártam az összes zegzugot, átfésülve a szegleteket, beleunva a monotonságba, hirtelen, más színekben láttam magam előtt az életet. Az ég, kékebbnek tűnt, hátán, a hófehér, fodrozódó felhőkkel, a tüzes napkoronggal, ami úgy ragyogott, mintha a mennyország bejárata lenne. A legelők aranylottak a búzakalászoktól, Albion fái pedig a haragos, méreg zöldtől, a legharsányabb árnyalatokban pompázott. Hullámzott a nyári szellővel, mint valami végtelen tenger, hűs habjai helyett, pedig az árnyékot adó lombok hívogattak bennünket.

Mire, az erdő széléhez értünk, ahol kitaposott ösvény vezetett be a bokrok közé, a szívem eltelt a rövid idő alatt tapasztalt szépséggel és jókedvemben szaladtam befelé, egyre mélyebbre, Ani alig tudta tartani velem a lépést. Utánam kiabált, hangjára nyulak rejtőztek el a cserjések alatt, a madarak pedig ijedten röppentek arrébb, egy-egy bogyóval a csőrükben. Megálltam, az ösvény lejtett, mintha valóban lenne Albionnak egy mély torka, ahová egyre közelebb és közelebb merészkedünk, míg el nem nyel minket a természet óriási gyomra. Ani nekem csapódott a sietségtől és a lejtőtől, erősen kapaszkodott meg a vállaimban. Kifújtuk magunkat, szótlanok maradtunk és hallgattuk, ahogyan pulzál körülöttünk ez az elzárt, csendes paradicsom. A lombokon keresztül törtek a sugarak, levelek árnyékát vetítve a talajra, néha elszálltak felettünk tarka sárgarigók, meg apró énekesmadarak. Valahol, az egyik tölgyben lyukat vájt a harkály, kopácsolása elvegyült a bogarak halk zümmögésével. Az összes zaj különböző volt, mégis összeállt, egyetlen dallá, amit csak az erdő volt képes, ilyen andalítóan dúdolni.