A Napisten Hava

11. Bejegyzés - Cupido mérge

'Nem is tudom, mindig is szerettem a tejfelszőkéket, szép mosollyal és vakító kék szemekkel, Szilénosz lenne végül a kedvesem?'  

Mondhatni, az erős megfelelni akarásom Oberon felé, valami homlokegyenest másba váltott át. Fogalmazhatunk úgy, hogy szemtelenül nyelveltem, meg sem hallgattam a véleményét, ha kért tőlem valamit, figyelmen kívül hagytam. Azonban, nem volt minden rendben velem, azt eddig is megszokhatta, hogy a szemtelenségre hajlamos vagyok, ahogyan azt is, hogy nem szeretek mindig a kedvére tenni. Viszont azt már nem, hogy az időmet legszívesebben azzal töltöm, hogy a hátsókertben felszerelt hintán üldögélek és nagyokat sóhajtozok a hajnaltól, a déli rekkenőn át, egészen alkonyatig, mert akkor felkerekedve, mintha új erőre kaptam volna, rohantam Albion erdejébe, Szilénosz fűzfájához. Ha kérdezték meg tudtam-e már többet arról, mivel ejti révületbe az áldozatait és hogyan válik ennyire hatásossá a csábereje, csak a fejemet ingattam és időt kértem, holott jól tudtam, az elmúlt két napban, a szertelen szórakozáson kívül, semmi mást nem csináltam és eszem ágában sem volt Szilénoszt ilyen felesleges kérdésekkel zaklatni.

Bevallom, abban a helyzetben, nem számított Oberon hatalma, a Lucia iránti lángoló szerelme, ami miatt a receptet magához ragadta és ha nem derül ki Szilénosz fortélya, akkor aligha juthat tovább egyről, a kettőre.

- Nézd meg Puck, már harmadik napja, tiszta kopott a cipőjének a talpa! – jegyezte meg Oberon elfojtott hangon, mert én éppen a hintában ülve, félálomban lengetőztem és miközben hajtottam magamat, kibújtam a topánokból. Puck szárnycsapásaira félig felnyitottam, a szememet és rájuk sandítottam:

- Közbe kéne avatkoznunk? – Oberon rám emelte a tekintetét, gyorsan behunytam a szemeimet, mintha valóban aludnék.

- Beszéljük meg fent, hogy mi legyen. Ne zavarjuk őt. – Puck bölcsen követte a gazdáját, engem pedig elöntött a végtelen félelem, hogy elszakítanak Szilénosztól.

Aznap, korábban elindultam a megszokott találkozóra, Bacche délután teregette ki Lucia ruháját, ez volt rajtam legelőször és mindenképpen ebben akartam újra elmenni hozzá. Hiszen, megtébolyulva úgy hittem, vissza sem térek többet ebbe a házba, így összecsomagoltam magamnak egy batyut, amibe belerejtettem pár blúzt, szoknyát és kötényt, meg egy pár díszesebb cipőt, amit eredetileg Lucia ruhája mellé kaptam. Bacche tudta nélkül használtam a púderes tégelyt is, igyekeztem az első éjszakához hasonlóan megjelenni, hogy Szilénosz biztos ne utasítsa vissza, hogy vele maradjak. Az elmém valóban a megbomlás szélén lehetett, mégis a józan tudatom, mintha elkábítva, külső szemlélőként figyelte volna mind azt, amit a bűbáj szavára cselekszem. Szilénosz suttogott a fülembe, éjjel és nappal, mézédes szavakat, hogy vár rám, hiányzom neki és képtelen elviselni a nappalokat, mert olyankor távol vagyok tőle.

Én pedig rohantam, a tövises bokrokon keresztül, a patakokon át, ahol a ruha fodrozott szegélye a sárba ért és mire megérkeztem úgy festett, mint egy vihartól szabdalt vitorla.

- Szilénosz! – kiáltottam el magamat az alkonyi csendben, a hangom jobbról és balról is visszhangzott, ledobtam a batyumat a pázsittal szegélyezett partra és megint hívtam őt, de válasz nem érkezett. Vártam egy darabig, elkeseredve, kétségek közé zuhanva, attól tartottam Oberon előbb érkezett, mint én és már gondoskodott arról, hogy Szilénoszt messzire sodorja tőlem. Vihar közeledett, a szél megerősödött, a fákról leszakított levelek körülöttem kergetőztek. Az eső illata megtöltötte a levegőt, a horizonton fekete fellegek gyűrődtek, amiket a villámok fénye világított keresztül. Morajlott az ég, megtörve a csendet, kicsinek, védtelennek éreztem magamat. Elöntött a félelem, nem tudtam, mire számítsak.

- Titánia... - a hátam mögül érkezett a hang, segélykérően, szánalomra méltóan. Ismerősen csengett, de mikor megfordultam, a fűzfa gyökerein nem a csodaszép Szilénosz fogadott. Szőke fürtjei kifakultak, ritkásan hulltak a vállaira, az arca pedig ráncos, kifáradt volt, ijesztően sápadt. Fekete csuklyát viselt, ami elfedte csonttá változott, évektől megkínzott testét. Rá sem akartam ismerni, de ő kinyújtottam felém kezét és úgy kérlelt: