A Napisten Hava

5. Bejegyzés - 1595. Június 27.

' Út van, mint megoldás, de kérdéses, hogy mennyire járható'

Fayé-t magunk mögött hagyva, az erdőbe indultunk és sokáig gyalogoltunk végtelenbe nyúló ösvényein. Némán haladtam mögötte, a csend percről percre feszültebbé vált közöttünk. Nem tudtam, mit is kéne mondanom, ami eszembe jutott, az a kíváncsiság vezérelte faggatás volt, hogy tudjam, honnan ismeri Lucia-t és miért volt a nevével ellátott levélkés a szobám asztalán. Meg lehet, hogy előttem ő lakta és a ruhák is, egykor az övéi voltak? Temérdek kérdésem lett volna, de azon az estén, amikor Oberon a házába fogadott és Fayé-ba kerültem, azt mondta akkor először és utoljára intézhetek felé személyes kérdéseket. Talán, valóban megérzi, hogy miről akarok vele beszélni, olvas a gondolataim között, mert valamiért ő sem erőlteti a csevegést. Persze, az is lehetséges, hogy túlságosan el van mélyülve a bajaiban, hiszen a sámánnő felé tartunk, aki állítólag képes tanácsot adni arra, hogyan fordíthatná vissza Oberon, a Lucia felett uralkodó bájital hatását.

Az ég kitisztult, dél felé haladva az idő is felmelegedett, rigók fütyültek az ágakon és a lombok kusza sorát, hűvös szellő járta át. Ezen a részén, az erdő idomíthatatlanul bujának és harsánynak tűnt, a levelek, a lábam alatt futó ezerféle gyom és virág szőnyege, szemet gyönyörködtetően sokszínű volt. Keresztül haladtunk egy kisebb tisztáson, ahol margaréták nyíltak, majd ismét visszatértünk a rengetegbe, a sebesen folyó patakok és források közé.

A vállamra szorítottam a tarisznyát, Oberon hozott magával pár fontosabb kelléket: iránytűt, meg ledugaszolt fiolákat, az általa készített bájital hozzávalóival. Ha tudtam volna, hogy ilyen hosszú kirándulásra indulunk, ennyire korán, akkor hozok magammal valami ennivalót az útra, hiszen időm sem volt reggelizni:

- Milyen messze vagyunk még? – kérdeztem, a forrás csobogását túl kiabálva, Oberon jóval előttem haladt, teljesen lehagyott engem. Úgy fordult hátra, mint aki arról is megfeledkezett, hogy létezem.

- Azon túl! – bökött a forrás másik oldalán lévő, két, keresztbehajló tölgyfára. Biccentettem, közben átugrottam a vízből kiálló sikamlós kőről, egy másikra:

- Honnan ismered Lucia-t? – megbántam, azonnal, hogy kimondtam, nem gondolkoztam, Oberon mézszínű tekintete, pedig haragos, sárgás árnyalatba váltott át, keskeny arca megnyúlt a döbbenettől...

Egy villanás, erre emlékszem, a kövek pedig visszabújtak az patakmederbe, az iszapba fúrva magukat és én, beestem a hideg habok közé. A hátamat jól megütöttem, a ruhámból, a hajamból, csöpögött a víz az út hátra lévő részében:

- Miért kell ilyen sértődékenynek lenned?

- Ez hallatlan! Miattam vagy még életben!

- Hiszen, miattad kerültem ide! – vágtam vissza, olyan élénken, hogy a madarak felröppentek a lombok közül. Oberon a homlokát ráncolta, sikerült megfognom őt, tudta, hogy igazam van, de a vitát azért csak nem fejezhettem be győztesként:

- Meg voltam róla győződve, hogy remek, alázatos apród leszel! Olyan szépen beszéltél mindig, azzal az áruló boszorkánnyal, mintha valóban bölcs lenne! Miért volna ő, az a pondró, aki a lelkével fizet, minden apró ügyletéért, hatalmasabb a szemedben, mint én?

- Egyetlen szóval sem mondtam ilyet! – kristály alakú szembogara kitágult, ha belenéztem, szinte elnyelt az a végtelen űr, ami a lelketlen testekben lakozott. Tudtam, hogy olvas a fejemben, a feketeségre gondoltam, erre az űrre, semmi másra, nehogy jobban belém láthasson. Farkasszemet néztük, hosszú percekig, aztán elfáradt, feladta és pislogott.