A Napisten Hava

15. Bejegyzés - Bízni fogok benned

 (A maximum olvasási élményhez, én ajánlom a linkelt dalt is, mert a fejezet vége felé folyamatosan azt hallgattam. - Írói megjegyzés. Jó olvasást kívánok! :3 ) 

'Igaz barátra leltem? Ezt, csupán a jövő sejtheti.'

Sejtelmem sem volt, mennyire jutottunk a fogadótól, a félelem túlságosan elködösítette az eszemet ahhoz, hogy erre figyeljek. Rengeteg eshetőség lepergett a szemeim előtt, nem értettem, hogyan lehetséges az, hogy ilyen könnyen felül múlta erőben és gyorsaságban Fayé hercegét? Alábecsültük volna a lamia erejét? Az amulettek mit sem értek, hiába függtek a nyakamban, mégis magával ragadott engem. Könnyedén repített a magasba, mintha egy élettelen, súlytalan papírdarab volnék. Tehetetlenségemben, még moccanni sem volt merszem, mire józanodni kezdtem az ijedelem okozta kábulatból, már a földön voltunk és a tenyerem alatt éreztem a nedves fűcsomókat. Hideg volt, az erdő mélyén lehettünk, fenyvesek vettek engem körbe és az alattam lévő tűlevelek szúrták a térdeimet. A szörny karmai nem szorították a vállaimat tovább, úgy tűnt elengedett engem és egy halk puffanással a sárban landoltam. Mégis, lassan emeltem fel a tekintetemet a földről, a levegő szinte a tüdőmben akadt, bármerre néztem csak a sötétség pillantott vissza rám. A Holdat felhők takarták, a hűvös köd volt az egyedüli világosabb árnyalat az erdő ezen részén. Minden kisebb neszre felkaptam a fejemet, azt vártam, mikor látom a két vörösen izzó szemet előjönni a sötétségből. Vajon, mire készül, játszadozna velem? Meggyötörne, hogy a kétségektől elveszítsem a fejemet, aztán lesből támadva szétmarcangol azokkal a borotvaéles szemfogakkal? Nyugalmat kellett erőltetnem magamra, nem akartam ilyesmiken tűnődni, hiszen nem vittek előrébb, pont ellenkezőleg, csak mélyebbre nyomtak az aggodalmaim katlanjában.

- Shhh, ne ijedj meg tőlem. - hallatszódott egy lágy, kellemes hang a közelből, aztán a feketeségből egy árny közelített felém, ahogyan közelebb jött hozzám és a holdfény előbukkant a fellegek mögül, kirajzolódott a portrén látott herceg.

- Lord Raleigh? - tettem fel a kérdést habozva, a vörös szemei továbbra is világítottak a sötétben, holtsápadt arca közelebb merészkedett hozzám, hogy jobban láthassam. Letérdelt mellém, én ettől ismét összecsuklottam a sárba és még az államat is beütöttem az egyik kiálló kőbe.

- Milyen kegyetlen, mocskos tréfát alkalmaztál! - magam elé tartottam a haszontalan amulettet, a Lord pedig nem válaszolt csak a fejét ingatta és leszegezte a tekintetét a földre, mint akit rajta kaptak a szégyenén.

- Sajnálom. - őszintének hangzott, de ekkor keresztül nyilalt rajtam a felismerés, vajon honnan tudta, hogyan néz ki Ani? Véletlenszerűen látta őt Shardore Hall-ban, mikor Faramond-nál járt, vagy máshonnan ismerné? A szívem ismét a torkomban dobogott, lehet, hogy a távollétemben Lord Raleigh a városban garázdálkodva szedte az áldozatait és Ani is eggyé vált közülük? Vagy, a vajákos tanácsolta volna apámnak, hogy forduljon a lamia-hoz segítségért és helyette, a vérszomjának engedelmeskedve, megölte volna őket? Válaszokra van szükségem, mielőtt még felemésztenek ezek az üres találgatások.

- Honnan ismered a testvéremet? - nem kerülgettem tovább a témát, a menekülés csekély esélyét is veszni hagytam, nem távozhatok és nem is akarok addig, amíg Raleigh nem felel erre a kérdésemre.

- Nem kell rettegned, jó szándékkal érkeztem és sosem öltem embert azért, hogy életben maradjak. Állatokat ejtek, tudom, Albion-ban ez sem megengedett, bármerre jártam, ott csak bosszúság született a tündérekben. Gondoltam itt, az északi rengetegben, ahol törpök és goblinok vadásznak, nem figyelnek fel rám. Meg kellett húznom magamat addig, míg rád nem lelek, sokáig kerestelek és pont, mikor Fayé felé vettem volna az irányt, megéreztem az illatodat. - Lord Raleigh a pelerinje alá nyúlt és egy ibolyaszín kendőt vett ki onnan, azonnal felismertem, hiszen az én tavaszi keszkenőm volt ez, amit még édesanyám hímzett nekem.