The last year-Luke Hemmings fanfiction (Hungarian)

25. Rész≈ Búcsú

*kettő órával később*

Luna szemszöge:

Haza... Olyan furcsa ez. Nem akarok haza menni. De mégis muszáj mert anya beteg!

A levelet kezemben szorongantva sétáltam a kórház udvarán. Az idegesség teljesen eluralkodott rajtam.

- Luna! - hallottam Luke hangját.

Az udvarba vezető bejáratnál van. Flo tolta ki egy kerekesszékben. Olyan... Esetlen. Flo szomorúan rám mosolyog, majd eltűnik az üvegajtó mögött.

Luke hajtani kezdi magát felém. Alig bírok ránézni, mert mindig eszembe jut, hogy ez az egész faszság miattam van. Szégyen, Luna!

- Szia - mosolyog rám lentről.

Fogalma sincs, milyen fájdalmas beszélgetésbe fog keveredni...

- Szia - erőltetek mosolyt arcomra, viszonzásképp.

A háta mögé sétálok és elkezdem tolni egy közelebbi pad felé. Szó nélkül hagyja, hogy toljam.
Leülök vele szemben és szűzies csókot lehel ajkaimra. Olyan puha, olyan érzékien vibráló... Kár, hogy az utolsók között van.

- Mi bánt? - kérdezi kezét az államra illesztve. Hüvelykujja lassan végigsiklik alsó ajkamon.

- Levelet kaptam otthonról - kezdem a bonyodalmat.

- Mi áll benne?- ráncolja homlokát és újra végigszánt ujja az ajkamon. Nehéz így koncentrálni, Hemmings...

- Az, hogy anya- elcsuklik a hangom - haldoklik.

A sírás halkan kitör belőlem. Luke pillekönnyű puszikkal próbálja eltüntetni a sós könnyeimet. De most nem használ semmilyen édes cselekedete, muszáj haza mennem!

- Ne sírj - csitít halkan -, kitalálunk valamit.

Óvatosan a fülem mögé tűr egy kósza hajszálat.

- Haza megyek - szólalok meg eltökélten, bár a hangom kicsit remeg a sírástól.

Luke rémülten, vagy inkább meglepetten néz rám.

- Tessék? - kérdi homlok ráncolva.

- Muszáj.

- Akkor megyek veled. - közli határozottan.

- Luke, ez nem ilyen egyszerű... - sóhajtok fel.

Miért ilyen értetlen? Vagy én vagyok túl durva?

- De igen! - hangja nemleges választ nem tűrő.

- De én nem akarom, hogy gyere. - tör ki belőlem.

- Nem? - most már inkább hitetlenkedő...

Ha másképp nem tudom elmagyarázni neki, akkor kénytelen leszek ehhez az eszközhöz folyamodni.

- Nem. - rázom fejemet - Nem akarom, értsd meg!!

Kiabálok. A szó szoros értelmében.

- Nem értelek. - suttogja halkan.

Kezei eltűnnek a bőrömről és máris hiányoznak.
Szemeiben a szomorúság és a harag ötvözete gomolyog.

- Azt hittem szeretsz - mondja szinte némán, a földet pásztázva.

- Én is - sóhajtok.

Felpillant rám és látom, hogy szemei már szürkék és vörösek. Könnyek gyűlnek benne és legurulnak gyönyörű arcán.

- Tehát így van vége - hangja szakadozott. Most már sír. - Legyen... Ha te ettől vagy boldog.

Nem vagyok boldog...

Lassan tolatni kezd és elindul az ajtó felé. A fiú, aki szeretett. A fiú, akit szeretek, és mindig is szeretni fogok, kilép az életemből örökre.

Tudatalattim most dühös rám. Homlokát ráncolva és szemét összeszűkítve néz rám.

Gratulálok, te idióta!

És igaza van, annyira igaza...

Ha ehhez hasonló sztorira vágytok ajánlom a Forbidden Love című munkámat :)