Cornwallból szeretettel

4. fejezet - Még mindig utazunk

Hermione körülbelül két óra múlva ébredt fel újra. Az autó egy parkolóban állt, valahol... nem tudta megállapítani hol, talán egy pihenőben. Megtörölte a homlokát, és megmozgatta az elgémberedett tagjait. Malfoy sehol. Melege volt, és még fáradt az utazástól. Ivott néhány kortyot a kulacsból, amit magával hozott. A hideg víz jól esett. Megtörölte a száját, és körbenézett. Nem volt senki a parkolóban néhány autón kívül.

– Remek – morogta félhangosan. Aztán megpróbálta kinyitni az ajtót, persze zárva volt. Malfoy láthatóan nem gondolt arra, hogy talán ki akar jönni. Legalább az ablakot lehúzhatta volna. Nagyon is meleg volt odabent. Elővette a pálcáját.

– Alohomora – mondta ki a varázsigét. Kinyitotta teljesen az autó ajtaját. Hűs szellő csapta meg az arcát, kimondhatatlanul jól esett neki. Kiszállt, megmozgatta elgémberedett tagjait, majd becsukta az ajtót, és varázslattal bezárta az autót. A közelben volt egy mosdó, bement és felfrissítette magát. A haja kezdett újra begöndörödni a tarkójánál, és most enyhe, lágy hullámokban keretezte az arcát.

– Nos, ezek a bájitalok sem tartottak sokáig. – Megpróbált helyreigazítani néhány tincset. Felsóhajtott, hiszen semmit sem tehetett, aztán úgy döntött visszamegy az autóhoz.

Éppen akkor vett észre egy romantikus jelenetet a parkoló másik végében. Malfoy, a női szívek életelixírje, éppen heves flörtölésbe keveredett egy gyönyörű, hamvasszőke nővel, aki mosolyogva válaszolt neki, miközben a haját dobálta. Láthatóan remekül megértették egymást, sőt remekül alakult az első találkozásuk. Talán még jól is néztek ki együtt. Nevettek.

Hermione gonoszul elvigyorodott. Megigazította a haját. Elindult és vészesen közeledett hozzájuk, miközben jelentőségteljesen a babapocakjára tette a kezét. Fél úton odafelé megszólította „élete párját":
– Édesem, mikor indulunk tovább? – tette fel a legártatlanabb kérdést, ugyanilyen ártatlanul mosolygott is hozzá.

– Tessék?

Egyszerre szólalta meg. Micsoda összhang, alig húsz perc beszélgetés után... Merlinre! Hermione két szempárral találta szemben magát: egy döbbent kékkel és egy villámokat szóró szürkével, igazából mindkettőben a düh volt a közös.

– Feleséged van? – rontott rá a kérdéssel Malfoyra a nő.

– Igen, nem, dehogy is – szabadkozott a férfi. – Megmagyarázom.

– És még terhes is? – sipította mérgesen.

– Nem, Alice...

– Minden pasi disznó – csattant fel, aztán egy pofonnal megkínálta a varázslót, majd sietős léptekkel elviharzott.

– Várj... – mondta Draco, de nem folytatta. – Mindegy is.

Közben Hermione odaért Draco mellé, aki éppen az állát dörzsölte. Idegesen szorította össze az állkapcsát. Nem nézett a boszorkányra, hanem halálos nyugodtsággal megszólalt:
– Szállj be a kocsiba, Granger!

– Mi a baj, Malfoy? – kérdezte, miközben a varázsló nyomába eredt. – Történt valami rossz veled?

– Induljunk tovább – közölte jeges nyugalommal.

– Nem sikerült felszedni a csajt? De sajnállak...

Malfoy megelégelte a beszélgetést, aztán megállt, szembefordult a boszorkánnyal, és gúnyos mosolyra húzta a száját.

– Ha tudni akarod, Granger, megvolt a csaj. Kétszer is, amíg te horkoltál és csorgattad a nyálad az ablaküvegre.

– Hűha – jegyezte meg gúnyosan. – Nem vesztegetted az idődet, haver.

– Idegesítesz.

– Én vagyok idegesítő? – kérdezte csípőre tett kézzel. – Ez annyira, de annyira jellemző rád.

– Ez egy bevetés – mondta Malfoy.

– Nos, akkor nem kellene csajokat felszedned, és megdöngetned egy parkoló mosdójában.

– Féltékeny vagy?

– Én? Ugyan már. Mire? Ne legyél nevetséges!

Hermione kihúzta magát, aztán megrázta a fejét, hátradobta a haját, majd elment Malfoy mellett. A férfi megérezte a parfümjét, amit egész úton megpróbált kiszellőztetni. Évek óta, minden egyes munkanap érezte ezt az illatot, ha a boszorkány a közelben volt. Borzasztóan idegesítette Granger, de a legnagyobb baj az volt, hogy leginkább izgatta. Semmi se lehetett tökéletes.

– Jó lenne, ha nem csapkodnád a kocsiajtót – kiáltott utána.

– Nem csapkodtam.

Draco megválogatta azokat a csatákat, amiket meg kellett vívnia Grangerrel, és ez nem az volt, amit érdemes lett volna tovább boncolgatni. Beült ő is az autóba. Pár perccel később újra úton voltak. A férfi nyugalom jeges álarca mögé rejtette a bosszankodását, de alig egy fél óra múlva már el is felejtette a malőrt a parkolóban. Draco ennek örömére bekapcsolta a rádiót, és feltekerte a hangerőt. Hermionét zavarta, aztán lehalkította. A varázsló megint felhangosította, aztán a boszorkány megint lehalkította. Legalább egy percig játszották ezt a húzd meg, ereszd meg játékot, amikor Hermione kikapcsolta az övét, feltérdelt az ülésére és a hátsó ülésre mászott át.

– Mi a fenét csinálsz? – kérdezte Draco, s igyekezett félre hajolni, nehogy találkozzon Granger fenekével. Most még jobban érezte azt a rohadt parfümöt. – Nem zavar, hogy vezetek?

– Tartsd a szemedet az úton, Malfoy!

– Mit csinálsz?

– Kell innen valami – nyögte a boszorka, aztán nagy nehezen megragadta a táskát, és visszaült a helyére. Elkezdett kotorászni. Elővett két szendvicset, az egyiket Dracónak adta, vagyis dobta, amit az egykori fogó könnyedél elkapott, majd tovább keresgélt. Végül kihúzta az aktát a táskából. – Meg is van. Át kellene néznünk a profilunkat. Kérdezel vagy kérdezzek?

– Inkább mondom. Tom és Emma Fenton – mondta Draco unottan. – A londoni Hammersmithből...

– Fenton? Nem Felton? – kérdezett vissza.

– Tonks borzalmas írása – csóválta meg a fejét a varázsló. – Legyen Fenton, de igazából mindegy.

– Nekem is mindegy. Akkor maradjunk a Fentonnál – vonta meg a vállát Hermione. – Mi a foglakozásom?

– A tiéd jógaoktató.

– Ezért majd meg kell öltöm Tonksot. A te pedig építész vagy – mondta, miközben lapozott egyet az aktában. – Ebben a szerelésben inkább programozónak nézlek.

– És én mit mondjak? Nem tudok rajzolni. Mi az a programozó?

– Akkor el kell kezdened gyakorolni a rajzolást, drágám – próbálkozott Hermione is egy becézéssel. – A programozó pedig számítógépes programokat ír.

– Ezzel aztán kisegítettél, szívem.

– Szívecském... Áhh, inkább nem becézlek. Vagy becézzelek?

Draco erre csak vigyorgott.

– Csak ne hívj szerelmemnek – mond végül a varázsló. – Attól feláll a szőr a hátamon.

– Szerelmem – szólalt meg Hermione a kelleténél színpadiasabban. Megborzongott. – Ah, tényleg nem igazán jó.

– Mondtam.

– Mikor találkoztunk? – tudakolta a boszorkány.

– Ezt a pasik nem igazán szokták tudni – csipkelődött Draco.

Hermione csak a szemét forgatta.

– Ez baromság – jegyezte meg. – Te tudni fogod. Négy éve, egy bulin találkoztunk. Szerelem volt első látársa, felkértél táncolni, beszélgettünk és elhívtál randizni, aztán a többi... Ki írta ezt basszus?

– Ja, vérszegény. De még mindig romantikusabb, mint részegen kefélni egy kocsma mosdójában – fújt egyet Draco.

– Az nem igazi szerelem – rázta meg a fejét Hermione.

– Abban a röpke félórában az.

– Fél óra... – horkantott fel. – El szoktad veszteni az időérzékedet, ha iszol, Malfoy?

– Nem iszom, és nem csinálok ilyesmit.

– Jobban szereted az üvegházakat? – tudakolta a lány.

– Pletykálsz, Granger?

– Hallani egyet s mást.

– Virágokat akart – vigyorgott Draco.

– Te pedig megdugtad az üvegházban – sóhajtott fel Hermione, majd fordított egyet az aktában. – Folytassuk. Tavaly házasodtunk össze.

– Négy év, szerelem első látásra, egy év házasság – ismételte meg a férfi. – Rendben megjegyeztem. Most jut eszembe. Nézz be a kesztyűtartóba, mókuska!

Hermione gyanakodva nézett rá, aztán mégis megtette, amit kért. Egy bársony szütyőt vett elő belőle, amiben volt valami. Egy négyszögletű ugyancsak bársony doboz. A boszorkány nagy szemekkel nézett rá.

– Ez micsoda?

– Nyisd ki! – mondta Draco, miközben kikerült egy biciklist.

A boszorkány felpattintotta a fedelet. Egy eljegyzési és egy karikagyűrű volt benne. Mindegyik szépen csillogott a napfényben, különösen a gyémántok. Egy pillanatra figyelte, ahogy a kövek szikráznak.

– Nem igaziak, mielőtt megijednél – jegyezte meg a varázsló. – Nyomkövető van bennünk.

– Köszönöm, én erről megfeledkeztem – motyogta a boszorkány, majd felhúzta mindkettőt. – Álgyűrű, egy álpárnak.

– Védelem az álpárnak – pontosított Draco. – Ezzel bármikor tudni fogjuk hol van a másik. És nem tudja más levenni. Csak te vagy én. Rövid üzeneteket is lehet küldeni vele, de ezen még dolgoznom kell.

– Ki kell dolgoznunk egy kódrendszert.

– Ez nem rossz ötlet. És mi a helyzet a jógaoktatással? Mármint a valóságban.

– Hét éve próbáltam ki először, persze elmondtam Tonksnak, aki éppen akkor keresett valamit, ami nem kviddics. Egyébként borzasztó, hogy semmi nincs a kviddicsen kívül, nem mindenki bírja a repülést vagy ha agyoncsapja egy gurkó – sóhajtott fel Hermione. – Visszatérve a jógára, egy ideje csinálom, megnyugtat, de eszemben sincs oktatni senkinek. Főleg ezzel a dudorral itt.

– Nem kell ez az álca. Úgy értem, hogy a muglik nem tudják még kik vagyunk – szólt Draco, majd nagyobb sebességre kapcsolt. – Szóval nyugodtan lehetsz nem terhes.

– Benne van az aktákban, én nem fogok összeveszni Tonksszal. Sem a kis Sabrina barátnőddel – forgatta meg a szemét Hermione. – Majdnem kikaparta a szemem tegnap délután.

– Sabrina? Barátnőm? Le vagyok maradva.

– Igen, Sabrina Wind. Tegnap volt egy vitám vele – mesélte a boszorkány. – Ő akart veled jönni a bevetésre.

– Mi van? – nyögött fel fáradtan. – Vele én nem fogok együtt dolgozni az biztos.

Draco hirtelen hevessége meglepte Hermionét. A legkevésbé sem erre számított.

– Csak nincs köztetek valami?

– Dehogy. Az a hülye tyúk felelős azért, hogy elbasztam az előző ügyemet – mondta Draco, aztán megragadta a kormányt, és gyorsított. – Későn adta át azokat lényeges információkat, amik nagyban segítették volna a munkámat. Persze jó lett a vége, de milyen áron? Nem, Granger, Winddel soha az életben nem lesz semmi. Panaszt tettem ellene.

– Nem tudtam – szabadkozott Hermione. – Hallottam, hogy...

– Lehetne, hogy erről ne most beszéljünk?

– Persze, Malfoy, sajnálom – harapott az ajkába.

– Nem neked kell sajnálkoznod. – Draco még zordabbnak tűnt, mint eddig.

– Akkor is sajnálom. Nem akartam feltépni sebeket.

– Granger, te nem tudnál senkit sem bántani. Nem is értem, miért akartál auror lenni.

– Hüm... meglepődnél, ha tudnál rólam ezt-azt. De haladjunk akkor. Tehát a szerepem szerint most nem folytatom a jógaoktatói tevékenységemet. Az okkultizmusban merültem el az utóbbi időben, és a wicca hitben – sóhajtott fel Hermione. – Basszus, ha Trelawney-nak kell öltöznöm felkötöm magam.

– Akkor ezek szerint én fogom eltartani magunkat az építészeti tehetségemmel – viszonozta a sóhajtást Draco. – Ez igazán érdekes lesz, főleg az én rajztehetségemmel. Remélem, hogy nem én terveztem a házunkat, mert akkor biztosan összedőlne, és egy sátorban lennénk kénytelenek lakni.

– Van egy csinos sátor a táskámban – mondta Hermione.

– Mi nincs abban a táskában? Egy összkomfortos Blodwell sátorról beszélünk?

– Nem, ez egy mugli sátor – válaszolta, majd lapozott egyet az aktájukban.

– Mugli sátor? Jesszusom, Granger, azt meg minek hoztad? Én magam fogom azt elvarázsolni. Földön aludni, a hidegben és... nem vagyok az a nagy sátras fickó.

– Vicceltem. Nem mugli sátor. Bár jó látni mennyire meg vagy rémülve. Én szeretek a természetben sátrazni.

– Áruld el, mikor voltál utoljára akármilyen sátorban?

– A háború előtt, amikor Ronnal és Harryvel bujkáltam – válaszolta őszintén, nem igazán akart hazudni. Malfoyjal még annyira képlékeny volt a kapcsolatuk, ha a varázsló ki is neveti még akkor is jobbnak találta az igazságot. – Lehet én se vagyok az a sátrazós típus, de akkor... jó volt.

– Az rettenetesen régen volt, nem?

– Igaz, igaz. Akkor folytassuk? – váltott témát a boszorkány.

– Kérdezek.

– Rendben.

– Miért költöztünk el?

– Állást kaptál egy neves irodában. Atkinson Építészeti Vállalatnál. De dolgozhatsz otthonról. Tényleg Tonks leírta, hogy hol van a minisztériumi postaláda, és lila lesz – tájékoztatta Hermione.

– A kis örökösünket ne felejtsd ki a sztorinkból – szólalt meg Draco vigyorogva. – A jó levegő, nagyobb ház.

– Ne hívd örökösnek! Ez olyan, mintha valamilyen arisztokrata valamik lennénk – sóhajtott fel Hermione.

– Aranyvérű vagyok. A Szent Huszonnyolcak egyiket. – Bár a hangja csöpögött a szarkazmustól, ahogy ezt mondta.

– És ez annyira nem érdekel senkit.

– Kapós agglegény vagyok – bizonygatta Draco, a boszorkány csak felhorkant erre a kijelentésre. – Most mi van?

– Semmi, Malfoy. Csak nem értem, hogy akkor miért nem nősültél meg? – tette fel a meglehetősen bizalmas kérdést. A férfi nem válaszolt azonnal, hanem csak hallgatott. – Talán nem volt megfelelő boszorkány?

– Volt – mondta. – De mást választott.

– És ezzel összetörte a szíved?

– Mindenkinek összetörik párszor a szíve, de egyszer biztosan – jegyezte meg komoran. Most nagyon is hiányzott belőle az a derű, ami eddig jellemezte. – Nem nagy ügy. Már jól vagyok.

– Örülök, Malfoy.

– És a te szívedet összezúzták már?

– Aha, de nem Ron, mielőtt még megkérdeznéd.

– Annyira kíváncsi vagyok melyik haveroddal kavartál – vigyorodott el Draco. – Mondd csak el, hiszen csak ketten vagyunk.

– Semmit sem mondok. Szóval azt mondtad, hogy mindent elmondasz Flintről, amit megtudtál – váltott témát a boszorkány. – Akkor mit is akartál mondani?

– Beszéltem tegnap Flint feleségével. Nem volt egyszerű, mert aurori őrizet alatt van, kellett egy engedély Shacktől. Nem tud igazából semmit, amin el tudnánk indulni, legalábbis egyértelmű nyom nincs. Elmondta, hogy Flint nagyon is érdeklődött az ősi mágia iránt. Rengeteg ereklyét gyűjtött, és erről vezetett nyilvántartást is. Elhoztam ezeket. Saxton amúgy ezt otthagyta.

– Ő a másik, aki ezen az ügyön dolgozik?

– Aha.

– Francba. Csak Zabinivel tudtam beszélni, egyszerűen hihetetlen, hogy a csapatok szinte semmit sem tudnak egymásról. Ez nagymértékű erőforráspazarlás is – forgatta meg a szemét Hermione. – Bollingsworth is házon kívül volt... És Harry szerint nem jó ötlet szaglászni a Wizengamotnál.

– Attól függ kit akarsz megkérni, hogy szaglásszon – vonta meg a vállát Draco. – Ha volt pasidat, akkor az nem túl jó ötlet.

– Ahh...

– Asher Cresswell egy idióta barom. Semmit sem tud titokban tartani. Egy féreg, nem is tudom mit láttál benne. Kihasználná ezt, és ellened fordítaná – magyarázta a férfi. – De nem rossz ötlet ezeket kideríteni.

– Neked van megbízható ismerősöd ott? – kérdezte Hermione.

– Van néhány. Megpróbálom elintézni. Bár ettől ne várjunk túl sokat. A Wizengamot egy teljesen más terep.

– És a Miniszteri Hivatal? – kérdezte Hermione.

– Az megint egy másik. De ott mit keresünk?

– Valakinek nagy érdeke, hogy ezt az aurori nyomozást finanszírozza – jegyezte meg a boszorkány. – Ki és miért? Állítólag egy igencsak tekintélyes összeget adtak erre a feladatra.

– McLaggen?

– De melyik?

– Valójában ez jó kérdést. A fiatalabbat kellett volna megkérdezned – vigyorgott Draco. – Úgy emlékszem odavolt érted.

– Cormac? Nem, nem. Nem éri meg.

– Te tudod.

– Az a pasas ijesztő – borzongott Hermione. – Legutóbb, amikor találkoztam vele, nos, érzékeny ponton kellett megrúgnom. Megrovást kaptam érte.

– Ha még megvan az a csipkemelltartód, meg az a blúzod tegnapról, és felmerül ő mint gyanúsított vagy nem megyünk Cornwallban semmire, akkor szépen meglátogatjuk kettesben.

– Miért?

– Mert mézzel több doxit tudsz fogni.

– Hippogriff trágyával még többet. Mi a lényeg?

– Ki szedjük belőle, amit tud a kedves nagybátyjáról vagy arról mi köze lehet neki az ügyhöz, és ha még egyszer zaklatni mer, akkor gondoskodom róla, hogy ne tehesse meg – jegyezte meg sötéten Draco. – És senki sem fog megrovást kapni.

– Értem már.

– Nem hiszel ebben?

– Nem igazán – vallotta be a boszorkány. – Szóval, akkor van Flint gyűjteményéről listád?

– De mennyire, képek, eredet, minden, ami kellhet. Alapos voltam, Granger, mint mindig. Elhoztam az összes könyvet, amire szükségünk lehet.

– Oh. Most kirázott a hideg – jegyezte meg színpadiasan.

– Csak nem kaptál egy intellektuális orgazmust?

– Ne legyél nevetséges! Nagyszerű vagy, Malfoy, nagyon jó.

– Ha már megy a teherbe ejtés testi kontaktus nélkül...

– Kac kac. Az ősi mágiáról nem túl sok információnk van. Nincs is erről szakirodalmam – húzta el a száját Hermione. – De megközelíthetjük ezt a mugli oldalról is.

– Nem rossz ötlet. Végül is Merlin legendákat ők is ismerik.

– Igen, igen. Hát persze... Cornwall... – kezdett bele Hermione. – Jól van, akkor minden mágikus helyet fel kell kutatnunk, ahol Flint megfordult. És mi a helyzet a prostifuttatással és az erőszakkal? A felesége erről mit tud?

– Azt nem akartam megkérdezni Aurorától – sóhajtott fel Malfoy, és komolyan elkomorult. – Gyereket vár, a harmadikat és... a kelleténél nem akartam jobban felzaklatni. Alig pár hete van a szülésig vagy annyi sincs, és Saxton háziőrizetben tartja. Ha tényleg tudna róla, akkor biztosan elmondta volna.

– Persze, megértem – bólogatott Hermione. – Nem tudtam, hogy Flintnek vannak gyerekei.

– Nincs bent az aktában – folytatta Draco. – Aurora nem akarta, gondolom. Így is felzaklatták a gyerekeket az események, őket is ki akarták hallgatni. Még bőven kiskorúak...

– Ne már! Ez hihetetlen – szólalt meg Hermione. – Muszáj üzennünk ezzel kapcsolatban Hestiának. Ezt Saxton nem fogja megúszni. Egy anyával így bánni, aki nem tehet semmiről... Írok Hestiának, ha gondolod.

– Tegnap Kingsley-vel beszéltem erről, de ha ezzel meggyorsíthatjuk a folyamatot, akkor próbáljuk meg.

– Tisztázzuk Flintet – mondta a boszorkány –, ha tényleg ártatlan. Nem szívesen küldenék egy háromgyerekes apát az Azkabanba. Ezt az Élet vizét nem értem még ebben a történetben. Egy legendáról beszélünk.

– Szerintem ez a sarokköve az egész történetnek. Nem hiszem, hogy varázsló vagy boszorkány rabolta volna el. Hanem az a kvibli, akit meg fogunk figyelni. Mi van, ha Flint elhitette vele ezt az egészet?

– Én is gondoltam erre. Végül is a kviblik tudnak a varázsvilágról, képesek mágikus tárgyakat használni. Végül is főként aranyvérű családok, mágia nélkül született tagjai. És hamar kiveti magából a varázstársadalom a kvibliket, vagy inkább önként mennek el még fiatal korukban. Úgy tudom nem regisztrálják őket, ami nagyon nagy hiba.

– Vannak családok, akik igen. A miénk például számontartja őket, mármint a Malfoy rész, a Blackek inkább kiégették őket a családi szőnyegből, és nagyon korán megszabadultak tőlük. Persze nem úgy tartjuk számon őket, mint igazi családtagot. Egyszer megnéztem, tizenöt generációra visszamenőleg, és csak két kvibli született a családunkban. A leszármazottaik ma is élnek.

– Tényleg?

– Van egy bankár az üzleti negyedben Londonban, két orvos, három ügyvéd, egy építész, szóval van, akinek van tehetsége a rajzoláshoz, és egy színész is van – mondta Draco. – Nyilván nem tartjuk velük a kapcsolatot, de ha születik a vérvonalunkból egy varázsképességű, akkor viszont kötelességünk lesz segíteni. Ez eddig nem történt meg.

– Ez nagyon szép gesztus. Én magam részéről örültem volna neki, ha megismerkedhetek a varázsvilággal, mielőtt feltesznek a szüleim egy Roxfortra menő vonatra.

– Te mindig bátor voltál, Granger, bárhova kitesznek te feltalálod magad – mosolyodott el vidáman Draco. – Bár nagyon kíváncsi lennék melyik varázslócsalád leszármazottja lennél.

– Nem tudom, talán már rég kihaltak. Sajnos, a családomat nem igazán érdekelte az eredete – folytatta Hermione. – Lehet kutatni, de mivel nincs megfelelő nyilvántartás, maradjunk csak abban, hogy a varázserőm egy egyszerű véletlen eredménye a természetnek.

– Félsz, hogy kiderül rokonok vagyunk? Mondjuk a Black ágról. Ott öröklődik a göndör haj.

– Ennyire csak nincs rossz a humora a sorsnak – sóhajtott a boszorkány.

– Lehet. Biztos nem lehetsz benne.

– Hogyan titkoltátok el a kvibliket Voldemort elől?

– Őt ez rohadtul nem érdekelte – jegyezte meg Draco. – Mi van még?

– Lehet, hogy zsákutca, de megpróbálhatnánk a felkutatni Robert Evansnek a szüleit – mondta Hermione. – Mégis mennyi kvibli születhetett az elmúlt években?

– Szerintem nem lesz olyan szerencsénk, hogy megtudjuk, és kapcsolatot nem hinném, hogy találnánk – rázta meg a fejét Draco. – Aranyvérű családokról van szó, ha belenyúlunk valami fájdalmasba, akkor megüthetjük a bokánkat. Egy kvibli pedig fájdalmas pont.

– Persze, igazad van. Voldemorttal együtt a vérségi kérdés nem tűnt el teljesen. Ez egyáltalán nem lesz egyszerű.

– Ha egyáltalán erről van szó.

– Túl sok még a megválaszolatlan kérdés.

– Ha egy egyszerű eset lenne, akkor Shacklebolt nem minket kért volna fel – jegyezte meg elgondolkodva a varázsló.

– Ilyen jók lennénk? – kérdezte Hermione, és elmosolyodott.

– A legjobbak – vigyorgott a varázsló. – Vagy nem így gondolod?

– Egyszerűbb lenne, ha nem utálnánk egymást – jegyezte meg elgondolva.

– Én nem utállak, Granger, csak egyszerűen idegesítesz olykor-olykor – rázta meg a fejét Draco. – Felnőttek vagyunk, vagy nem?

– Igaz, igaz.

– Még valami?

– Majd később, ha megérkeztünk – mondta a boszorkány. – Egyelőre még kavarog a fejem a kérdésektől.

– És az új személyazonosságunk?

– Ha a főbb dolgokat tudjuk az elég... De mi lesz a főzéssel és a takarítással vagy egyáltalán a házimunkával? Azért mégis három hónap, és a lehető legtöbb időt az új otthonunkban fogjuk tölteni megfigyeléssel.

– Nyugi, hívtam egy manót.

– Egy lépéssel előttem jársz?

– Ezt így nem jelenteném ki.

– A mugliknak nincsen manójuk – rázta meg a fejét Hermione. – De ezt te is nagyon jól tudod.

– Nem akarom, hogy egész nap a konyhában robotolj, amikor nekünk dolgunk van – forgatta meg a szemét Draco.

– Miből gondolod, hogy amúgy is főznék rád? Ez egészen optimista feltételezés. Ki kell, hogy ábrándítsalak, Malfoy. Mindenki saját maga gondoskodik az étkezésről.

– Azért gondolom ezt, mert olyan áldott jó szíved van, és két napot se élnél túl, ha én főznék – szólt színpadiasan. – A parancsnokság jóváhagyta a manót. Diszkrét lesz, és nem fog zavarni minket semmiben. Vészhelyzet esetén pedig azt ígérte segíteni fog.

– Segíteni?

– A manómágia nagyon is összetett, és különleges. Bár ezt te magad tudod a legjobban.

– Jó, ezt tudom – forgatta meg a szemét.

– Helyes.

– Ezt megbeszélhettük volna – húzta fel az orrát Hermione.

– Ha nem tetszik, akkor nem muszáj ám velem dolgoznod. Lecserélheted magad Weasley-vel, Potterrel, vagy Zabinivel. Fogadok, hogy bármelyikük jól mutatna terhes női alakban, Trelawney-nak öltözve.

– Inkább téged cseréllek le, Malfoy – vágta rá Hermione.

– Mondjuk Zabinire? – nevetett fel a varázsló. – Grantálom, hogy három hónap múlva nemcsak a varázslattól lennél terhes.

– Ilyen könnyűvérűnek nézel? – hördült fel. – Ezt igazán nem gondoltam rólad. Mindig...

– A gondoktól terhes – pontosított, és vigyorgott gúnyosan, igencsak kárörvendően nézett a boszorkányra. – Nem tudom mit gondolsz szegény Blaise-ről. Bár kétségtelen, hogy oda van a nőkért, de nagyon is jó aurornak számít. Megfigyelésben, álcázásban, és közelharcban nagyon profi.

– Mardekáros vonás lehet – köhögött Hermione. – Egyébként tényleg le kellene cserélnem téged, jól mutatnál Londonban az asztalodnál.

– Nincs csere – harsogta Tonks hangja valahonnan a táska mélyéről.

– Figyelnek minket?

– Igen, Granger, ez bevett szokás.

– Ha rólam van szó, akkor nem – jegyezte meg a lány.

– Jaj, mert te vagy a kis háborús hős? – horkantott fel a varázsló. – Ne igazán várd tőlem azt, amivel mindig ennek a tettednek tisztelgek.

– Én megbízható vagyok – bizonygatta Hermione. – És nem várok el különleges bánásmódot. Tőled pláne nem.

– Te mindig Zsebpiszok közben kószálsz csintalan kis varázslókra vadászva. Ezek itt nagy halak, Granger, szóval jobban meg kell erőltetned magad.

– Nagyon is fontos munkát végzek.

– Ez kétségtelen, de nem voltál igazi bevetésen két éve.

– De ettől még alkalmas vagyok a feladatra.

– Meglátjuk.

– Az előbb még azt mondtad, hogy mi vagyunk a legjobbak – horkantott fel a boszorkány.

– Nem akartam, hogy rosszul érzed magad.

– Barom.

Hermione elnyomott egy szitkot, és megátkozta a hallgatózó gyanúszkópot a táskában, Malfoy pedig gázt adott. Így haladtak tovább. Megint egy ideig csendben utaztak. Megegyeztek egy megfelelő rádió hangerőben, aztán a boszorkány megint a tájat figyelte, Draco pedig az utat. Körülbelül fél órányit haladt, amikor Hermione egyszer csak megszólalt, vagyis inkább felüvöltött:
– Állj meg!

Draco elkáromkodta magát, majd lelassított.
– Normális vagy?

– Állj meg! – kiabálta a boszorkány.

– Bristolban már megálltam.

– Mondom, hogy állj meg, légy szíves! – Hermione hangja egyre kétségbeesettebb volt.

– Bármi is a bajod tartsd vissza, és legközelebb Exeterben állunk meg – közölte Draco mérgesen. – Már nem sok idő.

– Malfoy, ha nem akarod, hogy összehányjam az autódat, akkor jobb, ha most azonnal megállsz.

– Hogy az a...

– Nagyon rosszul vagyok – mondta, majd köhögni kezdett, aztán a szája elé tette a kezét. – Nagyon rossz.

– Granger, hogy az a jó kurva...

Malfoy hangosan káromkodott, és már nem is finomkodott a véleményével. Lehúzódott a leállósávba, aztán megállt, és kitette az elakadásjelzőt. Várakozva fordult az új társa felé, de ő egyáltalán nem figyelt rá. Hermione felkapta a táskáját, kinyitotta az ajtót, majd hamis pocakját dédelgetve elrohant.

– Baszki, nem hiszem el... ezt a boszorkányt – csóválta meg a fejét Draco, miközben azt figyelte, ahogy a lány átlép a szalagkorláton, és lobogó hajjal tovább futott. A szőke varázsló egy ideig nézte, ahogy eltűnik a magas bokrok között.

– Persze, hányni ment, francokat. Mekkora egy barom vagyok – morogta, aztán a fejét a kormányra hajtotta. – Merlinre és mindenre, ami szent, miért pont Granger? Miért? Jól rábasztam.

És így is történt. A vidám napsütésben Draco kénytelen volt aurortársát várni, járó motorral, az út szélén, miközben magában ezerszer elátkozta magát, amiért házimanólázadást kiáltott. Iszonyatosan hülyének érezte magát. Nem tudta mennyi idő telt el, de már rettenetesen megunta a várakozást. Beletúrt a tejfölszőke hajába, és egy pillanatra levette a szemüvegét, hogy megmasszírozhassa az orrnyergét. Hermionét már nem is látta.

Nem telt bele pár perc egy autó villogtatva állt meg mögötte. Draco belenézett a visszapillantótükörbe, és meglátta a két férfit. Rendőrség – olvasta az autón a feliratot.

– Na, már csak ez hiányzott. Köszi, Granger, majd meghálálom. Hogy az a bánatos, bóbitás bólintér cseszné meg!

Fogalma sem volt hol vannak a kocsi papírjai, a jogosítványa, és minden szükséges egyéb irata, amiket persze nem akart összekeverni azokkal, amiket Tonks készíttetett nekik a fedett akcióhoz. Azok pedig valamelyik táska mélyén voltak.

– Remek – morogta a varázsló. Pálcájával az alkarján készült az első közúti ellenőrzésére. Az elmúlt évek alatt elkerülte az ilyesmi. Normális esetben egyszer sem állították volna meg, mert nem hívta fel magára a figyelmet, és általában a mugli riasztó bűbájok működtek. Elfelejtette volna megújítani? A mai nap nem az övé volt.

Granger pontosan ezt a pillanatot választotta, hogy kimásszon a bokrok közül, és folytassa az őrült mutatványát visszafelé. A hajában volt néhány levél is. Draco a tükörből nézhette, ahogy a lány lélekszakadva a rendőrök felé szalad, aztán heves gesztikulációval elmondja a történetet, miközben jelentőségteljesen a pocakját simogatta. Végül a két kék egyenruhába öltözött férfi bólintott, együtt nevettek valamin, beszélgettek pár szót, aztán visszaszálltak a rendőrautóba, és tovább haladtak. Granger pedig kifulladva közeledett a Range Roverhez. Fújtatva foglalta el a helyét.

– Minden rendben – lihegte kissé zihálva. – Elintéztem őket. Hihetetlen mennyire hatásos egy babapocak. Azt mondtam nekik, hogy reggeli rosszullétek gyötörnek, és csak egy perce álltál meg. Kedvesek voltak. Gratuláltak.

– Azt elhiszem.

– Most mi van? Megmentettelek egy amneziálástól. Én utálom csinálni.

– Nagyszerű – morogta, aztán beindította a motort, és megint úton voltak. Egy idő után feltűnt, hogy Granger iszonyatosan boldog, és úgy szorongatja a táskáját, mintha legalább egy zsák galleont tartana ott vagy valami rettenetesen értékeset. Rejtegetett valamit. De mit? Malfoy a periférikus látásából figyelte őt, de a nő igazából rá sem hederített a varázslóra, noha egyre feltűnőbbé vált a védelmező ölelése.

– Jobban vagy? – kérdezte Malfoy, miközben levette a szemüvegét, és egy napszemüvegre cserélte, amit a kesztyűtartóból vett ki. Fél szemmel mintha azt látta volna, hogy a táska magától megmozdult, de aztán figyelmét az útnak szentelte. Ezer éve úton voltak már, biztosan csak a szeme káprázott.

– Ühüm? – kérdezett vissza, aztán eszébe jutott az iménti jelenet. – Ja, persze. Minden rendben.

– Reggeli rosszullét?

– Cöcö, nincs is reggel. Néha rosszul vagyok utazás közben – vonta meg a vállát. – Mindenkivel előfordul, nem nagy ügy. Talán túl sokat néztem lefelé vagy nem tudom. Nem vettem benne rá gyógyszert. Teljesen elfelejtettem.

– Gyógyszert.

– Igen, mugli gyógyszert hányinger ellen – vont megint vállat.

– Granger.

– Igen, Malfoy?

– Tudod, hogy tudom mikor hazudsz? – tette fel a kérdést. – Nem tudod túlzottan jól leplezni ezt.

– Tényleg? De furcsa.

– Valamit rejtegetsz előlem – tért a tárgyra egyből Draco. – Rá fogok jönni.

– Nem tudom miről beszélsz – vágta rá a boszorkány. A hangja mindent elárult, és a varázsló most már nagyon is gyanakodott. – Nincs mire rájönnöd.

– Rosszul hazudsz, Granger. Ha ez így halad tovább, akkor hamar le fogunk bukni – jósolta meg a varázsló. – Azt ajánlom, hogy addig mondd el, amíg még jó kedvem van.

– Ilyen, amikor jó kedved van?

– Beszélj!

– Ez... igazából semmi – mondta, miközben egy vörös valami mozdult meg a táskájában.

– Granger! Mi a bánatos bólintér ez? – kérdezte meglepetten, amikor egy nyomott orrú, vörös kiscica dugta ki a fejét a rejtekhelyéről. Granger a lehető legkedvesebben szólította meg az állatot.

– Mondtam, hogy maradj ottbent. – Megsimogatta a picike fejét. Draco elborzadt. – Most látod mit csináltál? Felbosszantottál egy sárkányt, egy igazi sárkányt.

– Mi a franc, az egy kicseszett... Granger!

– Bújj vissza a táskába, picinyem!

– Granger! – üvöltött rá mérgesen.

– Igen, Malfoy?

– Az álterhességi hormonok az agyadra mentek? Mi a fenének szedted össze ezt a bolhazsákot? – folytatta tovább a kirohanását.

– Ez egy kölyökmacska, vagyis félig murmánc – magyarázta Hermione. – Nem hagyhattam ott.

– Félig hippogriff is lehetne felőlem, de mit keres a kocsimban? – szűrte a fogai között Draco.

A boszorkány felsóhajtott, miközben újra megszólalt már a kiscica fejét simogatta:
– Ott kóborolt az útszélén. Egyedül, magányosan – folytatta tovább azon a szívszorító hangján. – Nincs neki senkije.

– Mindent összeszedsz az út széléről, ami ott kóborol? Láttam errefelé egy stoppost, visszamenjek érte is? Elment az eszed? Következő mi lesz? Egy nundu? Nem is, legyen egy sárkány, hiszen a hátsóülés még mindig üres.

– Én nem vagyok Hagrid.

– Valóban?

– Igen. Sajnálom, hogy nekem van szívem, neked meg nincs.

– Borzasztó vagy.

– Nem hagyhattam ott. Csámpásra emlékeztetett – mondta, s vakargatni kezdte a kiscica állát, aki Dracóra nézett zöld tekintetével, aztán heves és hangos dorombolásba kezdett. – Ő is annyira gyámoltalan volt, amikor elhoztam Mágikus Menazsériából.

– Az a nagy, vörös macska, ami megtámadta Cassius Warringtont negyedikben?

– Nem tudom.

– Úgy hallottam megette Weasley patkányát. Az a macska nem volt ártalmatlan, hanem egy vérengző fenevad.

– Mintha csak Ront hallanám. Az az idióta Cassius el akarta kábítani Csámpást – pontosított Hermione –, persze, hogy megvédte magát. És nem ette meg Ron patkányát, de bár megette volna.

– Ezt nem hiszem el – morogta Malfoy. – Nem tarthatod meg. Mégis mit gondoltál? Nem vakációzni megyünk oda, hanem dolgozni. Borzasztó vagy, Granger.

– Ezt nem te döntöd el. Vállalom érte a felelősséget.

– Három hónapig velem fogsz élni – emlékeztette a varázsló. – Én pedig nem élek együtt egy szőrgombóccal.

– Fogalmad sincs mennyire a szívemhez nőtt Csámpás, senkinek se kellett, de nekem igen. Hű társam volt, és fogalmad sincs mennyire fájt, amikor... Neked soha az életben nem volt háziállatod – forgatta meg a szemét Hermione. – Te ezt nem értheted.

– Mit nem érthetek? A szentimentális rajongásodat? – horkantott fel. Nagyon is értette, de ezt nem mondta el Grangernek, nem is akarta soha. Dracónak megfeszült az állkapcsa.

– Tudom, hogy utálod az állatokat.

– Nem utálom őket – morogta kissé lecsendesedve.

– Akkor miért csinálod ezt?

Draco megint káromkodott, közben megállt az út szélén újra.

– Tedd ki!

Hermione színpadias felháborodottsággal eltátotta a száját, és befogta a cica fülét.

– Csitt, még meghallja! – fedte meg a varázslót. – Ha egyetlen egy ujjal is fenyegetően hozzáérsz vagy bántani akarod, akkor olyan viszkető átkot küldök a legnemesebb szerveidre, hogy hónapokig az utolsó flörtöd ott abban a pihenőben volt.

– De, Granger, gondolkodj logikusan. Ez a bolhazsák...

– A félmurmáncok nem bolhásak. Egészséges és szép. Nincs semmilyen parazitája. Ellenőriztem mindent.

– Az a kis mumus nem maradhat – csattant fel Draco.

– Mumus? Ez egy nagyon jó név. Neked is tetszik, drágám? – kérdezte a macskától.

A varázsló legszívesebben lefejelte volna a műszerfalat. Érezte, hogy csatát vesztett, és három hónapra macskatulajdonos lesz, persze nem hivatalosan.

– Hagytam magam átverni – szűrte mérgesen a fogai között. – Ne adj neki nevet!

– Hallgass, Malfoy! Megtartom. Majd Exeterben, ha megálltunk, veszek neki macskaeledelt és...

– Hihetetlen vagy, Granger – mondta Draco, miközben azt figyelte, ahogy Granger ölelgette a macskát vagy félmurmáncot. – Megjegyzem, egy megálló, nincs több állat, nincs több nyavalygás, és hagyd már abba a gügyögést!

– Te is ezt csináltad azzal a csajjal.

– De én nem hoztam a kocsiba, nem volt bolhás és nem kaptam tőle kiütést.

– Kiütésben nem vagyok biztos – szúrta oda Hermione. – Tudod van lappangási idő.

– Nem maradhat az a macska.

– Marad. Nem megyek sehova, ha ő nem jöhet – dobta be a következő bombát Granger. – Szóval, ha azt akarod, hogy Sabrinát jelöljék ki helyettem...

– Merlin bassza meg! Fejezd be ezt az egészet!

– Malfoy, ne beszélj ilyen csúnyán! – fedte meg a boszorkány.

– Ugyan, kérlek, azon igyekszel, hogy teljesen az agyamra menj – morogta Draco. – Vagy tévednék?

– Csak meg akarom szegényt menteni – szólalt meg szomorúan. – Annyira gyámoltalan, és védtelen.

– Jaj, kérlek...

– Nem hagyom egyedül.

– Világ vérző szívei egyesüljetek – szólalt meg az ég felé nézve Draco.

Granger nem is törődött vele, hanem kényelmes helyet csinált Mumusnak az ölében. Aztán gyengéden simogatni kezdte. Draco az állkapcsát összeszorítva figyelte a jelenetet. Annyira szomorúnak tűnt, mármint nem a macska, hanem az új társa. A boszorkánynak mély sebei voltak, és ő lett volna legnagyobb rohadék, ha most tényleg megszabadulna a kis murmánctól. Ekkor tudatosult benne, hogy Granger mennyire végtelenül, szánnivalóan magányos. Pontosan úgy, ahogy ő is... A gúny és az állandó védekezés mögött egy sebezhető nő lenne? A varázsló úgy érezte, hogy nem kellene tovább harcolnia vele.

– Ha egyetlen szőrt is találok bárhol ebből a szőrgombócból, új otthont kell neki keresned – szögezte le Draco. – Ne nézz rám így, Hermione!

– Kőkemény, hideg, jégbefagyott szíved van, Malfoy – jelentette ki leghűvösebben. – Ennek a kicsinek nincs otthona, nincs családja.

– Nincs kőkemény szívem – morogta a varázsló.

– Dehogynem, és sötét a lelked is – folytatta drámaian Granger. – Hagynál egy ilyen kiscicát kint a hidegben, egyedül?

– Június van, Granger. Az ezen a féltekén ez egy nyári hónap. Azt pedig ott egy vadállat.

– Akkor is.

– Lehet, hogy az anyja keresi. Erre nem gondoltál? – tette fel a jogos kérdést. Hermione hirtelen elkomorult, és mindkét kezével óvóan megfogta a kiscicát. – Jobb ezeknek a lényeknek a természetben élni a fajtársaikkal, és nem egy őrült boszorkánnyal.

– Elütötték az anyját, pár kilométerrel arrébb láttam a testét – mondta síri hangon, mintha megint Csámpásra emlékezne. Túl friss volt az emlék. Túl üres az a macskakosár, amit hónapok óta képtelen volt elrakni. Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, és visszanyelte a könnyeket. Malfoy nem láthatta sírni. Egy auror nem sír. Mély levegőt vett mielőtt újra megszólalt: – Legyen már szíved, kérlek!

Malfoy hangosan felnyögött. Hogyan versenyezhetne ilyen szívszorító történettel? Megadta magát, aztán indexelt, és újra elindultak. Hermione pedig szeretetteljesen tette rá a kezét a cicára.

– Weasley-t és Pottert kellett volna választanom, sőt ragaszkodnom kellett volna hozzájuk. Még Zabini is jobb lett volna – morogta mérgesen, de a mellette ülő aurortársa ezeket alig hallotta. – Te magad vagy a megtestesült bosszantás. Te fogod kitakarítani a kocsit.

– Jó.

– Jó.

– Akkor rendben – jegyezte meg, aztán elmosolyodott, ahogy a picire nézett.

Draco még egy ideig morgott a lény miatt, aztán csendben folytatta a vezetést. Tűntetőleg nem szóltak egymáshoz. A félmurmánc tudtán kívül csatát nyert, és otthonra talált, miközben vidáman dorombolt Hermione ölében.