Cornwallból szeretettel

20. fejezet - Párbaj, pár baj

Az előcsarnok gyönyörű volt. Impozáns és hatalmas. Márványoszlopok tartották, összesen tizenhárom. A falakat finom, részletgazdagon megmunkált faragások díszítették. Ezeket nem tette tönkre az eltévedt átok, ami korábban az épület nagy részét lerombolta. Itt a tető és a plafon ép volt, és a freskók adtak neki különleges megjelenést. A rózsaablakokon beáramló fény sejtelmessé tette az előcsarnokot, és színes ragyogással festett különféle árnyalatokra a márványpadlóra. Akár egy katedrális kicsinyített mása.

Hermione felemelte a fejét, hogy megnézze a plafont beborító, megbűvölt freskót. Csodálatos erdei jelent elevenedett meg, tündérekkel, kentaurokkal, és egy boszorkánnyal, aki éppen egy különleges rituáléra készült a csillagos égbolt alatt. Az alakok mozogtak, de ügyet sem vetettek a két betolakodóra, miközben átsuhantak az egyik oldalról a másikra. Különleges volt.

– Most komolyan, itt akarsz edzeni? – kérdezte a boszorka még mindig ámulva. – Kint a kertben talán jobb lenne.

– Ez az előcsarnok és ép – mondta Draco, majd mellé lépett. – Mi a gond?

– Nem akarom ezt tönkretenni – nézett körbe a lány. – Ez egészen szép. Sőt ez nem is kifejezés.

– Védőbűbájok vannak itt – magyarázta a varázsló, de le sem vette a szemét Hermionéról, aki azt latolgatta, talán lefekszik a padlóra, és onnan nézni a freskót, hogy minél több részletet ki tudjon venni. – Kint nincsenek bűbájok, amik védenének minket.

– Mire gondolsz?

– Pár apróság. – A férfi sejtelmes megjegyzése arra késztette volna a boszorkányt, hogy vizsgálja meg jobban a környezetüket, de nem akart sem túlbuzgó, sem betolakodó lenni.

– Ahogy gondolod – jegyezte meg egykedvűen. Láthatóan Draco nem akart többet elárulni a bűbájokról. Hermione nem akarta tovább faggatni, úgyis meg tudta volna állapítani, hogy miket használt itt, ha jobban körülnézhetett volna. Miközben az előcsarnok közepére értek, figyelte az apró rúnákat, amiket a márványba karcoltak. Elnyomta a kísértést, hogy erre is rákérdezzen. – Szabályok?

– A csillárt lehetőleg ne találjuk el. Baromi nehéz és macerás összeilleszteni, még varázslattal is – mondta a varázsló. A csillogó drágakövekből készült alkotás lenyűgöző látványt nyújtott. Egészen királyinak hatott, és a kialakítása egyszerre találkozott a művészettel és a hamisítatlan eleganciával. – Ezen kívül nincs szabály.

– Sötét átkok? – csillant fel Hermione szeme, hogy emelje a tétet. A varázsló először a szemébe nézett. A szürke tekintet egy röpke pillanatra megvillant, de gyorsan eltűnt ez a tekintetéből.

– Főbenjárót nem – rázta meg a fejét Draco. Nem mintha Hermione bármelyiket is alkalmazta volna bármikor, legalábbis a háború óta nem. Mindkettejüknek volt ezekre engedélye, különleges engedélye, amit nem sokan kaptak meg a testületben, és még kevesebben éltek vele. – Csak azokat, amiket a szabályzat enged.

– Oké...

– Tudom, hogy több sötét átkot is tudsz – jegyezte meg sejtelmesen, mintha minden gondolatát ismerné. Hermione karba tette a kezét.

– Én is tudom, hogy te tudod, mellesleg én is tudom, hogy te is többet tudsz... Mindegy. Belezavarodtam. Mindketten tudunk ezt-azt. – Megmozgatta a vállát is, mielőtt elővette a pálcáját. – Kész vagyok.

– Kezdhetjük.

Egymással szemben álltak, és meghajoltak. Hermione támadott először. Draco egyből kivédte, nem volt túlságosan komoly átok, szinte alig mozdult meg.

– Most komolyan. Gumilábrontás? – nevetett. – Ennél komolyabbat is küldhetsz felém. Ki fogom bírni.

– Összezavart, hogy mi mindig gyerekesen viselkedünk – mosolyodott el a boszorkány. – Ezért kezdtem egy könnyebb átokkal.

Egy újabb lila fényű ártás süvített a levegőben.

– Lábujj összecsomózás?

– Tudnád milyen hasznos.

– Átkozz meg, szivi, de most komolyan!

Hermione arca komolyra váltott, vett egy mély levegőt, aztán kimondta az első, komolyabb átkot. Draco elvigyorodott, miközben pajzsbűbája felfogta, most rajta volt a sor, ő támadt. Hamarosan egyre inkább felbátorodtak. Az átok, ártások fénye villantak meg a helyiségben. Minden egyes reakcióra volt válaszreakció, mintha egy vívóleckét adtak volna egymásnak. Ahogy haladtak előre a párbaj kezdett egyre bonyolultabb lenni, egyre több figyelmet követelt, ügyességet, gyorsaságot.

Sosem párbajoztak egymással. A parancsnokságon úgy kerülték ezeket a pillanatokat, mintha csak féltek volna valamitől. Persze mindketten látták egymást másokkal gyakorlatok közben, de az valahogy más volt. Igazán attól féltek, hogy a kettejük között feszülő komolynak hitt ellentétek, amiket gyerekes viselkedéssel próbáltak leplezni, tényleg elevenednek és súlyosan megsebzik egymást. De ez nem volt így. Most pezsgett a vérük az újdonság varázsától. Hamar belemerültek a folyamatba.

Dracónak könnyed mozgása volt. Láthatóan tényleg rengeteget párbajozott már. Erős volt, ügyes és ravasz, pedig visszafogta magát. A lány tudta, hogy csak udvariaskodik vele, és nem ad bele mindent. Bizsergett a bőre, és legszívesebben megtapasztalta volna a férfi valódi erejét. Őrültségnek hangzott ez a gondolat a fejében. Draco mozdulataiban látszott a franciákra jellemző harcmodor, de ahogy kezdtek egyre bonyolultabb átkokat egymás felé dobálni, néhol átsejlett a halálfalókra jellemző pálcakezelés. Tele volt energiával és tűzzel. A maga nemében igazán egyedülálló. A boszorkányt teljesen lenyűgözte, ahogy ellene harcol. Hermionénak nagyon kellett összpontosítania rá. Kitalálnia, hogy mi lesz a következő lépése. Élvezte a párbajt a férfival. Teljesen különbözött attól, amit a többiektől vagy akár Harrytől, Rontól megszokott. Az átokválasztásai is rettenetesen eltérőek voltak. Egy igazi, veszélyes ellenfél.

Hamar kialakult köztük egy összhangszerűség. Hol egyikük, hol a másikuk kerekedett feljebb. Élvezetes volt. Kimerítő, de élvezetes. Hamarosan mindkettejük homlokán gyöngyözni kezdett az izzadtság.

Dracónak el kellett ismernie, hogy Granger ügyes boszorkány. Oda kellett figyelnie minden átoknál. A lány meglepően jó technikával rendelkezett, amin csak kissé érződött az, hogy nem mostanában párbajozott vagy legalábbis nem olyan gyakran, mint az aurortársai. Potterék harcstílusához hasonlított a leginkább Grangeré, de volt benne valami, ami saját maga. Talán a jóga tehette? Ha többet gyakorolt volna, akkor egy teljesen saját stílust alakíthatott volna ki. Merész volt, kissé vakmerő, olykor túlságosan is kockázatos átkokat használt, de ez ettől volt igazán élvezetes. Volt benne valami légiesség, kecsesség, ritmus. A férfi már nagyon bánta, hogy csak a szabályok megengedte sötét átkokat választotta, izgatta a lehetőség, hogy kihozza a lányból azt a veszélyes boszorkányt, aki igazából volt. Érezni akarta a mágiája hullámait. Az izgalmat, hogy ki tudja-e védeni őket. Granger minden szempontból kihívás volt.

A levegő hamarosan tele lett különféle varázslatok robbanásaival, az ott keringő elemek furcsa illatával, színek és fények káprázatával. A tűz és a víz mágia csapott össze most. Próbálták lenyomni a másikat, de mintha egyformán erősek lettek volna. A tűz nem forralta fel a vizet, a víz pedig nem oltotta el a tüzet. Szorosan összefonódott, ami mindkettejüket meglepte. Elszánt tekintetük keresték a másikét, és a végsőkig folytatták volna, ha ennek valóban lett volna tétje. Ahogy varázslatok újra és újra egymásnak csapódtak, megremegtek tőle a falak.

A varázslót elkápráztatta a boszorkány elszántsága, az arcára kiülő koncentráltság, amit megvilágítottak az átkok különböző fényei. Ahogy a szemei a nőre szegeződtek, érezte, hogy a szíve megtelik valami különös érzéssel, egyfajta mélyebb vonzalommal, ezt pedig maga a boszorkány idézett elő. Vagy csak felszínre hozta? Ez a kérdés majdnem a fél vállába került, de a reflexei gyorsabbak voltak, mint a gondolatai. Hermione bámulatos átkokat használt, képes volt megérteni a bonyolultabb varázslatokat, kiszámítani az ívüket. Ez a fajta tudás teljesen lenyűgözte Dracót. Annyi minden volt benne.

Hermione kezdett egyre jobban belemerülni a párbajba. Malfoy borzasztóan veszélyes varázsló volt, néha alig tudott kitérni egy-egy átka elől vagy semlegesíteni azt. Félelmetesnek tűnt az arca, olyan nyugodt volt, mintha mindig ezt csinálta volna. Nem tudta mennyi idő telt el, mire kezdte kiismerni a mozdulatait, válaszolni egy támadására, hárítani az átkait, addig érezte a megterhelés leheletnyi fáradtságát. A varázslataik egymással szinkronban működtek. Ez még soha nem történt vele. Talán mégis visszafogja magát? Vagy tényleg belead mindent, ahogy ő is, de valamiért pontosan egyforma erősek lennének.

Egyre közelebb értek egymáshoz. A párbajt végül az döntött el, hogy Dracónak sikerült lefegyvereznie a boszorkányt egy pálcanélküli varázslattal. Nem volt éppen sportszerű, de ezzel jócskán meglepte Hermione. Fürgén elkapta a pálcát, ami csattant a tenyerében. De mielőtt kiélvezhette volna a győzelem mámorát, a boszorkány váratlanul kibillentette az egyensúlyából. A férfi a földön landolt, amit szerencsére párnázóbűbájjal kezeltek. Mindketten ziháltak.

– Szóval így folytatjuk? – vigyorgott a varázsló.

– Aha.

– Icipicit erősebb vagyok.

– Ne félts engem!

Draco a pálcáikat félredobva ragadta meg a boszorkány, aztán most rajta volt a sor, hogy kibillentse az egyensúlyból. Hermione rajta landolt. A padlón mindketten megpróbálták elkerülni egymást támadását, lebirkózni a másikat. Ez egy igazán érdekes helyzetet teremtett.

A férfi erősebb volt, könnyedén fordította a boszorkányt a hátára, majd az egyik csuklóját elkapva a feje fölé emelte. Diadalmas mosoly ült az arcán. Teljesen maga alá gyűrte a lányt, aki alig tudott mozogni. Ebben pedig nem volt éppen segítségére az álpocak sem.

– Szerintem én győztem – jelentette ki diadalmasan Draco.

– Gondolod? – vigyorodott el kacéran Hermione. Majd a másik kezével egy apró tőrt csúsztatott fel, és finoman a férfi oldalának nyomta. – Feladod, Malfoy?

– Ugye nem szúrsz meg vele? – nevetett vissza a varázsló.

– Talán nem – zihálta a boszorkány.

– Elismerem, hogy ez nem volt olyan rossz.

– Jó, de szállj le rólam, mert összenyomsz.

– Döntetlen?

– Én győztem, de szállj le rólam, Malfoy!

Draco teljesítette a kérését. De legszívesebben tovább figyelte volna a barna, csillogó szempárt. Egészen elbűvölő volt. Mindketten kissé zihálva terültek el a padlón.

– Pocak rendben van?

– Persze – vonta meg a vállát a boszorkány. – Na, elégedett vagy?

– Nem – mondta Draco. – Nem győztél meg teljesen.

– Merlin szerelmére! – fakadt ki a lány, majd felkelt és törökülésbe tornázta magát. A kezét a pocakján nyugtatta.

– Akadályoz ez az izé.

– Téged vagy engem?

– Mindkettőnket.

– Durvább lettél volna? – tette fel a kérdést kíváncsian.

– Talán – válaszolt, miközben a kezeit a feje alá tette. A plafont bámulta. Hermione felnyögött, ami leginkább a kétségbeesésének hangja volt.

– A közös harcra kellene edzenünk – szólalt meg végül Draco.

– Ez egy egészen jó ötlet.

– Van ötleted hogyan is csináljuk ezt?

– Meg kell ismernünk egymás mozdulatait – mondta a boszorkány – Tudom, ebben mindketten gyengék vagyunk.

– Én nem.

– Nem így hallottam.

– Jaj, cica, ne aggódj, rá tudok hangolódni a mozdulataidra. – Úgy mondta, mintha valami másra gondolna közben.

– Évek óta nem volt társad, és hallani ezt-azt. A múltkori akcióban otthagytad Coxot, és egyedül rontottál be arra a helyre – emlékeztette Hermione. – Azt mondják kezelhetetlen vagy.

Draco csak felmordult, nagyon is lenne ellenvetése, és legszívesebben a lány képébe vágta volna mennyire más volt az a helyzet, de nem mondott semmit, inkább tovább rágódott ezen a kérdésen. A mai napot nem szívesen rontotta volna el azzal, hogy visszaemlékszik egy olyan ügyre, amikor nem teljesített a legjobban, ugyanakkor mindenkit megmentett a tettével, még akkor is, ha az vakmerő volt.

– Van olyan helyzet, amikor a parancs hülyeség – jegyezte meg zordan. Hosszasan fújta ki a levegőt. – Rólad is hallani ezt-azt, ugróbab.

– Képzelem. – A hangja csöpögött a szakazmustól. – Nem véletlen nem dolgozom együtt senkivel.

– Egyébként szép a pajzsbűbájod – kedveskedett Draco, miközben az oldalára fordult, és a könyökén támaszkodva a boszorkányra nézett.

– Köszönöm – mosolyodott el.

– Elpirultál – állapította meg szórakozottan a varázsló.

– Jaj, dehogy – intette le zavartan.

– De igen – nevetett a varázsló. – Látom. Tényleg gyönyörű a pajzsbűbájod, van benne valami különleges. Pont fordítva mozdítod a pálcádat, amikor megidézed. És most zavarban vagy.

– Dehogy...

– Jobban, mint a parton, amikor azokat a felháborítóan csodás dolgokat mondtam neked – nevetett fel Draco.

– Átkozott egy gazember vagy! – jelentette ki szent meggyőződéssel, miközben karba tette a kezét. – Egy úriember ilyet nem csinál. Akkor tényleg meg kellett volna téged szúrnom a tőrömmel.

– Tudod, ebben a pillanatan csak akkor lehetnél szebb, ha igézeteket mormolnál itt mellettem. Nem bánom lehetne rúna nyelven is. Szexi lenne.

– Nincs kedvem démonidézéshez – húzta el a száját a boszorka.

– Milyen kár.

– Együttműködés – emlékeztette Hermione. – Ezt kellene csinálnunk.

– Ühüm, majd dolgozom rajta.

– Akkor ne flörtölj velem, amikor kettesben vagyunk – kérte színtelen hangon.

– Majd igyekszem észben tartani – mondta, aztán felkelt a padlóról.

A kezét nyújtotta a boszorkánynak, és segített neki felállni. Közel voltak egymáshoz. Hosszan egymás szemébe néztek. A kellő időnél kicsit hosszabban, amit már a szakirodalom majdnem szemezésnek nevezett volna. Draco tekintete a boszorka ajkára vándorolt, aztán kénytelen volt elhessegetni az oda nem illő gondolatait. Volt pár ilyen, de ebből egyet sem kívánt megosztani a boszorkánnyal. Sokszor játszottak csak úgy egymással. Ez is csak egy játék lett volna.

– Szóval – szólalt meg a torkát köszörülve – találtál valamit a könyvtárban, amiből ki tudjuk találni, hogy mire bukkantunk St Ivesben?

– Homályos utalásokat – mondta Hermione, és láthatóan nagyon is feszült lett ettől. – Több idő kellene. Semmi konkrétum nincs, amin elindulhatunk. Talán régi térképeket kellene keresni. De egyelőre semmi sem kötötte össze az Élet vizével. Így maradunk a legendánál.

– És mással?

– Ehhez alaposabb kutatásra van szükség.

– Akkor marad az, hogy varázstevékenységeket keresünk Truróban.

– Jól van.

– Kíváncsi vagyok, hogy Blaise mit fog mondani.

– Kíváncsi vagyok, hogy a Wizengamotnak mire kell Flint.

– Csesszék meg! – fakadt ki Draco, aztán fáradtan felnyögött. – Utálom, amikor ilyen iszonyatosan kicsi morzsák vannak.

Hermione válaszolni akar, de rezegni kezdett a zsebe. Kivette a mobilt, majd megnézte a kijelzőt.

– Caroline – morogta sóhajtva. – Nem akar leállni.

– Kapcsold ki – javasolta Draco.

– És a riasztások?

– Az enyémre is jön, nem?

– Mindegy, jó ez így. Csak, ha belegondolok, hogy bemennek a házba megint... Kiráz a hideg.

– Mindent átvizsgálunk, ha visszaértünk, és többet nem fognak bejutni oda – ígérte Draco –, de elővigyázatosságból kell egy menekülő útvonal. Nem bízom bennük. A varázsvilágban nem, de a muglik között nagyon nagy kulimászban lennénk, ha ránkszállnak. Nincs kedvem mugli börtönben ülni.

– Gondolod?

– Aki elrabolt egy embert az nem túl sok más dologtól riad vissza – sóhajtott Draco. – Hidd el tudom, hogy mit láttam a korábbi bevetéseimen.

– Jól van.

– Elmegyek megírni a jelentéseimet, és kutatok egy kicsit – jelentett ki a varázsló. – Szeretném, ha ez az egész ügy egy kicsit összeállna.

– A könyvtárba mész?

– Igen. Jössz?

– Az unikornisnak aranyszínű a csikója? – kérdezte, miközben a szemét forgatta. – Igen, hát persze, hogy megyek.

Draco elmosolyodott.

– Szóval nem érdekel a könyvtár, és nem nincsenek hatással rá a könyvek.

– Nem. Nincsen.

– Aha – nézett rá erősen gyanítva, hogy már megint hazugságon kapta.

Hermione vett egy mély levegőt.

– Mit szóltál, ha azt mondanám, hogy van egy különösen ritka példányom az ősi varázslatokról. Egy irdatlan régi grimoire.

– Tényleg? – kérdezett vissza érdeklődve és csillogó szemmel.

– Olyan rosszul hazudsz egy-két téged érintő dologban – csóválta meg a fejét Draco, miközben elvigyorodott.

– Fogd be!

– Mert igazam van?

– Szép a könyvtárad és tetszik – mondta egykedvűen Hermione. – Most boldog vagy?

– Nekem ennél egy kicsit több kell – vigyorgott rá derűsen Draco.

– Micsoda?

– Ha elmondom, akkor megint megvádolsz azzal, hogy flörtölni próbálok veled – nevetett fel harsányan.

Hermione csak összepréselte az ajkait.

– Inkább csak menjünk.

– Mondd csak, Granger, szexeltél már könyvtárban? – kérdezte csak úgy, szimplán információszerzésből Draco.

Hermione éles pillantást vetett rá, de csak sóhajtott egyet.

– Én olvasni járok a könyvtárakba.

– Nem tudod mit hagysz ki – fűzte tovább a gondolatait a varázsló. – És olvasni is lehet közben.

– Ennyire unalmas veled szexelni?

Draco harsányan felnevetett.

– Képzeld csak el, amikor egy asztalra dőlve, ruhátlanul, erősen zihálva próbálod felolvasni a legbonyolultabb bájital elkészítési módját, miközben valaki hátulról...

– Jó, jó, el tudom képzelni – vágott közbe a boszorkány mogorván.

– Olyan cuki vagy, amikor elpirulsz – ugratta Draco.

– Nem tévedtem.

– Ugyan miben?

– Amikor harmadikban orrba vágtalak – sóhajtott fel a boszorkány.

– De akkor még ilyesmiket nem mondtam neked. Van egy másik fantázia is a fejemben. Egy könyvespolcnak dőlve szintén pucéran, nem is félig pucéran.

– Tökreteszed nekem a könyvtáros élményeimet – morogta a lány. – Én oda nem szexelni járok.

– Milyen kár.

Hermione rácsapott a varázsló karjára, aki csak nevetett, és még háromféle szexpóz elméletével jutalmazta meg őt, mire odaértek a könyvtárba.

***

Késő este volt már, mire mindketten bedőltek Draco baldachinos ágyába. A könyvtárban eltöltött órák nyomot hagytak az agyukon. Az elméletek egyeztetése, a kutatás és a vitatkozás megtette a magáét. A kezdetei ugratások és szurkálódások ellenére nagyon gyorsan átváltottak a feladatuk szakmai részére. Mindketten rettenetesen kicsavartnak érezték magukat.

Draco fél szemmel figyelte az üdvözült, de fáradt arcú Grangert, akinek megengedte, hogy pár könyvet magával vigyen, olyanokat is, amik nem tartoztak közvetlenül a Flint ügyhöz, sőt semmi közük nem volt hozzá. Valahogy jó volt látni a boszorkány csillogó szemét, és az a röpke ölelés is jól esett neki, amit ezért kapott. Ez igazi volt, őszinte és egyenesen neki szólt. Bármelyik varázslóra hatással lehet ez. Nem igaz?

Ám mire végigrágták magukat mindazon, amit tudtak és amiket összeszedtek, addigra minden jó érzése elpárolgott. Időközben bepótolták az elmulasztott Reggeli Próféta adagjukat is, de a sajtóban a Flint ügy még csak nem került be. Csak homályos utalások arról, hogy a Mámoros Lótuszvirágot két hétre bezárták. Ez kisebb közfelháborodást jelentett, és néhány kevésbé ismert törzsvendég pár napos Azkabani üdülését eredményezte. Szenzációhajhász újságírók oldalakon keresztül ecsetelték az épület hosszú évekre visszavezethető igencsak szaftos történetét.

– Túlságosan nagy vihart aratott ez a bezárás – jegyezte meg Hermione, miután részletes bepillantást nyert Veronica Ravenswood híresen szép kvibli viselt dolgaiba. Az ébenfekete hajú nő igéző tekintettel bámult a Reggeli Próféta hasábjain. – Érdekes ez, amit erről Veronica nevű nőről írtak.

– Úgy hallottam, hogy híresen... khmm profi volt a maga idejében – ásított egyet a varázsló, majd felkönyökölve az oldalára dőlt. – Olyan élvezeteket okozott a varázslónak, hogy néhányan komoly vagyonokat fizettek neki. Szirénnek hívták. Csak nem a... hangjával csábított.

Hermione lesajnáló tekintettel nézett Dracóra.

– Most mi van?

– Ezeket honnan tudod? – kérdezte.

– Elárulom, hogy a varázslókat is érdekli a szex – kezdett bele a férfi, majd figyelte a boszorkányt. – Minden szennyes mocskos magazint, meg ilyen dolgokat összeszedtünk Theóval és Blaise-zel még ifjú korunkban.

– Nem kell folytatnod – sóhajtott fel Hermione. – Még az se emésztettem meg, amit korábban mondtál a tizenéves tapasztalataidról. Aztán a végén kiderül, hogy orgiákra jártál és prostikat hajkurásztál...

– Nem volt semmi ilyesmi, csak némi kíváncsiság. Nem jártam orgiákra és nem hajkurásztam prostikat, most is csak azért csinálom olykor-olykor, hogy bevigyem őket egy kis azkabani üdülésre – nevetett fel Draco. – Én soha az életben nem fizettem egy nőnek sem a szexért. Milyen kis rózsás lett az arcod, Granger. Áruld el te miket csináltál tinikorodban?

– Én nem csináltam semmit – jelentette ki hűvösen Hermione.

– Ühüm... Mondd el! Amikor egyedül voltál a prefektusi fürdőben...

– Azt, amit te biztos nem. Sokat tanultam. – Hermione nem nézett Dracóra, hanem tovább olvasta a cikket. – Ez a nő eltűnt.

Aztán meglengette a pálcáját, hogy odavarázsolja a füzetét, amibe minden fontos információt lejegyzetelt.

– Egy héttel Flint eltűnése előtt tűnt el – mondta végül egy kis keresgélés után.

– Ez érdekes.

– Szerinted van okunk ehhez az egész esethez kötni? – kérdezte a boszorkány.

Draco összevonta a szemöldökét.

– Egy hatvanas-hetvenes évei között járó, tehetős kvibli nő, aki Mámoros Lótuszhoz köthető – összegezte a varázsló. – Írjuk fel, de nem ezen indulnék el. Egyedül ez a sok kvibli zavar. Nem lehet ennyi kvibli nő, egyszerűen ki van zárva. Valahogy nekem ez az egész sántít.

– Mennyien lehetnek a Lótuszban?

– Fogalmam sincs. De a listádon már szerepel tizenöt név – nyújtogatta a nyakát Draco. – Ha nincs is az aranyvérűeknek nyilvántartása, akkor is egy kvibli születése iszonyatosan ritka.

– Lehet, hogy leszármazottak? – kérdezte a boszorkány.

– Annak lenne értelme, de miért mondanák magukról, hogy azok, amikor nem.

– Nem tudom – rázta meg a fejét Hermione. – Azért mindenesetre a bebörtönzöttek neveit felírtam.

– Hadd nézzem! – kérte Draco, majd kicsit közelebb csúszott az ágyban. – Mindegyik pancser.

– Ő például egy hallhatatlan – jegyezte meg Hermione. – Ez a fickó pedig a Szombati Boszorkány egyik szerkesztője.

– És? Wizengamot tag nincs?

– Várj! – kérte, aztán átböngészte az újságot. – Nem, nincs senki olyan, akinek a jóhírére ez a kis balhé olyan nagy hatással lenne.

– Akkor nem hiszem, hogy ennek nagy jelentőséget kellene tulajdonítani. Nézzük ezt másképp. Legalább nem kell várandós örömlányt alakítanod a következő két hétben.

– Akkor a kis kiruccanásunk még várat magára – vett egy mély levegőt a boszorkány. – Szóval tartogasd a legilimenciádat.

– Az mindig működik, és meg se kell erőltetnem magam – ásított egyet a varázsló.

– És a kék lótusz?

– Az nem fair. Kerestem rá ezt-azt, amit kipróbálhatnánk – sóhajtott fel Draco. – De ehhez kell valaki, aki segít.

– Leszek a kísérleti nyulad, ha nem kavarsz bele azokba az emlékeimbe, amiket nem akarok megmutatni – szólalt meg a boszorkány.

– Ezt hívják okklumenciának, az elméd elzárásának, ha ez így jobban tetszik – magyarázta a varázsló. – Tanulunk egy kicsit ilyesmit is, megpróbálhatsz kirázni. De nem leszek tapintatlan.

– Nem hiszem, hogy így lesz.

– Megmondjam mire gondolsz? Legilimencia nélkül is megtudom.

– Mondd! Ha már ennyire el vagy telve magadtól.

– Azt gondolod, hogy egy jóképű, kedves és édes varázsló vagyok, akivel nagyon szeretsz együtt aludni, mert iszonyatosan nagy...– mondta álmosan és hatalmasat ásított –... könyvtára van

– Mi lett akkor a csokitorta vaníliafagyival, amire valójában gondoltam? – sóhajtott a boszorkány. – Meg mernék esküdni, hogy erre gondoltam.

– Lecserélnéd a társaságom egy sütire?

– Nem. Felőlem maradhatsz – nevetett fel halkan Hermione. – Csak ne zavarj evés közben.

– Hozassak?

– Jaj, nem, dehogy. Ez csak üres álmodozás volt – magyarázta a boszorka. – Ezért nem kell mindenkit mozgósítani az éjszaka közepén.

– És mi van azzal, hogy milyennek tartasz?

– Mondjam meg az igazat?

– Túlságosan is késő van ahhoz, hogy lerombold az önbizalmamat – ásított még egyet a varázsló.

– Nem gondolom rólad, hogy rossz ember vagy.

– Csak mert láttad a könyvtáramat.

– Ha ilyen felszínes lennék, akkor ezért imádnálak – nevetett a boszorkány.

– De nem vagy.

– Nem – rázta meg a fejét.

– Túl sokat olvasol, Granger – sóhajtott fel Draco.

– Mi lenne, ha aludnánk egyet?

– Rendben.

Végül belebújtak mindketten a takaró alá, és nem sokkal később már mindketten elaludtak. Egy ideig tényleg nyugodtan feküdtek az ágyban. Egymást túllicitálva szuszogtak az ágy egy-egy végén. Semmi nem utalt arra, hogy ismét megzavarják a pihenésüket.

Hermione álma nyugtalanul kezdődött. Sötétben volt, és annyira nyomasztotta. Hideget érzett, csontig hatoló hideget, mintha megbénult volna, nem tudott megmozdulni, és ez némi pánikkal igyekezett körbenézni. Dohos, nedves szag terjengett a levegőben, fázott és minden testrésze fájt. Egy börtönfélében találta magát, ahova alig jutott el valami fény. Sötét árny közeledett felé, de mire elérte volna és kinyúlt volna érte, felébredt.

Idegesen ült fel az ágyban. A pulzusa az egekben járt, dübörgött a mellkasában. Felkelt az ágyból, majd az ablakhoz lépett. Ösztönös volt, ő maga sem tudta megmondani mit csinál félig az ébrenlét és félig még az álom határán egyensúlyozott. Megbűvölten bámulta az alakot, aki az üveg túloldalán volt. Nem ismerte fel az arcot, nem is látta igazán. Kinyitotta a tenyerét, és az ablaküvegre tette a kezét. Hermione utánozta a mozdulatot.

– Segíts! – mondta földöntúli hangon. Mielőtt többet mondhatott volna, eltűnt, úgy ahogy jött.

Hermione szíve hevesen dobogott, nem tudta mi lehetett ez. Kezdett felébredni, és enyhe fejfájást érzett a homlokába. A görcs belenyilallt a gyomrába, és elállt egy pillanatra a lélegzete, majd hangosan felszisszent.

– Minden rendben? – kérdezte Draco álmatag hangon, aztán felült az ágyban. Hunyorogva figyelte a boszorkányt az ablaknál állva. – Elfolyt a magzatvíz?

– Most nem vagyok a vicceidre hangolva – morogta Hermione elkínzottan, miközben maga köré fonta a karjait.

– Mi a baj? Mi történt? – Lepedősurrogást, takarózizegést hallott, aztán Draco lépteit a puha szőnyegen.

– Láttam azt az alakot. Megint.

– Mi? Micsoda? – kérdezte vissza, miközben felderítő varázslatokat szórt szét. Az álom egyszerűen kiszállt a szeméből, és auror üzemmódba kapcsolt. – Ide mindenféle őrvarázslatokat állítottam, még a szellemek ellen is. Mindegyik sértetlen.

– Nem őrült vagyok – rázta meg a fejét, bár ebben nem volt teljesen biztos.

– Én ilyet nem mondtam.

– Már elment. Nincs itt. Segítséget kért – mormolta Hermione, de nem volt képes másra nézni, csak a sötétbe bámuló ablakban. – Ez nem tudom mi volt.

Draco kifejezéstelen tekintettel nézett rá.

– A francba! – fakadt ki a boszorkány. Majd újra a gyomrára szorította a kezét.

– Mi lenne, ha leülnél?

– Aha, az lehet jó lenne.

– Hozzak valamit?

– Nem, nem, nem kell, köszönöm – rázta meg a fejét. – Néha a stressz miatt szokott ilyen lenni. A gyomrom... De nemsokára elmúlik.

– Hadd segítsek! – Mielőtt bármit is mondhatott volna, Draco belékarolt, aztán segített elmenni neki az ágyig. Nem mintha ehhez nem lett volna a boszorkánynak ereje, de jobb volt magát rábízni valakire. A derekára tett meleg kéz biztonságot adott.

– Köszönöm! – suttogta. – Ez iszonyatosan ciki.

– Miért lenne ciki? – forgatta meg a szemét Draco.

– Én is... auror vagyok.

– Mert az aurorok nem lehetnek néha emberek... Nem kell mindig keménynek lenned.

– De...

– Vizet?

– Nem, nem... Jól vagyok – vett egy mély levegőt. A tompa fejfájás, és a gyomorfájdalom egyszerre kezdett túlságosan sok lenni. Kényszerítette magát, hogy összeszedett legyen. Kihúzta magát, aztán egyenesen Dracónak szegezte a kérdést: – Kivonod az emléket?

Draco felkapta a fejét, és egyenesen a barna szemekbe nézett.

– Ki fogod bírni?

– Persze.

– Lehet, hogy egy kicsit pihenned kellene előtte – javasolta a varázsló.

– Ez nem olyan dolog, ami most van velem, ami hetekre ledönt, csak egy kis gyomorideg – vonta meg a vállát. Nem akart tovább erről beszélni. Csak egyszerűen túl akart lenni a legilimecián. – Már nem érzem, csak nem túl kellemes. Csináld nyugodtan, rendben? Meg kell tudnunk ez micsoda, és miért csak én látom. Felettébb különös.

– Akkor legalább feküdj le! – sóhajtott Draco, a hangjában hallatszott a kimerültség, és persze nem akart éppen az éjszaka közepén kirobbantani egy veszekedést. – Semmi szükség rá, hogy még kényelmetlenebbé tegyük ezt a folyamatot.

Hermione bólintott, aztán kényelmesen elhelyezkedett. Meglepően hamar ment ez, pedig még mindig olyan idegen volt ez a hely. Draco hasonlóképpen tett, miközben kissé a boszorkány fölé hajolt. Intimebb helyzetben voltak, mint a párbajnál a padlón fekve.

– Utoljára nem is tudom mikor csináltam ágyban legilimenciát – mondta, miközben mélyen a lány szemébe nézett. A boszorkány visszanézett rá.

– Meg se kérdezem, hogy miért csináltál ilyesmit az ágyban – sóhajtott nehezen. – Biztosan valami arcpirító dologhoz kellett.

– Nem a szex miatt csináltam – vigyorgott a varázsló.

– Aha.

– Pedig, ha használnám... lehet érnének meglepetések, nem tudom – kezdett bele, aztán elgondolkodott. – Túlságosan is szemérmes vagyok ehhez.

– Te szemérmes? – felnevetett. – Te nem vagy éppen szemérmes.

– Megnyitni a partnered elméjét, miközben szeretkezel vele az bőven kimeríti az intim helyzet fogalmát – mondta félhangosan Draco.

Hermione nem szólt neki semmit, hanem csak mélyen belenézett a varázsló szemébe és várt. Megpróbált nem ezen a mondaton agyalni, főleg, akkor nem, amikor beengedi a varázslót a saját elméjében. Ez is bőven kimerítette az intim fogalmát. Nem kellett egy kósza, illetlen gondolat sem, aminek persze nem lett volna semmi értelme, de csak zavarba hozta volna magát. Draco kinyújtotta a kezét, és finoman a nő arcára tette. Meleg volt, erős és egy kicsit kérges is. Mégis gyengéd.

– Most nézz a szemembe! – kérte halkan. Hermione megborzongott. – Gondolj arra, amit láttál.

– Rendben.

Az emlék kivonása gyorsan történt, csak a szürke szemeket látta a félhomályban, olyannak tűnt, mintha apró, ezüstös csillogás volna benne, vagy csak a fény és a mágia miatt látszott így. Hermione szíve szaporán vert, valamiért nem tudott elszakadni a látványtól. Bár közelebb hajolt volna hozzá. Nem is értette miért. Miután megszakadt a kapcsolat, és ez furcsa érzés ott kavargott benne. A legilimencia most fejfájást hagyott maga után.

– Ez Flint – mondta Draco, és az egész helyzet intimitása megtört. Hermione hirtelen ült fel az ágyban, és a varázslónak éppen egy pillanaton múlt, hogy le ne fejelje.

– Hogy mi van?

– Ez Flint.

– De hogyan?

– A picsába! Nem tudom. Kibaszott jóslástan – sziszegte a varázsló. – De nem szellem volt.

– Akkor mi a fene?

– Holt biztos, hogy nem szellem volt. Azok ellen erős védővarázslatok vannak itt, mert el kellett űznöm innen pár igencsak kellemetlen szellemet, akik most kint kísértenek az erdőben. De miért csak neked jelenik meg? Te nem is ismered.

– Még nem tudom. Menjünk a könyvtárba.

– Most nem.

– De!

– Most nem gondolkozunk tiszta fejjel – magyarázta rekedt hangon Draco. Hermione felsóhajtott. A varázslónak tényleg igaza volt. A legilimenciája még mindig ott simogatta az elméjét. Draco elmosolyodott. – Szóval igazat adsz nekem, és igéző a szemem?

– Tünés ki a fejemből, Malfoy!

– Jó tudni az ilyesmit – nevetett fel halkan a férfi.

– Nem táplálom jobban az egódat.

– Még a végén kiderül, hogy titkos csodálóm vagy – mosolygott elégedetten, aztán elhúzódott tőle. – Évek óta figyelsz a háttérből. Rajtam tartod a szemedet. És azért harcolsz velem mindig, hogy a közelemben lehess, és reakciót válts ki belőlem.

– Hát persze – jegyezte meg szarkasztikusan Hermione. – Lebuktam, Malfoy, őrülten rádkattantam, olyan agyatlan rajongó módon.

– Úgy tudtam.

– A helyedben vigyáznék nehogy áldozat legyek – mondta, mint egy figyelmeztetést, majd az egyik párnával az arcába csapott.

– Tiszta szerencse, hogy egy akcióba kerültünk.

– De mekkora.

– Jó volt veled párbajozni – váltott témát Draco.

– Veled is. Nem olyan volt, mint Harryékkel – jegyezte meg egy sóhajtással a lány. – Bár...

– ...a halálfaló harcmodor – fejezte be a varázsló színtelen hangon a boszorkány mondatát. – Tudom, hogy emiatt nem engednek tanítani. Egyszer régen belém nevelték ezt, és ezt nem olyan egyszerű csak úgy elfelejteni.

– Nem is kell – sóhajtott fel Hermione. – Ez előny is lehet.

Mindketten egyszerre ásítottak fel.

– Tudsz majd aludni?

– Meglátjuk – mondta a boszorkány. – Jó lenne egy nyugodt éjjel.

– Nekem is – helyeselt újra ásítva. – Jó éjt, Granger!

– Jó éjt, Malfoy!

A varázsló egy intéssel behúzta az össze baldachint és koromsötét lett körülöttük. Hermione elsuttogott néhány Protegót. Dracónak nem volt szíve elmondani, hogy a baldachin szövetébe már régen beleszőtték a védővarázslatokat és még többet. Erős késztetést érzett, hogy közelebb húzódjon hozzá, aztán úgy ölelje meg, mint ahogy a szállodában. Ellenállt ennek a kísértésnek.