Cornwallból szeretettel

7. fejezet - Látogató

Hermione, miután felszerelte a riasztót és a kamerákat, ami bűbájokkal egészen könnyedén ment, és büszke volt magára. Egyelten egy mugli sem vette észre azokat, amiket nem akart, aztán néhány egyéb bűbájt helyezett el a házon, amiket korábban kihagytak. A hálószobában lévő ruhásszekrényt átalakította úgy, hogy megfigyelő helyiség lehessen belőle, majd gondosan újra bezárta. Ez is határozottan muglimentes terület lett, és egy kicsit Malfoy mentes is, de az utóbbi hamarosan persze megváltozik. Elégedett volt az eredménnyel, már csak jelenlegi társának is annak kellett lennie. Malfoy cuccai egyelőre csak szobában voltak az övével együtt. Még meg kell harcolniuk a szekrényért, már amennyi hely maradt. Amikor itt végzett egy nagyobb feladatnak szentelte a figyelmét.

Egészen délutánig dolgozott a bűbájszobán. A feladat lassan haladt... vagyis Hermione szerint lassan. A kis helyiség berendezése a mérete ellenére nem tűnt könnyűnek. A telefonján keresett néhány ötletet, aztán igyekezett megtalálni a helyes egyensúlyt. A Trelawney stílust vette alapul, de igyekezett még a jóízlés határain belül maradni. A plafon az éjszakai égboltot mintázta, fekete és sötétkék bársonyból készítette el, apró LED fényfűzérekkel a csillagokkal. Kitett néhány lávalámpát is.

Sokkal több átváltoztató mágiát használt a helyiségben, mint szerette volna, de az eredmény nem nyerte el maradéktalanul a tetszését, mégis jól nézett ki.

– Ez egészen jó lett – szemlélte meg a művét, aztán folytatta tovább a csinosítást. – Mint Trelawney titkos szexbarlangja.

Mumus felnyávogott.

– Gonosz voltam?

A kiscica megint nyávogott.

– Igen, az voltam. De nem ismered azt a nőt.

Elnyújtott ásító reakció volt a válasz.

– Megértem, hogy téged ez nem érdekel.

A boszorkány néhány prizmát helyezett el, amik az ablakból beszűrődő fényt megtörték, és színes fénynyalábokra szórták szét a helyiségben. Hermione kényelmes, mélylila párnákat tett körben a fal mentén, mintha egy kanapé lenne. Leült az egyik párnára, vett egy mély levegőt, és folytatta a munkát. Szalagokat bűvölt.

– Jaj, Mumus, ez valami borzalmas.

A padlóra egy pentagrammát rajzolt, amiket értelmetlen rúnajelekkel és teamécsesekkel rakott ki. Igyekezett olyan jelképeket használni, amiknek nincsen értelme, fordítottan vagy befejezetlenül szerepeltek, és a pentagrammát is ferdén rajzolta fel a padlóra. A sarokban egy kristálygömb hevert egy bordó párnán. Tonks ellátmányából nagyon sok kis apróságot fel tudott használni. A boszorkány erre a kristálygömbre nem is akart ránézni. Úgy érezte, mintha egyből valami kavargó, furcsa valami jelenne meg benne. Elhessegette ezt az érzést.

Néhány álvarázskönyvet is feltett a polcokra. A régi könyvek tele voltak valódinak tűnő igézetekkel, receptekkel, ám mindegyik ártalmatlan volt vagy teljesen olvashatatlan. Inkább hasonlított egy szakácskönyvhöz, mint igazi varázslatokhoz használt leírásokra. Bár Hermione szinte biztos, hogy egyik másik recept csúnya hányást okozhat.

Még nem volt kész, de már így is szörnyen elege volt ebből a helyiségből. Ki kellett szabadulnia. Egyedül Mumus volt elégedett, mert egy halom párna tetejéről figyelte őt.

– Mit szólsz?

Elnyújtott, vékony hangú nyávogás volt a válasz. Hermione megigazított egy tálat, amiben apró rúnaköveket helyezett el.

– Szerintem is sok.

Mumus ásított egyet, aztán letette a fejét a mancsára, és mélyet sóhajtott.

– Te is sokat segítesz.

A kölyök közben megint álomba merült.

– Remek már alszik is. Köszi a segítséget, Mumus. Most lemegyek, és megnézem, hogy Malfoy mennyire lesz segítőkész.

Hermione kiment a szobából, és lement a nappaliba. Malfoy nem volt sehol. Ám a helyiség kissé megváltozott. Egy tervező asztal került be közvetlenül Mumus macskaháza mellé, vonalzókkal, körzőkkel és mindenféle egyéb rajzoláshoz szükséges kellékkel fedezett fel. Hermione magában megjegyezte, hogy Malfoynak kell egy számítógép is. A fiókos, gurulós szekrény tele volt tervrajzokkal. Közelebb lépett és megnézte őket. A legtöbb átlagos háznak tűnt, viszont volt egy különleges is, a Malfoy-kúria mása. Hermione letette a papírt, aztán körbenézett az asztalon. Izgatottan folyatta a kíváncsiskodást.

A sok papír alatt egy térkép is volt. Ez azonban teljesen más és érdekesebbnek tűnt a többinél. Az ideiglenes otthonuk és a környék térképe volt. Pontos, részeletes, félelmetesen élethű, majdnem olyan, mint a Tekergők térképe. Profi munka – állapította meg, ahogy a mozgó alakokat figyelte rajta. És ez precíz varázslattal készül, Malfoy valószínűleg ilyesmit nem először csinált. Ezt az összes tervrajz fölé fektette, és muglibiztos varázslatokkal látta el.

Összevonta a szemöldökét, amikor megpillantotta az összegyűrt papírlapokat az asztalon. Nem bírta megállni, hogy ne nézze meg. Széthajtogatta őket. A világ legegyszerűbb vonalzóval megrajzolt házát pillanthatta meg, olyasmi, amit akár egy óvodás is rajzolhatott. Felkuncogott, Draco Malfoynak fogalma sem volt hogyan kell egy tervrajzot elkészíteni, legalábbis varázslat nélkül. A boszorkány megfogott egy ceruzát, aztán egy napocskával egészítette ki az eget, a kéményből pedig füstöt, majd egy felhőt is biggyesztett a kép közepére. Mosolyogva figyelte az eredménnyel. Talált néhány körzővel készített esetlen próbálkozást. Nem bírta megállni, hogy néhány varázslattal esetlenül ki ne színezze az ábrát. Kiválasztotta a legszebbeket, aztán elindult a konyhába. Malfoy viszont ott sem volt. Gyorsan kitette a hűtőre a rajzokat, mintha gyerekrajzok lennének, aztán kimondott egy keresőbűbájt, és megbizonyosodott arról, hogy az álférje a házban van-e. A pince felé mutatott a varázslat.

Elindult a folyosón, aztán kinyitotta az ajtót. Meredek lépcső vezetett lefelé. Szerencsére a villany égve maradt. Vett egy mély levegőt, majd újra lenézett, nem tűnt jobbnak a helyzet. Ki nem állhatta ezeket a lépcsőket.

– Remek, ez csodálatos – mondta félhangosan.

A kezével a pocakját fogva, oldalazva elindult lefelé a lépcsőn. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire leért. Egyből megcsapta a bájitalok összetéveszthetetlen illata, túlságosan is meleg volt odalent, és nem igazán szellőzött a helyiség. Egyből leizzadt. A félhomályban Dracót négy üst mögött találta, egy késsel hozzávalókat aprított, miközben zenét hallgatott. Nem volt rajta póló, izmos mellkasán finoman megcsillantak a verejtékcseppek. A haját csapzottan simította határa. Hermione érezte, hogy kiszárad a szája, és mélyen beszívta bájitalok gőzét. Nagy hibának tűnt az is amiért lejött, az is, hogy magába szívta az illatot, de a legnagyobb hibája volt, hogy Malfoyt bámulta.

A félhomályból kibontakozva köhögött egyet. Draco felkapta a fejét, aztán ösztönösen hátrasimította a tejfölszőke haját, és lehalkította a zenét. Hermionénak vennie kellett egy mély levegőt, amikor meglátta a Sötét Jegyet kirajzolódni az izmos karon. Soha nem látta a Jegyet ilyen közelről, ilyen feketén. Csak bámulta a férfit, úgy teljes egészében. Csupán egy erőtlen intésre futotta tőle.

– Gondoltam, elkezdem a bájitalokat – szólalt meg végül a varázsló. – Nincs idő piszmogni vele. Némelyiknek kell pár nap.

Hermione csak bólogatott, aztán idegesen megigazította a ruháját.

– Szólhattál volna. Én is akarok főzni egyet vagy néhányat. Persze csak, ha nem baj.

– Nem gond. Hamarabb végzek a sajátjaimmal – mondta, miközben megkeverte az egyik üst tartalmát, majd lazán intett egy másiknak is, ami gyorsabb tempóval keverte magát. Furcsán nyugodtnak tűnt, miközben ezt csinálta, akár egy meditatív állapotban lévő mágus, és furcsán vonzónak tűnt így, ahogy a tűz fénye megvilágította. – Van itt még hely, szóval nyugodtan elkezdheted, ha most szeretnéd. Kell egy üst?

– Később, még be kell fejeznem azt az átokverte szobát, már majdnem végeztem vele, de kellett egy kis szünet – válaszolt, aztán mélyen belélegezte a bájitalokkal összekeveredett illatát. Megborzongott. – Nem félsz, hogy... megégeted magad? – kérdezte a boszorkány, miközben a tekintetük találkozott egymással.

– Nem – rázta meg a fejét, aztán elmosolyodott. – Sosem égetem meg magam.

– Jó.

Hermione közelebb ment, aztán belenézett az első üstbe. Az ezüst színű folyadék vidáman bugyborékolt benne. Maga felé legyezte a főzet édes felhőjét. Csodás illat, összetéveszthetetlen volt.

– Láthatatlanná tévő főzet.

– Nagyon jó, tíz pont a Griffendélnek – bólintott a férfi. Hermione tekintete megvillant, de mielőtt szólhatott volna, Draco folytatta: – A láthatatlanná tévő köpenyem már foszlik, ez jó lesz helyette. De nem túlzásba ne vigyük. Van még ujjlenyomat eltűntető kenőcsöm is, csak ki kell hűlnie. Ha be akarunk menni a szomszédba, akkor jól fog jönni.

– Ez pedig sebfertőtlenítő és forrasztó, kettő az egyben, nagyon jó. Ez pedig... Iszonyatosan jó illata van – mondta, miközben mélyen beszívta a főzet gőzét. – Ez micsoda?

– Saját fejlesztés – húzta ki magát Draco, majd beletette az utolsó hozzávalókat is. Megkeverte a zöldeskék sűrű folyadékot. – Ez átoktaszító.

– Oh, nagyon érdekes, ilyet még nem láttam soha. Hány átkot tud eltaszítani? – kérdezte Hermione csillogó szemmel.

– Hatot-hetet. Még csak kétszer próbáltam ki. A főbenjáró átkok ellen persze nem hatásos, igaz nem próbáltam, de biztos vagyok benne.

– Persze, persze, de ha kivéd négy kicsit és két közepeset, akkor ezt nagyon hasznos – folytatta Hermione. – Képzeld el mennyire odalennének érte. Minden auror ebben fürdene.

Draco elmosolyodott, aztán elnevette magát. Elképzelte az illatfelhőt a testületben.

– Egyelőre még csak a teszt fázisban vagyok. Nem hiszem, hogy egyelőre bárkinek is fürdeni kellene benne. Irtózatosan büdös, ha végül elkészül.

– Lehet, hogy valamit javíthatnánk rajta – jegyezte meg a boszorkány. – Egy kis bergamot, fenyőtömjén, cédrus...

– Mindenkinek egyforma illata lenne a testületben – nevetett fel Draco. – Ez nem biztos, hogy a legjobb lenne. Kiszagolnának minket a bűnözők.

– Elrontod a játékom – rázta meg a fejét. – Tényleg lehetne rajta javítani. Vagy mondjuk teljesen elvenni az illatát. Talán ez lenne a legjobb.

– Majd, ha túl leszek a teszt fázison, akkor többet foglalkozom vele. És ha kitöltöttem a tízezer nyomtatványt, hogy engedélyeztessem, akkor majd elgondolkodom rajta, hogy milyen illata legyen.

– Tesztelhetem veled? – ajánlotta fel Hermione. Nagyon felvillanyozta ez a lehetőség. – Kérlek! Nagyon szívesen kipróbálnám.

A varázsló gyanakodva nézett rá. Átható, ezüstös tekintete különös volt. Hermione annyira lelkes volt, hogy elfelejtette megfigyelni a férfi reakcióját.

– Nem átkozlak meg, Granger – jelentett ki Draco komoran. – Nem fogsz kísérleti nyulat játszani mellettem. Semmiképpen sem, és ezt komolyan mondtam neked. Tartsd távol magad a bájitalomtól!

– Ugyan, miért nem segíthetek? Ne csináld már! – forgatta meg a szemét. – Más esetben biztosan átharapnád a torkom, de megátkozni nem akarsz? Komolyan mondom, ha ezt még a sulis éveinkben kértem volna tőled, akkor habozás nélkül megtetted volna.

– Granger...

– Nem így van?

– Akkor sem átkoztalak volna meg – rázta meg fejét.

– Igen? Emlékszel, amikor hatalmas fogakat varázsoltál nekem? – kérdezte csípőre tett kézzel.

– Átok... Az aztán a nagy átok. Nem, Granger, nem fogom rajtad tesztelni ezt a bájitalomat. Ez nálam elvi kérdés. Ez a hely nem túl jó erre különben sem.

– Állandóan veszekedsz velem. Az átkozódás meg nem megy? – vonta össze a szemöldökét a boszorkány. – Malfoy, olyan sok mindent nem értek veled kapcsolatban.

– Drágám, átharapni a torkod egy dolog, de az átkozódás már egészen más. Nem átkozok meg kollégát. Téged meg végképp nem – mondta határozottan.

– Hazug. Harryt és Ront mindig megátkozod. Velük rendszeresen gyakorolsz is, és nem csak velük. Szóval nem értem, én miért esem ilyen különleges kategóriába. Draco, kérlek, hadd segítsek!

A férfi a neve hallatán felkapta a fejét. Furcsa volt így hallani a nevét a boszorkánytól. Megborzongott tőle. A kollégái Malfoynak hívták, Zabini kivételével senki más nem használta a keresztnevét, ő is csak alkalmanként. Mintha Hermione beférkőzött volna a bőre alá, oda, ahova nem szabadott volna neki.

– Még nő nem könyörögött azért, hogy átkozzam meg. És a keresztnevemen hívtál. Kicsit sokat szívtál a bájitalokból – ciccentett Draco. – Biztos jól vagy, Granger? Inkább fel kellene menned, mielőtt bármi meglepőt csinálsz.

– Persze, jól vagyok, minden rendben – mondta végül. Sosem értette meg senki, hogy mennyire tudott valamiért lelkesedni. Régen volt már, amikor ilyesmire sor került.

– Helyes.

– Meggondolod legalább? – próbálkozott utoljára.

– Micsodát? – kérdezte Draco, miközben némi porított skarabeuszt szórt a főzetekbe.

– Hogy segítsek neked ebben – mondta a boszorkány.

– Jó, meggondolom. Bár nem látom be, mitől lenne jó nekem, ha elkábítanálak – sóhajtott a varázsló. – A nyilvánvaló órákig tartó nyugalmat kivéve.

– Bárcsak házimanó felkelés lenne Conventryben! – nézett a plafon felé. – Még az is jobb lenne, mint itt lenni veled. Kissé rugalmatlan vagy.

– Tényleg?

– Aha. Veled lenni, valahol a troll támadás, a doxi invázió és házimanó felkelés között van. De megkockáztatom, hogy rosszabb... Mindegy.

– Ez igazán kedves.

– Bármikor, Malfoy, bármikor. Így mind a ketten tisztán láthatunk.

– Kicsit azért örülsz ennek a helyzetnek, nem? – sóhajtott fel Draco, majd megkerülte az üstöket. A fény teljesen megvilágította a mellkasát. Hermione meglepetten bámult rá, hirtelen mindent elfelejtett, ami egy pillanattal korábban olyan nagy súllyal nehezedett rá. – Miért nézel rám így?

– Sectumsempra? – kérdezte Hermione hirtelen. – Az a sok vágás...

Draco komoran nézett vissza rá, lazán nekidőlt az asztalnak, és a felemelte a kezét, majd megvakarta a nyakát. A Sötét Jegy feketén kirajzolódott a bal karján. Soha nem tűnt ilyen veszélyesnek. A boszorkány szája kiszáradt, de állta a pillantását.

– Igen, az is, de más átkot is kaptam – törte meg a kettejük közé beálló csendet. – Van egy-két heg a vállamon, a hátamon. Egy csúnya a combomon, és persze a Sötét Jegy.

– Nem csak neked vannak sebhelyeid.

– Akkor most te veszed le a ruhád, és mutatod meg őket? – lépett hozzá közelebb, aztán fenyegetően magasodott fölé. Hermione érezte a belőle áramló hőt, mágiát és valamit, amitől ő maga Draco Malfoy volt.

– Nem vagy ezektől sebhelyektől félelmetes – mondta a boszorkány. Persze nem mondott teljesen igazat.

– Inkább szánalmas? – nevetett fel hidegen. – Nem kell a szánalmad, Granger.

– Nem vagy szánalmas – rázta meg a fejét a lány, aztán karba tette a kezét. – Elismerem, hogy rengeteg jót tettél az elmúlt évek alatt. De nem sajnállak.

– Csak nem követted az aurori pályafutásomat? – nevetett fel Draco. – Ez igazán kedves, ha már velem lenni rosszabb, mint egy doxi támadás.

– Invázió. És persze, hogy követtem a pályádat – tárta szét a karjait. – Ez teljesen normális a szervezetben.

– Biztosan. Én nem követtem a tiédet, na jó, csak egy kicsit kíváncsiskodtam, és belefutottam pár apróbb pletykába – szólt, aztán visszament a bájitalokhoz, és beleöntötte azt egyik üstbe a holdkőport. Kék színű füst szállt fel a főzetből. – Mi újság a Zsebpiszok közben?

Hermione idegesen vakarta meg a karját. A nyomás, amit érzett, teljesen összezavarta. Kereste a ritmust, és azt, ami segített neki koncentrálni. Nem válaszolt a férfi kérdésére, inkább egy másikat tett fel neki.

– Mikor indulunk?

– Hova?

– A sétára. Meg kell mutatnod a konventtagjainak a házait, és ha már itt tartunk, akkor Flintékről beszélünk kell még. Nagyon is sok dolgunk van – sorolta a boszorkány. – Tényleg jó lenne, ha minél előbb megszabadulnánk innen.

– Vissza a munkához. Még egy óra, amíg itt végzek.

– Rendben. Körülbelül annyi idő kell, hogy felmenjek a lépcsőn – mondta félhangosan Hermione.

– Hoppanálhatsz is.

– Nem lehet. Kiegészítettem a védelmünket egy hoppanálásgátlóval – morogta mérgesen. – Nyilvánvalóan nem volt jó ötlet, de nem bírtam nem gondolni arra, amit tegnap mondtál. Lassan mindenhol számítok váratlan meglepetésre.

– Nem szóltál – jegyezte meg hidegen a varázsló. – Mi lenne, ha legközelebb szólnál?

– Veszekedtünk. Elfelejtettem. Eredetileg ezért is jöttem el ide.

– Ilyesmit ne felejts el. Jó?

– Nem fogok – ígérte Hermione, aztán elindult felfelé.

– Hé, Granger! Tudom, hogy szívom a véredet olykor, de azért nem vagyunk ellenségek – szólt utána Draco.

A boszorkány megfordult, és egyenesen a szemébe nézett.

– Nem is tekintelek ellenségemnek.

– Ugye nem fogsz egyedül elmenni sehova? – váltott témát Draco.

– Nem tilos elhagynom a házat.

– De szólj nekem. Ez tényleg fontos.

– Igen, tudom, egymásra vagyunk utalva – mondta ki a boszorkány azt, amit iszonyatosan nehéz volt még mindkettőjüknek megemészteni.

– Csinálsz egy olyan helyet, ahol a házban lehet hoppanálni? – kérdezte a varázsló.

Hermione összevonta a szemöldökét, de nem válaszolt azonnal. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. A lány többször is végiggondolta azt, hogy mit mondjon. Még egy veszekedésbe igazán nem volt értelme belebonyolódni. Ez a védelmi kényszer Malfoynál pedig kezdett nagyon is kellemetlenné válni. Mintha ő maga is célpont lenne...

– Jó, majd szólok.

Draco csak bólintott, aztán visszatért a bájitalokhoz. Ahogy a hozzávalókhoz indult, Hermione észrevette, hogy a férfi mezítláb járkál. Egyikük sem volt teljesen normális, gondolta, majd elindult felfelé. Ez az út sem tűnt könnyebbnek, sőt még rosszabb is volt, mint lefelé. A boszorkány megfogadta, hogy nem túl gyakran fogja meglátogatni ott Dracót, és valahol máshol főzi meg a bájitalokat vagy legalább megoldja a hoppanálást.

Hermione felért az ajtóhoz, és vett egy mély levegőt. Oldalra nézett, aztán megpillantotta saját magát az előszobafal tükrében. Kipirult volt, nagyra tágultak a pupillái és az az ostoba álhas... Kellett néhány perc mire meg tudott nyugodni. Ezek a bájitalgőzök mindent összezavartak. Elindult a nappali felé, amikor csengettek. Az adrenaliszintje magasra ugrott. Azonnal elindított egy varázslatot, ami eltűntetett minden aktát, feljegyzést és jegyzetet. A nappali makulátlannak tűnt. Megint csengettek.

A boszorkány megigazította a pólóját, a pálcája rejtve volt, aztán elindult az ajtó felé és kinyitotta. Egy középmagas, hamvasszőke hajú és kékszemű nő állt előtte, mintás, kék ruhában és nagy mosollyal az arcán, egy konyharuhával letakart sütőformát egyensúlyozott.

– Jó napot! – köszöntötte Hermione, és elmosolyodott. Igyekezett kevésbé mesterkélten mosolyogni, nagyon remélte, hogy sikerült.

– Üdv! Caroline Evans vagyok, és itt lakom szemben – mutatkozott be még mindig mosolyogva. – Nagyon örülök.

– Emma Fenton, nagyon örülök én is.

– Tegeződjünk – nevetett fel a nő. – Hiszen egykorúak vagyunk.

Hermione csak bólintott, ugyanakkor ebben határozottak kételkedett. Az előtte álló nő egyáltalán nem tűnt hasonló korúnak, inkább tíz-tizenöt évvel idősebbnek. Vagy ő nézett ki ilyen rosszul? Nem akart feltételezésekbe bonyolódni. Mosolygott, miközben egy nonverbális varázslattal ellenőrizte, hogy varázsképességű-e. Muglibb már nem is lehet.

– Gondoltam, hozok egy kis köszöntő ajándékot – csicseregte a nő kedélyesen. – Igazán semmiség, csak egy kis almáspite. Errefelé ez a szokás.

– Ez nagyon kedves, köszönjük! – mondta Hermione, miközben egy varázslattal ellenőrizte, hogy más nem figyeli-e őket. Minden tiszta volt. – Behívnálak, de annyira nagy a kupi még az egész házban. Tudod milyen egy költözés. Semmire sem volt időm, még ebédre szendvicseket ettünk.

– Persze, persze, és honnan költöztetek ide? – nyújtotta át a süteményt Caroline.

Hermione éppen válaszolni akart, amikor egy erős kar fogta át a derekát, majd Draco hangját hallotta meg egészen a füle mellett. Időközben már felvette a pólóját és a szemüvegét, a haja a szélrózsa minden irányába állt szerteszét, de még mindig érződött rajta a bájitalok összetéveszthetetlen illata. Nem is hasonlított igazán arra a Draco Malfoyra, aki mindig tökéletesen nézett ki. Megborzongott az érintéstől, és bárgyú mosolyt villantott.

– Üdv! – köszöntötte a szomszédot, majd kezet nyújtott neki. Ügyelt arra, hogy ne látszódna a Sötét Jegy. – Tom Fenton vagyok.

– Nagyon örülök! Caroline Evans. Itt lakom szemben a férjemmel, Roberttel. Örülünk, hogy már nem üres ez a kis ház. És látom jön a baba is.

– Oh, igen. Mindenszentekre várjuk – mosolyodott el édesen Hermione, miközben Dracóra mosolygott. Elpirult, ahogy találkozott a tekintete a szürke szemű varázslóéval. Kirázta a hideg egy pillanatra.

– És...

– Nézd, drágám, mit kaptunk! – emelte fel a süteményt a boszorkány, és ezzel kissé elterelte a figyelmet. Draco izgatottan felemelte a konyharuhát.

– Almás pite? A kedvencünk. Köszönjük! Még nem igazán rendezkedtünk be, ilyenkor derül ki mennyire sok cuccot halmoztunk fel az évek alatt – fecsegte a varázsló. – Igaz, szívecském?

– Oh, igen. Egy teljes Pokemon kártya dobtunk ki.

– Nem is beszélve vagy egy tucat plüssállattól. – Hermione komolyan kételkedett benne, hogy Malfoy tudta mi az, de belement a játékba.

– Ah, tudod, hogy imádom őket – nevetett.

Draco elmosolyodott, aztán szorosan magához ölelte, és egy apró puszit nyomott a nyakára. Hermionét áramütésként érte, de igyekezett ezt nem mutatni.

– Tényleg borzasztó sok a cuccunk.

– Megértem – mondta Caroline. – Roberttel, a férjemmel, tudnák erről beszélni.

– Most miért nézel rám, édesem? – nézett rá Dracóra Hermione, és elnevette magát. Caroline valahol elveszett ebben a beszélgetésben. – Tom szerint mindent felhalmozok, és kényszeres gyűjtögető vagyok.

– Ez a költözés kikészítő – jegyezte meg Draco. – Az a rengeteg gyertya, füstölő, és a többi felesleges holmi.

– Kicsit beleszerettem a wiccába – magyarázta Hermione. – Tudod, mindig is érdekelt ez a téma, és most több időm is van. Imádom a prizmákat, ennyi.

– Tényleg? – kérdezte csillogó szemekkel. – Csatlakoztál már egy boszorkány szervezethez?

– Még sajnos nem.

– Milyen kár, de talán ebben tudunk itt helyben segíteni – kapott az alkalmon a szomszédasszony.

– Komolyan? Ez igazán szuper.

– De egyelőre lefoglal minket a költözés – vette át a szó. – És most már dolgoznom is kellene. A házak nem tervezik meg magukat. Még az internet se működik.

– Ugyan már, Tom, csak csevegünk egy kicsit. Ennyi igazán belefér.

– Van egy határidős munkám, drágám, és az ingatlanos is már zaklat.

– Persze, persze.

– Oh, ha bármiben tudunk segíteni, akkor szóljatok – ajánlotta fel Caroline. – Mi egy összetartó közösség vagyunk, mindig segítünk a másiknak.

– Ez igazán kedves.

– Semmiség – legyintett a nő. – Egy telefonhívás, és már itt is van a csapat. Ha mégis szeretnétek segítséget a költözéshez, akkor mindenben tudunk segíteni. Így megsimerkedhetnétek a többi szomszéddal.

– Köszönjük! – mondta Draco. – De boldogulunk, igaz, drágám?

– Persze, minden rendben.

– Most lett kész a szekrény a hálószobában. – Fordult Hermione felé a varázsló. – Folytathatnánk tovább a pakolást.

– Hogyne, megyek mindjárt. Sajnálom, Caroline, mennünk kell – szólalt meg a boszorkány. – Még rengeteg dolgunk van. De annyira örültem, hogy benéztél és megismerkedhettünk.

– Akkor még találkozunk – mondta némileg csalódottan, megpróbált benézni a lakásba, de a párocska kitakarta a belátást. – Bármikor átugorhatsz, legtöbbször itthon vagyok. Majd később átjövök számot cserélni.

– Ez nagyon jó lesz. Igen, mindenképpen beszéljünk még.

– Szép napot nektek! – mosolygott Caroline.

– Viszlát! – köszöntek el egyszerre Fentonék. A kotnyeles szomszédasszony persze még szívesen beszélgetett volna tovább, de a bejáratiajtó becsukódott előtte. Draco gondosan egy Disaudio bűbájt tett rá. Hermione hangosan felnyögött, és észre sem vette, hogy a spagettipánt lecsúszik a vállán. Draco egy hosszú pillanatig figyelte a vállát, aztán elfordította a fejét.

– A francba.

– Mi van, Granger?

– Minden rendben – bólogatott a boszorkány. – Feláll a hátamon a szőr ettől a nőtől. Mugli, ellenőriztem, de van benne valami. Nem tudom mi.

– Nem ilyen egy mugli? – kérdezte összevont szemöldökkel a varázsló. – Nem igazán tűnt furcsának, így elsőre.

– Sokféle mugli van – válaszolt Hermione. – Ő egy amolyan... agymosott mugli-féle.

– Értem.

– Láttad mekkora volt a szeme, amikor megmondtam, hogy Mindenszentekre várjuk a baba érkezését? – kérdezte némileg aggódva.

– Láttam. Olyan lett, mintha beszippantott volna egy kis angyaltrombitát – húzta el a száját Draco. – Kicsit tapogatóztam az elméjében.

– És mit találtál?

– Nagyon érdeklődött irántunk – mondta. – De túl rövid volt az idő. A férje küldte át.

– Akkor ezek szerint ő irányítja a dolgokat – húzta el a száját a boszorkány. – Volt még valami érdekesség?

– Egyelőre semmi érdekes. Tele volt a feje mindenféle dologgal, főleg a bevásárlólistával.

– Jól van, jól van.

A lány még mindig görcsösen szorította a sütőformát, amiben az almáspite volt. Gondolatai ezerféleképpen végigjátszottak az előbbieket. Bár többet beszélgettek volna vagy mást mondott volna.

– Lehet, hogy nem kellett volna elküldenünk? – kérdezte Hermione némi gondolkodás után.

– Hanem behívni? – Draco elgondolkodva nézett körbe a nappaliban, majd kiszúrta az esküvői képet a kandallópárkányon. – Semmiképpen sem. Még erre nem állunk készen.

– Talán. Nagyon segíteni akart – préselte össze az ajkait a boszorkány. – Sőt hívta volna a többieket.

– Nos, nem tudom hány konventtagot akar ilyenkor riasztani, de annyira még nem kész a ház, hogy vendégeket fogadjunk.

– Persze igazad van. Legjobb volt így, hogy leráztuk – helyeselt.

– Honnan vetted rólunk azt a borzalmas képet? – kérdezett rá Draco, majd levette a képet a kandallópárkányról. – Az a mosoly... mint két elmebeteg.

– A családi albumot ki sem nyitottam – borzongott meg Hermione, és közelebb meg a varázslóhoz. – Legalább a ruhám szép volt.

Draco ránézett, aztán felhorkant.

– Mi van?

– Semmi. Mit is mondanak erre a muglik? Hercegnő?

– Tudod, inkább tedd vissza ezt a vackot a helyére!

– Inkább elégetném – morogta Draco, de aztán visszatette a förmedvényt oda, ahol találta.

– Ha ennek vége együtt égetjük el.

– Tűzünnepkor?

– Nem kell ahhoz ünnep. De te hozod a tüzet, én meg hozom a whiskyt.

– Rendben.

Hermione közben vett egy mély levegőt, aztán levette a konyharuhát az almáspitéről és mélyen beszívta az illatát. Elsőre semmi különös aromát nem érzett, csak magát a süteményt, ami szörnyen finomnak tűnt.

– Jól néz ki – szólalt meg átszellemülten. – Mit gondolsz?

– Azt, hogy egyelőre nem fogom megenni – mondta Draco, és az állát vakargatta, miközben megszagolta a süteményt.

– Nagyon paranoiás vagy – forgatta meg a szemét.

– Emlékszel, amikor elmeséltem a mérgezést? – kérdezte a varázsló. – Szörnyű dolog ám.

– Ez egy ártatlan pite.

– Tudom, hogy szeretsz vitatkozni, de most higgy inkább nekem! – nézett rá komoran. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. Hermione gondolatai ezerfelé jártak.

– Nem arról van szó, hogy nem hiszek neked – szólalt meg a boszorkány, miközben az ajkába harapott. – Csak nem vagyok ennyire gyanakvó.

– És ha a Zsebpiszok közből hozták volna? – tette fel a cseppet fogós kérdést a varázsló.

– Viccelsz? Ott még a levegőtől is vérhast lehet kapni – fogtatta meg a szemét. – De ez a szomszédból való.

– Jó, akkor mindkettőnket megnyugtat majd, ha megnézem mi van benne – mondta Draco, aztán kivette Hermione kezéből, és bevitte a konyhába. A varázsló kivett egy szeletet, aztán különböző igézeteket mondott rá. A sarkifényhez hasonló fényjáték jelent meg felette. – Ebben fecsegő főzet van.

– Mi? Nem, nem, az nem lehet. Ez a nő mugli volt, tényleg ellenőriztem, amikor idejött. Nem is ismerheti ezt a receptet.

– Ha nem hiszel nekem, akkor kóstold meg – tárta szét a karját Draco, és pitére mutatott. – Én nem bánom. Kíváncsi vagyok hogyan hat rád.

– A Titokvédelmi Alaptörvény szerint semmit sem adhatunk ki – folytatta Hermione. – Hogyan is kerülhetett ki egy ilyen recept?

– Látod ezeket a színeket? Ezek egyértelműen azt jelzik, hogy fecsegő főzet van benne. Ez a bűbáj nem téved, és már ezerszer elemeztem ilyet, bár igaz, hogy általában mérget szoktam találni – jegyezte meg a varázsló. – A szomszéd ki akart belőlünk szedni ezt-azt, persze csak diszkréten. Valószínűleg először használta ezt a bájitalt, mert szerintem elszúrta.

– Nagyon is nagy baj lenne, ha egy mugli Veritaserumot is tudna főzni. A bájitalok egy része a muglikra nézve nagyon is veszélyes.

– A fecsegő főzet nem nagy kihívás – vonta meg a vállát Draco. – Varázslat nélkül is meg lehet főzni, ha jobban belegondolok.

– De ettől értelmetlen dolgokat fecseg az ember. Ez a nő nyilván nem tudta, hogy mit csinál.

– Lehet azt jól adagolni – vigyorgott a varázsló olyan gonoszul, ahogy arra csak Malfoy volt képes. – Emlékszel két éve a karácsonyi partira? Potter nagyon beszédes kedvében volt.

– Oh, jesszusom, csak nem?

– De, de. Pár csepp az italába, aztán...

– Tudhattam volna, hogy te voltál, Malfoy. Nincs még egy olyan szemét, aki ilyesmire képes. Szegény Harry, mindenki azt hitte, hogy részeg. De Ginnyvel jót tettél. Mesélte, hogy olyan szókimondó volt azon az estén... Mindegy, hagyjuk.

– Csak egy kis csínytevés volt – fújt egyet Draco. – És jobb, ha részegnek hiszik, mint valami egészen másnak. Szórakoztam.

– Persze, te mindig – forgatta meg a szemét.

– Nincs mentségem.

– De ez nem működik ebben a sütiben – rázta meg a fejét. – Italban igen, de sütiben?

– Én nem tévedek, édes – világított rá Draco. – Nem kellene ilyen dolgokkal kísérletezned. Nagyon megütnéd vele a bokádat. A varázslatom nem tudja kimutatni, hogy a főzetet helyesen készítették-e el.

– Ezt egy mugli készítette – folytatta tovább hitetlenkedve. – Hogyan tudna egy képzetlen ember megfőzni egy bájitalt?

– Granger, Granger, Granger – lépett mellé Draco, aztán megfogta a vékony pántot, és visszacsúsztatta a boszorkány vállára. Hermione meglepetten nézett a szürke szemekbe. – Pont te vagy ennyire ellene ennek? Ez egészen furcsa. Máskor foggal körömmel véded a muglikat, és most megfordult a kocka?

– Igazad van. Ki kell próbálnunk.

– Megőrültél? Granger, csak vicceltem, amikor azt mondtam, hogy nyugodtan kipróbálhatod. Ha rosszul készítik el, akkor ez a főzet is tud kellemetlen dolgokat előidézni.

– Nem hiszem, csak ha már ennyire ragaszkodsz az elméletedhez, hogy ez micsoda, akkor jobb lenne tényleg kipróbálni – tette csípőre a kezét Hermione, aztán elővett egy villát a fiókból, majd a szelethez emelte, és vágott belőle egy falatot.

– Granger, vegyük jegyzőkönyvbe, én ezt nem tartom jó ötletnek.

– Nem érdekel.

– Szóval mindenképpen őrültséget akarsz csinálni? – tette karba a kezét.

– Ez egy próba, Malfoy. Nagyon kíváncsi vagyok mennyire van igazad – szólalt meg a boszorkány. A szájához emelte a falatot.

– Granger, ez sok lesz.

Nem érdekelte mit mond a varázsló, mindig csípőből ellent kellett mondania neki, és most valami amúgy is elpattant benne. A fahéj, az alma illata vagy az az irdatlan sok bájital gőze... Egyszerűen borzalmasan megkattant az elméje. A pitével a szájában valahogy úgy érezte, mintha bemutatna Malfoynak. Gyönyörteljes érzés volt. Akkor azonban valami teljesen megváltozott, és már nem érdekelte a férfi, se az, amit gondol. A falatnak isteni finom íze volt, mintha felrobbantak volna az ízlelőbimbói. Elégedetten sóhajtott fel, majd szégyentelenül felnyögött. Aztán valami egészen váratlan történt.