Cornwallból szeretettel

14. fejezet - Öböl

Az előtérben álló hatalmas vízipálma mögött bukkantak fel újra. Hermione a hirtelen jött varázslattól kissé megszédült, de a varázsló erősen tartotta, így nem esett el. Draco körbenézett. Szerencsére a recepcióson kívül senkit sem látott, ő is elmélyülten nyomkodta a telefonját. Draco ezt a helyet már akkor kiszúrta, amikor bejelentkeztek, mindig előre tervezett.

– Meg vagy húzatva? – szólalt meg Hermione fojtott hangon. – Meg is láthattak volna minket. Nem akarok mindenkit amneziálni, és kihívni az egész rohadt parancsnokságot miattad.

– Nem lesz rá szükség. Nyugalom! – intette le jeges önuralommal Draco. – Viselkedj természetesen!

– Természetesen? Most viselkedek természetesen, amikor megfojtalak. Szólhatnál előre, ha ilyesmit tervezel.

– Mire leértünk volna, mami, addigra meglépnek, és ki tudja mit találunk. Tudni akarom ki volt az, aki hozzányúlt az autómhoz – válaszolt varázsló, megfogta a lány kezét, aztán hozzáfordult.

– Lehet egy mókus volt.

– Ha az a mókus animágus, akkor nagy bajban van – sziszegte mérgesen.

– Oh, a francba.

– Mi az, hogy, de nem animágus volt – jelentette ki Draco határozott meggyőződéssel. – Muglik voltak.

– Nézzük meg!

– Gyere velem! Viselkedj a lehető legtermészetesebben.

– Rendben. De ezt már korábban megértettem. Nem kell többször elmondanod.

Kiléptek a növény mögül. Elhaladtak a recepciós mellett, aki fel sem kapta a fejét, még akkor sem, amikor mindketten kimentek az ajtón. Draco úgy ment előre, mintha csak egy kellemes sétát tennének, Hermionénak pedig nem volt más dolga, mint követni őt. Aztán mintha mi sem történt volna, kézenfogva indultak el lefelé a kaptatón. A nap a szemükbe sütött, és egy pillanatra elvakította őket. Hermione kicsit összehúzta magán a kardigánját, aztán közelebb hajolt Dracóhoz, aki éppen akkor igazította meg az álszemüvegét.

– Mi ez az egész? – kérdezte fojtott hangon a boszorkány.

– Követtek minket – mosolygott rá a varázsló. – Disaudio! Tettem egy jelzőbűbájt a kocsira, amihez valaki hozzányúlt, mint ez már kiderült. Persze nevetséges lett volna, ha fel tudták volna törni. Útközben láttam egy autót, végig utánunk jött, megállt, amikor mi is. Ja, és persze rajta volt a nyomkövetőbűbájom is. Azt hittem, hogy leráztam Redruthnál, de ezek szerint tudta, hogy idejövünk.

– Miért nem szóltál? – szegezte neki a kérdést a boszorkány. – Nekem erről nem kell tudnom?

– Nem akartalak megijeszteni, szívem. Csak felzaklattalak volna.

– Megijeszteni? Felzaklatni? Normális... – forgatta meg a szemét Hermione, aztán a parkoló felé mentek, ő pedig igyekezett nem belekarmolni Draco karjába. – Auror vagyok, Malfoy.

– Tudom, szívem.

– Nem kellett volna mondanod, amikor elmentél masszázsra? – kérdezte Hermione.

– Azt mondta, hogy ne menj sehova, szerintem ezzel elmondtam, amit tudnod kellett. Kíváncsi voltak bejutottak-e a szálóba vagy megbabrálják-e a telefonomat, amit kint hagytam az öltözőben.

– Persze, persze... miközben bögyös szőkék dögönyöztek.

– Egy kétméretes, Hans nevű pasi, de mondtam, hogy gyere – csevegte még mindig jókedvűen Draco. – Tudod, kellemest a hasznossal, bébi.

– Egyébként pedig nem kell mindig becézned, a bűbájtól nem hallanak minket.

– Hátha tudnak szájról olvasni. Legalább azt tudják meg, hogy szeretlek – vigyorgott Draco, miközben artikuláltan mondta ki a szót. Hermione olyan képet vágott, hogy muszáj volt nevetnie rajta.

– Merlinre, szólj mielőtt ilyen szavakat használsz! – Tette a szívére a kezét a lány, mintha meghatotta volna a vallomás. – Ezzel nagyon is megijesztesz.

– Aha, láttam, hogyan megijedtél az előbb is. Kiült az arcodra a döbbent rémület. Mit gondoltál mi van a köpenyem alatt?

– Ledobtad a fürdőköpenyt csak úgy. Kicsit meglepődtem, de nem ijedtem meg – morogta a boszorkány. – És mire gondoltam volna? Villás ördögfarokra gondoltam, szarvakra és patákra.

– És helyette az izmos seggemet láthattad.

– Az ördög maga is vonzó jelenség – jegyezte meg Hermione.

– Megint túlkomplikálod a dolgokat – sóhajtott fel a varázsló. – Nem is vagyok ördög.

– Ördögi – pontosított.

Elhaladtak kéz a kézben a parkoló mellett. Látszólag nem is figyeltek az autókra, egy átlagos párnak tűntek, ugyanakkor mindketten árgus szemekkel elemeztek mindent.

– Látod itt azt az autót a parkolóban? – szólalt meg a boszorkány, majd végigsimította a varázsló karját.

– Az egyetlen sárga színű a sorban, kettővel balra az enyémtől – hajolt oda hozzá Draco, mintha meg akarná csókolni. – Ismerős neked is, igaz?

– Igen – bólintott Hermione, aztán hevesen dobogó szívvel emelte feljebb a fejét. – Ez Whitcomb családé. Ők is konventtagok. Láttam ezt a házuk előtt parkolni, amikor először mentünk körbenézni. Feltűnő.

– Milyen érdekes? Ez nem lehet véletlen, de amatőrök – mondta a férfi, majd ajka súrolta a boszorkányét. Távolról úgy tűnhetett, mintha tényleg megcsókolta volna. Mindketten majd' megőrültek ettől. Draco elhúzódott. Hermione elpirult. – Menjünk el sétálni! Hátha követnek minket. Az autómba nem jutnak be az biztos.

– Láttam mennyi bűbájt vetettél ki rá. Kétszer meggondolnám, hogy odamenjek-e. Először riaszt, aztán megöl.

– Mindig is ragaszkodtam azokhoz a dolgokhoz, amik az enyémek. – Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Hermione megborzongott, amikor a férfi megérintette a vállát. – Minden rendben?

– Rendben van, igen. Bár nem igazán van hely itt az elrejtőzésre. Alig van fa, minden lapos, hacsak nem kuporognak abban a hosszú, barna fűben. Mégsem látom őket.

– Szerintem a kisháznál vannak – intett a fejével, aztán kisimította hajtincseket a boszorkány arcából. – Óvatosan fordulj meg!

– Csesszék meg! Nincs egy nyugodt napunk, elmegyünk szaglászni, erre ezt kapjuk – mondta, majd megrázta a hosszú, barna hajtincseit, a kardigánja kissé szétnyílt. – Ezek rosszabbak, mint a Zsebpiszok közben.

– Granger?

– Mi az? – kérdezett vissza ingerülten.

– Azon gondolkodom, hogy jól látom-e. Rajtad nincs melltartó?

– Az hagyján, annyira siettem, hogy nem is vettem fel bugyit se – csóválta meg a fejét Hermione, de rájött, hogy talán a kelleténél sokkal őszintébb volt. Draco tekintete elsötétült, és úgy elvigyorodott, mintha egy áhított ajándékot bontogatna a karácsonyfája alatt. Megragadta a derekánál fogva, aztán közel húzta magához. Hermione nagy szemekkel figyelte őt, és menthetetlenül elpirult. – Mi a fenét csinálsz?

– Tényleg nincs ez alatt semmi? – kérdezte, aztán lejjebb csúsztatta a kezét a derekán egészen a fenekéig. A boszorkányt elöntötte valami olyasmi, amit már majdnem vágynak hívott, de még tudta kezelni, egy erős gyomrost tervezett bevinni Dracónak, azonban a heves szívdobogásával nem tudott mit kezdeni. Mielőtt még megütötte volna, a varázsló leplezetlen elégedettséggel törte meg a csendet: – Tényleg nincs.

– Őrülök, hogy ilyen jól szórakozol – bújt hozzá Hermione, aztán megbökte a varázslót az oldalánál.

– Áú, ez fájt! Megint kegyetlenkedsz? Rá kell csapnom a kezedre, édesem?

– Jusson eszedbe, hogy most terhes vagyok – húzta ki magát a boszorkány. – Szóval vigyázz a kezeidre! Másrészt pedig legszívesebben gyomorszájon vágnálak.

– De tőlem vagy terhes – vigyorodott el Malfoy. – Ez nem jogosít fel semmire?

– Csak azt hiszed – horkantott fel Hermione. – Semmi nincs Tonks leírásában, ami kimondja, hogy a tiéd a gyerek.

– Ha tényleg lefeküdtünk volna, csak az elmélet kedvéért, akkor kizárt lenne, hogy mástól legyél terhes – folytatta az elmélkedést a varázsló.

– Miért nem?

– Mert soha senkire sem lenne utánam elég jó neked – magyarázta szemtelen önhittséggel Draco.

– Komolyan? Ennyire túlbecsülöd a képességeidet? – nevetett fel gúnyosan Hermione. – Öntelt varázsló...

– Vannak dolgok, amiben senki megerősítse nem kell, hogy jó vagyok-e benne. Még a tiéd sem.

– De abban biztos vagy, hogy gyakorlatilag elájulnék tőled – fújt egyet a boszorkány. – Mi ez, ha nem önteltség?

– Igen, biztos vagyok benne.

– Lehet nem is tudnál velem mit kezdeni – vágott vissza kihívóan Hermione.

Draco jóízűen felnevetett, majd közelebb húzta magához a boszorkányt.

– Micsoda kihívás.

– Nem hiszem el, hogy ezen vitatkozunk – sóhajtott fel Hermione.

– Én is éreztem, hogy kezd sok lenni – húzta el a száját Draco. – Bocs! Messzire mentem. Gondolhatod, ha teherbe ejtenélek... Anyám darabokra átkozna.

– Ez igazán megnyugtató – bólogatott a boszorkány. – Anyádnak az sem tetszene, hogy nem vagyok közületek való.

– Anyámat ez nem érdekli – válaszolta a varázsló. – Régóta nem érdekli, mióta feladta a kiházasítási kísérletet. Apám meg igyekszik mindenben egyetérteni vele. Nem véletlenül. Rengeteget dolgoztak mindketten azon, hogy a Malfoy nevet tisztára mossák.

– Értem.

– Viszont nagyon hagyománytisztelőek. Gyereket csak házasság után.

– A végén még kiderül, hogy újra kell alkotnom a véleményemet a Malfoyokkal kapcsolatban. Meglepő – szólalt meg a boszorkány. – Induljunk tovább!

– Menjünk, drágám!

– Ne becézgess! – sziszegte, miközben elindultak az úton.

– Ha jobban meggondolom, akkor nem is zavar, hogy most terhes vagy – vigyorgott Draco, aztán elindultak. Hermione furcsán nézett rá, de aztán a figyelmét elterelte valami. – Most mi a baj?

– Azt, hogy te nem vagy normális.

– Mert így is tetszel? – kérdezte a varázsló szórakozott mosollyal. – Most, hogy tudom Zabini nincs a képben, olyan jó kedvem lett.

– Zabini nem volt sosem képben. Egy szendvicset vittem neki, Merlin szerelmére. Ez nem éppen a fülledt erotika netovábbja.

– Jól van.

– Túl sokat beszélünk másról, mint a munka – állapította meg, de szeretett volna egy éles témaváltást. – Most már össze kell szednünk magunkat.

– Minden erőmmel azon vagyok, hogy jól játsszam a szerepemet. – Draco komolyan mondta ezt. – Azt kell látniuk, hogy folyamatosan kommunikálnunk kell egymással. Nagyon imádom látni a pírt az arcodon. Te, az erős auror boszorkány, néhány apró megjegyzéstől elpirulsz, mint egy szégyellős kislány. Ki gondolta volna.

– Nem pirulok el mindig – ellenkezett a boszorkány. – Nagyon tűz a nap.

– De igen – mosolygott varázsló. – És ne fogd a napra.

– Téged lehetetlen kiismerni. Nem tudom hányadán állunk egymással. Szóval kicsit hagyj nekem levegőt!

– Majd igyekszem.

Egy ideig lassan haladtak előre. Élvezték a hely csendes magányát. Hermione érezte a tarkóján a bizsergést, ami mindig elárulta, ha valaki követte. Óvatosan hátrafordult, és ott voltak. Egy átlagos párként andalogva. Felismerte őket az aktájukban talált képről, és a weboldalon is szerepeltek.

– Látod azokat ott mögöttünk? Alig pár méterre vannak tőlük. Egy férfi és egy nő – mondta a lány, majd közelebb hajolt, és a varázsló vállára hajtotta a fejét. – Merlinre, de bénák. Azt hitték, nem szúrjuk ki őket?

– Ühüm, de mi csak andalogjunk szépen lassan, mintha iszonyatosan ráérnénk, és nem gyanítanánk semmit. Mi is kirándulunk, ők is kirándulnak. Lazíts!

– Legszívesebben elfutnék. – Vett egy mély levegőt, aztán elindultak az egyik mellékösvényen, ami a partra vezetett. Hosszúszárú fű nőtt az út mellett, amit az öböl felől érkező szél borzolt fel. A boszorkány mély levegőt vett, hogy megnyugodhasson. Draco keze megint a derekán pihent. – Ha lejjebb viszed a kezed, akkor nem marad ujjad.

– Ilyen vérengző lennél?

– Nem, csak ne használd ki a helyzetedet.

– Látom a mellbimbódat a ruhád felsőrészénél – jegyezte elmélkedve a varázsló. – Igazán csábító. Tudod mit tudnék vele csinálni?

– Mit? Rámadnál egy melltartót?

– Frászt. Finoman a számba venném – suttogta a fülében, amitől a boszorkány megborzongott, és érezte, ahogy lángol az arca. – Annyira finoman érinteném meg a nyelvemmel, mint ahogy más még soha nem tette meg előttem.

– Te rohadt szemét – fakadt ki mérgesen Hermione, majd megint eltalálta Dracót a bordái között, amitől a férfi kicsit meggörnyedt. – Mégis mit képzelsz magadról?

– Felizgattalak? – vigyorgott Draco.

– Persze. Volt egy spontán orgazmusom – horkantott fel kissé dühösen a boszorkány. – Egyébként természetesen nem.

– Nem hiszek neked. – Adott egy apró csókot a boszorkány nyakára. – Majdnem átszúrja a mellbimbód a felsődet.

– Csak ki ne essenek a szemeid mialatt bámulod – forgatta meg a szemét Hermione. – Még a végén te kerülsz kellemetlen helyzetbe.

– Én? Mit tudnál nekem mondani, amitől zavarba jönnék?

– Én nem vagyok az a beszélgetős típus – harapott a szájába a boszorkány. – De most nincs idő tovább játszadozni. Egyébként meg a kollégád vagyok, dolgozunk, nem kellene ilyesmiket mondanod nekem.

– Sok mindent nem kellene, Granger. – Érintette meg az arcát. – De igazad van.

– Végre.

– Mit szólnál egy imitált szex jelenethez a parton? – vetette fel a férfi.

– Te nem vagy normális – nevetett fel jóízűen, és harsányan. – Még hogy szexet imitálni... Emlékeztetlek, hogy majdnem dél van. Fényes nappal. Emberek is vannak, hacsak nem tévedek. Egy közszeméremsértési ügy nem hiányzik nekünk.

– Mert délben nem szoktak szexelni az emberek? – kérdezte Draco.

– Fényes nappal van, és ez egy közterület – emlékeztette újra. – Ilyenkor, ilyesmit nyilvános helyet nem szoktak csinálni. Legalábbis, akinek van egy csepp esze.

– Inkább napnyugtakor?

– Hát jól van, tudtam, hogy erre akarsz kilyukadni, most már értem az egészet. Beszéljünk akkor a szexről, amit láttál az emlékeimben – sóhajtott fel Hermione. – Napnyugta volt, egy elhagyott partszakaszon voltunk. Igen, élveztem a helyzetet, ha erre vagy kíváncsi, de csak egy ideig... aztán a sok homok... Nem volt romantikus és... kielégítő sem. Ha folytattad volna a kíváncsiskodást, akkor láttad volna, hogy Asher... khmm hát gyorsabb volt, mint tervezte... Ahh, Merlin... Miért is mondom el ezt neked?

– Nem tudom – rázta meg a fejét Draco. – De kezd izgalmas lenni a történet. Folytasd!

– Inkább azokról kellene beszélnünk itt mögöttünk, miért követnek minket? – sóhajtott fel a lány. – Nem is találkoztunk velük még.

– Később boncolgatjuk ezt a témát – válaszolt a varázsló. – Folytasd inkább azt, hogy mit csináltál Asherrel?

– Megbánom, hogy ezt szóba hoztam – emelte égre a tekintetét.

– Én vezettem ide a történetet – nevetett fel Draco, miközben kiértek a homokos tengerpartra. Kellemes volt az idő a szél ellenére. Hermione némi segítséggel levegye a szandálját és belefúrta a lábujjait a finom homokba. – Szóval, Granger, mesélj! Kíváncsi vagyok.

– Annyit láttál volna, egy gyors menet után felöltözünk, és elmegyünk. Személytelen, romantikátlan, semmit mondó aktus, és borzalmas volt – mondta Hermione, és érezte, ahogy megint gyűlik benne a feszültség és a keserűség. – Aztán két hétre rá szakítottunk. Mondván bennem nincs elég szenvedély, és még sok minden.

– Hogy mi nincs benned? – kérdezett vissza Draco, aztán felhorkantott. – Remélem, hogy nem hittél neki.

– Nem, de megbántott.

– Jobbat érdemelsz, Granger.

– Tényleg? – kérdezte a boszorkány, aztán halványan elmosolyodott. – Komolyan jobban érdemlek?

– Asher egy barom – jegyezte meg végül. – Ne legyenek kétségeid, kis hippogriff!

– Hippogriff? Kezd ez a becézgetés nagyon is rossz irányba haladni – nevetett fel Hermione, aztán a másik kezével megérintette a varázsló mellkasát. – Ezek szerint én téged érdemellek. Egy álférjet, egy akcióban, aki hülyére akar venni.

– Én, mint egy büntetést? – kérdezett vissza vigyorogva Draco. – Oh, Granger, hidd el, amit tennék veled az nem lenne büntetés, hanem mámoros szenvedély.

– Szenvedély?

– Olyan szex, amitől végre ellazulnál.

Hermione egy pillanatig elmerengett a varázsló szavain.

– Te most szórakozol velem?

– Próbálkozom – vonta meg a vállát Draco.

– Mi itt dolgozunk, Malfoy – emlékeztette a lehető legnagyobb nyugalommal. – Vagy elfelejtetted volna?

– Ezért vagyunk itt, és nem a hotelben – juttatta eszébe Draco, aztán a füléhez hajolt. – Ha ott lennénk, akkor egyikünkön sem lenne már fürdőköpeny.

– Hanem auror egyenruha.

– Lehet. Volt egy pillanat...

– ...csak volt, oké? – szólalt meg a boszorkány. – Hülyeség lett volna.

– Lehet – mondta Draco, de aztán lehunyta a szemét egy pillanatra, és vett egy mély levegőt.

– Most ne játsszuk ezt a játékot, kérlek! Nem vagyok erre felkészülve. Elég nagy baj mögöttünk ez a két félkegyelmű.

– Félsz tőlem? – kérdezte a varázsló.

– Koncentráljunk! És nem, nem félek tőled.

– Igen? Hogyan koncentráljak, ha alig van rajtad valami ruha?

– Elég! – szólt rá a boszorkány.

– Jó, jó, csak tudod...

– Nem, nem tudom – húzta ki magát Hermione, aztán kissé összehúzta magán a kardigánját. – Ha nem mondom el, akkor észre sem vetted volna.

– Tetszik ez a zöld szín – váltott témát Draco.

– Menta zöld – válaszolta a boszorka. – Ez volt az egyetlen, amibe belefértem.

– Jobb, mint az, ami akkor volt rajtad, amikor visszajöttél a Zsebpiszok közből – emlékezett Draco. – Nem is ismertem rád.

– Az is én voltam. Csak egy másik álarcban – emlékezett vissza.

– Mit művelsz mostanában a Zsebpiszok közben, Granger? – tette fel a kérdést a varázsló.

– Inkább szexeljünk vagy beszéljünk a szexről – nevetett fel kényszeredetten. Esze ágában sem volt erről beszélni Malfoynak, sem senki másnak. Inkább a szarkazmusa mögé rejtette az egészet. – Kit érdekel, hogy követnek? Kit érdekel a munka? Éljünk a mának! Csókolj meg, Malfoy!

– Álljunk csak meg! – mondta, és tényleg megálltak. – Te valamit nagyon is rejtegetsz.

– Én? Nem, nem. Na, mi lesz?

– Elment az ihlet – sóhajtott fel a varázsló. Mai napra megvolt az elegendő szarkazmus adagja, és a komolyabb témára egyből ráharapott.

– Még mindig nincs rajtam bugyi – szólalt meg a lány, aztán kacéran megrebegtette a pilláit, és az ajkába harapott.

– Le is vehetnéd a ruhádat, akkor sem terelnéd el a figyelmem – rázta meg a fejét Draco. Bár ordas nagy hazugság volt. Ezt igazán mindketten tudták. – Érdekel ez a Zsebpiszok köz téma.

– Oh, de nem ismersz még – csóválta meg a fejét Hermione. – Egyébként, ha nem akarod, hogy eltereljem a figyelmed, akkor vedd figyelembe a kérésemet, és akkor nem kerül egyikünk sem kínos helyzetbe. Nem akarok arról beszélni, amit a Zsebpiszok közben csinálok.

– Veszélyes dolgokat, igaz? De én inkább az okokra vagyok kíváncsi.

– Nem veszélyesebbeket, mint amiket a többi auror – válaszolta komoran a boszorkány.

– Kutakodjak kicsit az elmédben, kicsi törpegolymók? Úgy könnyebb megnyílni – mondta Draco, miközben megsimogatta a lány arcát.

– Eljutunk a magyar mennydörgőig a becézésben? Ja az megvolt már. Milyen sárkányok is vannak... Áh, te egyértelműen magyar mennydörgő vagy.

– Csak rajtad múlik meddig jutunk el. És miért hasonlítok egy sárkányhoz?

– Nem lesz legilimencia, Malfoy – rázta meg a fejét Hermione. – Követnek még mindig, ugye?

– Ühüm.

– Kezdem unni ezt a sétát – szólalt meg egy kissé idegesen.

– Mert még egy kényelmetlen témához érkeztünk – elemezte a helyzetet a varázsló, miközben tovább mentek a parton. – Tudod, elkerülhetetlen, hogy többet megtudjunk egymásról. Nyugalom, Granger!

– Szakmai témákról kellene beszélgetnünk.

– Szakmai témák? – nevetett fel a férfi. – Nos, a Zsebpiszok köz igencsak komoly téma, ha oda akarunk menni.

– Elmegyünk a Mámoros Lótuszba? – csillant fel a boszorkány szeme.

– Kénytelenek leszünk – sóhajtott fel Draco.

– Nekem van ehhez álcám, de te mi leszel? Strici?

– Úgy nézek ki, mint aki az akar lenni?

– Legyél bérgyilkos mágus.

– Ez nem Halloween, Granger.

– Aha, tényleg bérgyilkos mágus. Úgyis hangulatgyilkos vagy – forgatta meg a szemét Hermione. – De lehetnél bájitalcsempész vagy mondjuk illegális zsupszkulcsárus.

– Neked mi lesz az álcád, Granger? – kérdezett rá szemét forgatva a varázsló. – Kérdegetni fogsz?

– Nem tudom, de ez nem rossz ötlet – mondta, miközben megvonta a vállát. – Lehet, hogy a várandós prosti nem igazán jó ötlet. De a zúg javasasszony még jó lehet. Gondolkodtam még amulettkereskedőn vagy a loboncos futkár befogón.

– Egyre jobb.

– Kimératenyésző – jött meg az ihlete Hermionénak.

– Megbeszéljük. Lehetsz te is bérgyilkos boszorkány. Te is remekül értesz a hangulat meggyilkolásához.

– Mire számítasz, mit találunk a Zsebpiszok közben? – tette fel a jogos kérdést a boszorka. – Elvégre az nem a mi ügyünk.

– Még nem tudom, de szeretnék tisztán látni – válaszolta a varázsló. – Jobban felfigyeltek ránk, mint gondoltam. Lehet, hogy ez itteni kirándulással melléfogtunk.

– Nekem sem tetszik, hogy eljöttek utánunk – harapott az ajkába a lány. – Csak Caroline-nak mondtam el, hogy elutazunk, aki ezek szerint leadta a drótót. Oh, a francba, írnom kell neki egy üzenetet, hogy nem megyünk haza.

– A miértekre vagyok kíváncsi – mondta Draco. – De elég messze vagyunk a legilimenciához. Nem akarom közelebb engedni magunkhoz őket.

– Nem is kell.

– Basszák meg!

– Kezdenek ezek a muglik messzire menni – szólalt meg Hermione újra. – Fényképeznek minket éppen.

– El kellene intéznünk őket – fordult felé a varázsló, aztán magához rántotta a boszorkányt és összeérintette a homlokukat. – Mit gondolsz?

– Sok a mugli – simult hozzá, amennyire a pocak engedte. – Kockázatos lenne. Ennyi embert nem tudunk amneziálni ketten, mert túlságosan is elszórtan vannak. Hibáznánk, és felhívnánk magunkra a figyelmet.

– Akkor inkább hagyjuk őket, és adjunk nekik műsort? – kérdezte Draco. – Semmi pajzánt, csak sétálunk, andalgunk dolgot, mielőtt még megvádolnál, hogy nem bírok magammal.

– Jó, sétáljunk még – mondta Hermione, aztán újra elindultak. – Legjobb lesz, ha semmit sem teszünk. Higgyék azt, hogy senkit sem szúrtunk ki.

– Azt hiszem, rossz ötlet volt azt mondani, hogy a gyerek Ostarakor fogant – szólalt meg Draco. – Amikor ezt mondtad a Caroline-nak, és az Aranyseprűben Belindának akkorára tágult a pupillája mintha két aranytányér lenne Roxfortban a Nagyteremben.

– És a teák, amiket kaptam – préselte össze az ajkait a lány. – Lehet, hogy van valami a háttérben? Valami sötét?

– Ha kimondom, amire gondolok, akkor az nem fog tetszeni.

– Mondd!

– Szerintem egy az egyben céltáblát festettünk a hátadra – szólalt meg komoran Draco. – Ha tudtam volna, akkor nem mondom ezt a sztorit.

– Arra gondolsz, hogy el akarják lopni az álgyerekünket?

– Pontosan erre gondoltam – bólogatott a varázsló. – Egy tavasszal fogant gyermek igazi áldás. Biztos van ehhez valami szakirodalom, hiedelem vagy valami.

– Utána kell néznem – bólintott Hermione.

– Nyugodj meg egy kicsit!

– Nincs semmi bajom – sziszegte, majd érezte, hogy a férfi karjai köré fonódtak, ő maga pedig önkéntelenül is belesimult az ölelésébe. – Csak gondolkodom... Ez igazán nem hiányzott.

– Amíg ennek a végére nem járunk muszáj lesz mindenhova együtt mennünk – mondta a férfi határozottan, miközben végigsimította a hátát. – Csak elővigyázatosságból.

– Majd egyszer megmutatom neked, hogy még most sem vagyok teljesen totálisan védtelen – jegyezte meg a boszorkány. – De nem akarlak kényelmetlen helyzetbe hozni.

– Kényelmetlen? – nevetett fel harsányan a férfi. – Jaj, Granger...

– Menjünk tovább.

– Rendben. Mit gondolsz mit csináljunk? Mármint nem most.

– Találkoznunk kell újra a konventtel – jegyezte meg Draco. – Nem várhatunk a Szent Iván éjszakájáig, és a rituáléra, az még két hét. Kell valami, amivel össze tudjuk hozni a találkozót. Szóval a házavató jó lehetőség lenne.

– Rendben. Megszervezzük, ha visszaértünk. Akármennyire is kiráz a hideg, de meg kell hívnunk Evanséket először vacsorára – dobott be még egy ötletet Hermione. – Legalább Caroline-nal össze kell barátkoznunk.

– Én sem látok más megoldást.

– Megint lefényképeztek minket – szólalt meg a boszorkány. – Azért ez más túlzás. Először csak kíváncsinak gondoltam őket, de ez kezd beteges lenni...

– Gondolod, hogy arra kíváncsiak, hogy a rituálék helyszínét keressük? – kérdezte Draco.

– De messze vagyunk onnan, nem?

– Annyira nem – vonta meg a vállát a varázsló. – Van kedved megmártózni a vízben?

– Van – mosolyodott el csillogó szemmel Hermione. – Olyan régen voltam homokos parton.

– Nem lazítasz soha.

– Nem igazán. Az ausztráliai rövid kiruccanásom kivételével iszonyatosan régen hagytam el Londont.

– Nem volt Londonon kívüli akciód? – kérdezte Draco. – Minket többieket mindenfelé elküldenek az országban.

– Mit mondhatnék? Rám Londonban van szükség.

– Kingsley kedvence vagy – világított rá a férfi.

– Nem hiszem. Akkor nem kényszerített volna, hogy velem gyere, hanem hagyott volna választási lehetőséget is.

– Volt választásunk, nem?

– Ahogy vesszük.

– Én még azt is el tudom képzelni, hogy nem igazán szeretik a parancsnokságon, hogy a Zsebpiszok közben szaglászol – vetette fel Draco.

– Mindenfelé összeesküvés elméletet látsz, igaz? – kérdezte a lány.

– Ne zárjunk ki semmit.

– És te?

– Én?

– Neked miért kellett idejönnöd? Te mit tettél, Malfoy, amiért velem összezárva kell töltened az idődet.

– Talán az előző életemben tehettem valamit – vigyorgott a varázsló.

– De most komolyan.

– Talán a legutóbbi esetem után jobbnak látták, ha eltávolítanak egy időre a szem elől – vonta meg a vállát Draco. Közben ő is levette a cipőjét és a zokniját, majd elindultak a csodálatosan kék, szikrázó öböl felé. Kézenfogta a lányt, és együtt mentek tovább. Hermione alig várta, hogy végre elérjék a tajtékos hullámokat. Teljesen megborzongott, ahogy a hideg víz a lábához ért.

– Ez nagyon hideg – nevetett fel a boszorkány felszabadultan. – Merlinre, iszonyatosan hideg.

– A víz átlaghőmérséklete körülbelül tizennégy Celsius-fok, nyaranta lehet tizenhét is – mondta Draco. – Frissítő.

– Frissítő? – Teli torokból nevetett és nevetett. – Borzasztóan hideg.

A varázsló csodálattal figyelte őt, amitől maga is megdöbbent. Hermione elengedte a kezét, aztán kicsit beljebb ment. Nem érdekelte a hideg, érezni akarta a hűs vizet a bokájánál, ahogy a hullámok felcsaptak. A boszorkány hátravetette a fejét, a napba nézett, miközben az egyenes tincseit a szél felborzolta, szabadon lobogva lágyított a vonásain, olyan gondtalannak tűnt. A szoknyája szegélye beleért a vízbe, de nem törődött vele. Mint egy vízből kilépő csalfa nimfa.

Draco meg akarta csókolni, viszont nem akart közelebb menni. Erős ellentmondásba keveredve figyelte. Megtörte volna a pillanatot. Még hogy nem volt benne szenvedély, amihez ez a nő hozzáért az lángra lobbant. Maga a látvány is, amitől egy pillanatra ő maga is elfelejtett lélegzetet venni. Nem akarta, hogy így legyen rá hatással. Ugratni egy dolog, de többet érezni iránta már egészen más. Ki parancsolhat a szívének, hogy ne dobbanjon meg, akárhányszor látja? Csendes elfogadással figyelte tovább őt. A tenger hullámai kéken és fehéren csillogtak körülötte. Mindketten mélyen magukba szívták a sós illatot. Granger végül üdvözült mosollyal haladt kifelé a partra.

– Annyira gyönyörű ez a hely – lelkendezett Hermione még mindig lelkesen. – De teljesen lefagyott a lábam.

– Te vagy gyönyörű – mondta Draco félhangosan, amire a boszorkány felé fordult. Egy hosszú pillanatig összekapcsolódott a tekintetük. A férfi látta az aranypöttyöket a lány íriszében, Hermione pedig az ezüstös csillogást a varázslóéban. A röpke csendjük alatt, a boszorkány többször is felidézte a férfi szavait. A szíve kihagyott egy ütemet.

– Ez most egy igazi bók volt, vagy csak egy újabb játék? – kérdezte. Annyira vágyott arra, hogy ez ne játék legyen. Csak egyetlen igazi, valós dolgot.

– Ennél igazibbat senkinek sem mondtam mostanában – nézett mélyen a szemébe Draco. Mindketten beleborzongtak az érzésbe, ahogy az öbölfelől fújó szél megsimogatta az arcukat.

– Én... nem tudom mit mondjak.

– Nem kell semmit – emelte a szájához Draco a kezét, és egy apró csókot nyomott a finom, puha bőrre. A melegbarna szemek csillogtak a napfényben.

Hermione idegesen simított ki egy tincset az arcából, így egy kis időre megszakította a szemkontaktusukat. Elpirult. De gyorsan úrrá lett rajta.

– Nem tudom mit csináljunk most – szólalt meg mégis a boszorka.

– Én sem – rázta meg a fejét Draco. – Fázol?

– Egy picit.

– Melegítő bűbájt?

– Észrevétlenül is megy? – kérdezte Hermione.

– Ühüm – mondta aztán leguggolt elé.

– Mit csinálsz?

– Megérintem a lábad – nevetett fel halkan, miközben elsuttogott egy melegítőbűbájt. Hermione hangosan felsóhajtott, amikor érezte, ahogy a mágia felkúszik a lábán, mintha a varázsló keze lett volna. – Granger?

– Igen?

– Ennyire nem kellene élvezned – rázta meg a fejét egy félmosollyal Draco.

– Kicsit elragadtattam magam – sóhajtott fel újra a boszorka.

– Add oda a szandálodat, segítek felvenni!

– Jól van. Meleg a kezed.

– Akkor működik a bűbájom – szólalt meg Draco. – De a szoknyádat nem szárítom meg, azt a muglik észrevennék. Visszamenjünk?

– Eleget voltunk itt. Egy tonna képet csináltak rólunk. Szerintem ennél tovább felesleges itt maradni.

– Már előre megrendeltem az ebédünket, és egy órakor fel is hozzák.

– Kíváncsi vagyok, hogy ennyi elég volt-e a konventtagoknak belőlünk – sóhajtott fel Hermione, de még mindig gondterheltnek tűnt.

– Éhes vagyok, szóval részemről igen. Különben is sötétedésig várnunk kell. Addig szerintem pihenhetnénk – mondta Draco. – Csak pihenni. Semmi rosszalkodás.

– Jól van – egyezett bele a boszorkány. – Akkor menjünk vissza. Még mindig követnek?

– Igen.

– Caroline-nak azt fogom mondani, hogy pihenni maradunk – szólalt meg Hermione. – Majd a gyerekre fogom.

– Rendben van.

Miközben elindultak feltámadt a szél. Egyre erősebben fújt, és gyorsan beborult az ég. Mire visszaértek a hotelhez, leszakadt az ég, ahogy Draco előre megjósolta, bár nem tette szóvá, hogy megint igaza lett. Az előtérben összefutottak a norvég nyugdíjas hölgyekkel, akik jelentőségteljes pillantásokat váltottak Dracóval, feltűnően mosolyogtak és integettek neki.

– Még mindig szívdöglesztő vagyok. Látod, hogy néznek a hölgyek?

– Oh, igen – nevetett fel Hermione. – A vonzerődnek nem tudnak ellenállni, drágám.

– Féltékeny vagy? – kérdezte Draco.

– Néhány nénire? – mosolyogott továbbra is a lány. – Nem, nem, nem, hiszem.

– Tudsz valamit, amit én nem?

– Nos – kezdett bele –, jobb lenne, ha legközelebb behúznád a függönyt. Akkor kevesebb az esély arra, hogy meglátnak.

– Mi? Az ablak, amit nem védtünk le – nyögött fel a varázsló. – Emlékszem.

– Ja, és ők azt látták, amit én csak hátulról.

– Oh...ó... értem már, de most már mindegy. – Integetett vissza a hölgyeknek vigyorogva. – Akkor is jól nézek ki. Helló, hölgyek!

– De még mennyire... Akarom mondani a szörnyű nagy egóddal minden tönkreteszel – veregette meg a vállát Hermione.

– Csak te látsz ilyennek – szólalt meg Draco. – Mindenki más elbűvölőnek talál.

– Ők nem látnak úgy, ahogy én.

– Vagy te nem látsz engem úgy, ahogy ők. Nem vagyok ám ugyanaz, aki a suliban voltam – emlékeztette Draco, és ez nagyon is igaz volt. – Az előítéleteddel és a rossz tapasztalataiddal nem vagy teljesen objektív.

– Igyekszem máshogy látni téged. De a viselkedésed...

– Rendben. Majd értesíts, ha megvan az ítélet.

– Neked már megvan rólam az ítéleted? – kérdezte hirtelen Hermione.

– Nagyon is megvan, és el is mondtam a parton – mosolyodott el Draco. – És ezt mind a jelenre alapoztam.

– Oh.

– Ne gyötörd magad, Granger! Majd egy jó időben ezt is megbeszéljük.

– Menjünk fel! – kérte a boszorkány. – Le kell vennem ezt a vizes ruhát. – Aztán megnyomta a felfelé gombot, és beszálltak mindketten a liftbe. Szorosan egymásmellé kerültek. – Követtek?

– De mennyire.

– Francba! – fújt egyet a lány. – Hogyan fogunk így este kiszökni?

– Kevés időnk lesz. De megvan Flint nyoma. Szóval hamar el tudunk menni oda, ahonnan eltűnt. Ha szerencsénk van, akkor ott lesznek a kopogtatók is, ha nem akkor vissza kell jönnünk később.

– Át kell gondolnunk.

– Együnk, pihenünk, és aztán gondolkodunk.

– Jó, nem vitatkozom.

– Ez mennyire ritka pillanat? – kérdezett vissza Draco.

– Gyakran van ilyen.

– Számolni fogom, szívecském.

Hermione mosolyogva csak a szemét forgatta, aztán a lift megérkezett, ők pedig visszaértek a hotelszobába.