Cornwallból szeretettel

12. fejezet - Kiábrándulva

Kiábrándulva hoppanálni ugyanolyan figyelmet követelt, mint máskor, de ezerszer csinálta már. A trükk az volt, hogy jó helyet válasszon a megjelenésre. Hermione egy sikátorba érkezett meg, közel a lila postaládához. Szokás szerint kétszer ellenőrizte a bűbájt, mielőtt kilépett volna a járókelők közé. Mindig emlékeztette magát, hogy ez a varázslat csak láthatatlanná tette a muglik számára, viszont testetlenné nem. A késő délután volt, így nem kellett nagy forgalomra számítania, sem félnie attól, hogy valakibe véletlenül beleütközik, aztán kisebb riadalmat okoz.

A postaládához érve becsúsztatta a mintákat, az megremegett, és elnyelte az üzeneteket. Hermione várt egy pillanatot, majd a levélnyílásban megjelent egy képeslap a London Eye képével. A boszorkány gyorsan elvette, és olvasatlanul a zsebébe süllyesztette az információkat tartalmazó lapot. Senki sem látta meg. Különös, tűnődött magában. Túlságosan is kevés üzenetnek tűnt. Általában ennél jobban több utasítást adott a parancsnokság, ezt anélkül is tudta, hogy elolvasta volna az iratot. Szerezniük kell egy Reggeli Prófétát, vagy többet.

Már éppen hoppanált volna, amikor megpillantotta Robert Evans-öt a szemben lévő oldalon. Öltönyben volt, egy aktatáskát lóbált a kezében, nappali fényben leginkább átlagosnak tűnt. Aztán feltűnt egy másik férfi is a sarkon, akit meglátva Evans szelesen elmosolyodott. Túlságosan is színpadiasnak tűnt a jelenet, főleg, hogy a másik inkább kényszeredett volt, mint boldog a kellemes találkozástól. Hermione egy pillanatig sem habozott, amikor eldöntötte, hogy kihallgatja a beszélgetést. A két férfi egy virágbolt közelségében állt, így a boszorkány a virágládák és más tartók közé ékelődve figyelte őket.

– Christopher! – üdvözölte Robert kitörő örömmel.

– Robert – viszonozta a köszöntést kimérten a magas, fekete hajú, kissé szögletes arcú férfi. Láthatóan feldúlt volt, még egy okkal több, hogy Hermione kihallgassa őket.

– Nyúzottnak látszol, barátom.

– Ez a vihar tönkretett nálunk mindent – kezdett bele a tirádájába a másik férfi. – Most voltam a biztosítónál. Még hetek mire fizetnek. Laurának és nekem már nagyon elegünk van ebből.

– Minden jóra fordul – biztosította egy közhellyel a Robert. – Mindenkinek okozott károkat a vihar.

– De ez nem az első eset. És te...

– Chris...

– Nem ezt ígérted, Robert, St Ives után – sziszegte mérgesen a szavába vágva. Hermione jobban megnézte a férfi, és igen, ő is ott volt a képeken, amit a weboldalon talált. Robert közelebb lépett hozzá, és fenyegető állást vett fel. – Mindent megtettünk, többet is, amit kellett volna. Ez pedig...

– Erről nyilvános helyen nem beszélünk – jelentette ki Evans, és megveregette a vállát, majd kicsit megszorította. Christopher élesen tépte ki magát a szorításból.

– Akkor sem ezt ígérted.

– Türelem, barátom, türelem. Még csak az elején vagyunk – szólt fojtott hangon Evans. – Hamarosan változni fog a helyzet.

– Türelem? – szinte köpte a szót.

– Ezért nem jöttetek el ma? – váltott témát Robert. – A vihar nem a mi hibánk.

– Többet akartunk, mint, ami járt nekünk, ez lehet egy figyelmeztetés is – jegyezte meg vészjóslóan.

– A vihar csak vihar. A városban rengeteg a kár. Gondolod, hogy csak bennünket sújtanak a természeticsapások? – emlékeztette. – Gyere át Laurával vacsorára, és beszéljük ezt meg! Mindenkinek jobb lenne így.

– Ma nem megy – rázta meg a fejét Christopher, bár láthatóan továbbra is feszengett. – Laura szülei jönnek látogatóba.

– Értem – mondta Robert, de láthatóan nem tetszett neki a válasz. Éles tekintetét egyenesen a barátjáéba fúrta, ajkai pengevékonyra húzódtak. – De mindenképpen beszéljük ezt meg. Gyertek el!

Ez inkább parancsnak hangzott, mint egyszerű baráti látogatásnak. Christopher először csak meredten nézte Robertet, a homlokán mély ráncokat hagyott az aggodalom, de aztán beleegyezően bólintott. Láthatóan Evans megelégedett ezzel a gesztussal.

– Megvan a háttérelemzés? – kérdezte témát váltva.

– Fentonékról? – kérdezett vissza Christopher.

– Ha lehet, akkor halkabban! – rontott rá Robert, és megvillant a szeme. Hermione most már újra látta azt a gonosz tekintetet, ami aztán gyorsan eltűnt. – Nem akarom, hogy bárki megtudja.

– Nem kell aggódnod – rázta meg a fejét a másik, majd vett egy mély levegőt. – A nőnek volt egy kihágása, még egyetemi éveiben, amikor környezetvédelmi aktivistaként tevékenykedett. Odaláncolta magát egy fához. A férfinak tiszta a múltja, néhány parkolási bírság, de csak ennyi. Ártalmatlan, unalmas pár, akik véletlenül érdeklődnek a wicca hívők iránt. Egy rakat hitel van azon a házon, amit megvettek.

– Értem – bólogatott Robert, miközben elhúzta a száját.

– Nem erre számítottál? Ez jó hír szerintem.

– Nem is tudom – szólalt meg komoran, és komolyan úgy tűnt, mintha Robert ezen nagyon is elgondolkodna. – De még kár messzemenő következtetéseket levonni. Caroline szerint a nő a spirituálisabb, de magam részéről szkeptikus vagyok. Túlságosan is bizalmatlan. A férjét nem is láttam. Véletlen lenne, hogy St Ivesbe akarnak menni a hétvégére?

– Ez nem jelent semmi. Kedvelt turisztikai központ – vonta meg a vállát Christopher. – Nem látok ebben semmi kivetnivalót.

– Talán csak a paranoiám beszél belőlem.

– Meglehet. Különben is, ők ketten vannak – emlékeztette, miközben karba tette a kezét. – Kevesen egy rituálé...

– Ne is folytasd! Csak az aggódás beszél belőlem. Amíg nem érünk el a második fázisig, addig biztosan nyugtalan leszek. Nem szeretném, ha a szövetségünk felbomlana – fejezte ki Evans az aggodalmát. – Főleg, ha Laura és te...

– Nem, nem akarunk kilépni a konventből – sietett a válasszal Christopher. Komor volt, és láthatóan nem mondott teljesen igazat sem. – Csak gyorsabb eredményre számítottunk...

– Meglesz, barátom, meglesz, ha minden nálunk összpontosul, amire szükségünk van.

– És ez mikor lesz?

– Türelem.

– Észben tartom. Van még valami? – kérdezte feszengve Christopher. – Még egy millió dolgot el kell intéznem mire hazaérek.

– Egyelőre ennyi – mondta szórakozottan Robert. Láthatóan teljesen máshol jártak a gondolatai. Hermione nagyon szerette volna tudni, hogy mire gondol, de Draco nem volt a közelében, hogy ezt megmondja neki. A két férfi elköszönt egymástól.

Robert azonban nem ment tovább, oldalra fordult, aztán egyenesen Hermione kiábrándult alakjára nézett. A boszorka visszatartotta a lélegzetét, és mozdulatlanul állt. Nem lepleződhetett le. Evans átható tekintettel nézte őt, aztán átnyúlt a boszorkány bal válla felett, és kivett egy virágcsokrot a tartóból. A vágott virág szárairól lecsöpögő víz végigfolyt Hermione vállán és hátán, nehéz volt mozdulatlannak maradni így. Kényszerítette magát, hogy ne csukja be a szemét. Evans szemébe nézni több volt, mint borzasztó. Akkor vett csak levegőt, amikor a férfi hosszú léptekkel elindult az üzletbe, ahol kifizethette a virágokat.

Hermione heves szívdobogással és öles léptekkel rohant be a sikátorba, szerencsére nem volt olyan nagy a gyalogosforgalom, hogy beleütközzön valakibe. Ahogy a biztonságos ponthoz ért azonnal hazahoppanált. Akkor nyugodott meg, amikor belépett a hátsóajtón és megszüntette a kiábrándultságot. Nagyon közel volt hozzá, és majdnem elszúrta az egész akciót. Malfoy még mindig aludt a nappaliban. Elmondja neki? El kellene, gondolta keserűen. Persze nem most, hanem megvárja, amíg a varázsló magától felkel.

– Francba! – mondta ki félhangosan, aztán egy pillanatra nekidőlt a falnak és becsukta a szemét.

Semmi értelme nem volt önmagát ostorozni, hiszen semmi sem történt. Robert nem látta meg, hiszen nem volt látható. Mégsem bírta megszabadulni attól, amit a férfi szemében látszott. A tekintet, ami egyszerre volt éber, átható és iszonyatosan erőteljes. Valamiféle őrülethez hasonló valami csillogott bennük. Kavargott ettől a gyomra. Erőt vett magán, és elűzte ezt az érzést. Végül kinyitotta a szemét, majd továbbment konyhába.

A pulton egy csésze tea gőzölgött, amit gondos házimanó kezek készítettek. Az egész ház ragyogott a tisztaságról. Elmosolyodott, amikor megfogta a bögrét. Pontosan erre volt szüksége.

– Köszönöm! – szólalt meg, de akárhogy is várta, akkor sem jelent meg Draco házimanója. Nekidőlt a konyhapultnak, miközben kortyolgatott, de nem történt semmi. Nem sokkal később megunta, és felment az emeletre további kutatómunkáért.

***

Dracónak a délutánja és az estéjének egy része teljesen a ködbe veszett, miután teljesen kiütötte magát a fejfájásra szedett bájitallal és a fájdalomcsillapítóval. A hepehupás, kényelmetlen kanapén találta magát, és mindene fájt. Granger valószínűleg betakargatta, mielőtt magára hagyta a nappaliban. Felnyögött. Felemelte a karját, tenyerével végigdörgölte az arcát. Aztán egy pillanatra megszemlélte a Sötét Jegy művész utódját. Megérintette a bőrt, ahol a meggondolatlanul, saját maga okozott seb volt. Granger több, mint csodás munkát végzett.

Mély levegőt vett, ami kiűzte a gondolatait, és csak a konyhából érkező finom étel illatára tudott gondolni. Farkas éhes volt. Amikor megmozdult, akkor tudatosult benne, hogy valami szőrős fekszik a mellkasán. Nagy nehezen ülő helyzetbe tornázta magát. Mumus nagy szemekkel figyelte őt.

– Ez most komoly? – szólította meg a macskát a férfi. – Rámfekszel miközben alszom?

A macska hatalmasat ásított.

– Borzasztóan büdös a szád – morogta Draco. – Atyám...

– Lehet a tiéd az – szólalt meg Granger, aki éppen akkor lépett be a helyiségbe. Mindkét fej felé fordult, kicsit hasonló ábrázattal, bár Hermione személy szerint a macska miatt mosolyodott el, és semmi köze sem volt ennek Malfoyhoz. – Bocs, ha megzavartalak titeket.

– Megzavarni? – horkantott fel a varázsló, aztán megérintette a szőrmókot. Mintha bekapcsolt volna egy zajkeltő védővarázslatot. Mumus olyan hevesen dorombolt, hogy Draco csak morgolódott. – Szerintem ez az izé nőtt. És úgy dorombol, mintha zörögne benne valamit.

– A murmáncok gyorsabban nőnek – vonta meg a vállát Hermione, aztán visszament a konyhába.

– Érdekes – sóhajtott a varázsló, aztán megfogta a kisdoromboló rondaságot letette maga mellé a kanapéra, de a pici visszamászott a mellkasára. – Komolyan? Ezt akarod játszani?

Mumus nagy szemekkel nézett a varázslóra. Egy ideig csak némán méregették egymást.

– Tűnés!

A cica nem mozdult.

– Kész a vacsora, Mumuska – szólalt meg a boszorkány valahonnan a konyha felől, és megrázott valamiféle dobozt.

Az említett egyed kecses mozdulattal leugrott a férfi mellkasáról, aztán peckesen elindult a konyha felé. Draco felhorkant.

– Micsoda egy kis bolhazsák.

A boszorkány visszasétált a nappaliba.

– Azt hiszed, megérti, ha beszélsz hozzá?

– Hát kiment a konyhába vagy nem? – vonta meg a vállát Hermione, miután visszament a nappaliba. – Jól vagy?

– Mint akin átment egy egész csorda hippogriff – köhögte a férfi.

– Úgy is nézel ki – vallotta be a lány, aztán leült a varázsló mellé a kanapéra, akinek arrébb kellett húznia a lábát. – Az a bájital teljesen kiütött téged.

– Semmi bajom – nyújtózott egyet Draco. Jól látható volt így a karján a sárkányt mintázó tetoválás. Most sem nézett ki kevésbé veszélyesnek. – Túlerőltettem magam a legilimenciával és az időjárásbűbájjal. Nem is beszélve a kis vérveszteségemet. Erre a hétre azt hiszem végeztem a veszélyes dolgokkal.

– Erre jutottam, amikor rád mondtam pár diagnosztikai bűbájt. De ha ez vigasztal már sokkal jobbak az értékeid, holnap reggelre olyan leszel, mint amilyen mindig.

– Erőtől duzzadó és szexi?

– Egy seggfej.

A varázsló feltornázta magát ülő helyzetbe. A haja már valószínűleg úgy nézett ki, mint egy madárfészek vagy egy tejfölszőke ananász, de nem volt kedve ilyesmivel foglalkozni. Granger még mindig a diagnisztikai bűbájait lebegtette felette. Rémesen idegesítő volt.

– Jól van, jól van, Granger! – intette le a férfi. – Most már elég lesz ebből a gyógyítósdiból. Minden rendben, ura vagyok önmagamnak, csak ennem kell egy kicsit.

Hermione bólintott, majd mindketten kimentek a konyhába. A vacsora két személyre már tálalva volt a konyhapulton. Mindketten leültek.

– Miért vártál meg?

– Dolgoztam fent, aztán el is felejtettem enni – mondta Hermione, majd elővett a London Eye látképét ábrázoló képeslapot. – Ez volt a postaládában.

– Csak ez?

– Igen. – Megfordította a képeslapot, aztán felolvasta: – Kedveskéim! Kedden, kettőkor érkezem hozzátok, drágáim. Puszi és csók: Mami

– Hadd nézzem! – kérte Draco, aztán kinyújtotta a kezét, és átvette. – Nincs elvarázsolva. Ez Zabini. Most kimondottan olvasható a kézírása.

– Miért akarna idejönni? – vonta össze a szemöldökét Hermione, miközben a villáját beleszúrta az ételbe.

– Majd megtudjuk – mondta a varázsló, mintha csak annyiról beszélne, hogy nyáron napsütés várható. A farkaséhsége ellenére komótosan állt neki a vacsorája elfogyasztásának. Rákoppintott a képeslapra, de azon tényleg nem volt rejtett üzenet. – Különös, hogy a parancsnokság nem küldött semmit.

– Én is furcsának tartom.

– Holnap reggel indulunk St Ivesbe – folytatta Draco mindenféle átkötés nélkül. – Miért nézel rám így?

– Biztos, hogy el akarsz menni St Ivesbe?

– Nincs időnk – rázta meg a fejét Draco. – Kávé, erősítő bűbáj, reggeli, zuhany és már mehetünk is.

– Rendbehoztam hálószobát, amíg pihentél – folytatta Hermione. – Beállítottam néhány kamerát idebent.

– Lemaradtam valamiről? – kérdezte gyanakodva a varázsló. Megtörölte a száját.

Először nem bírt megszólalni. Nem volt jobb alkalom, amikor elmondhatta azt, ami történt.

– Ne legyél mérges!

– Hat, ha valakit ezt mondja, akkor annak mindig az lesz a vége, hogy elmegy a vérnyomásom – morogta Draco.

– Lehet.

– Mi a gond, Granger?

– Belefutottam Robert Evansbe – vallotta be minden kertelés, hazudozás, titok és mellébeszélés nélkül a boszorkány. – Kihallgattam egy beszélgetést, ami közte és Christopher Brown között zajlott.

Draco nem reagált azonnal, sőt semlegesebb arcot nem is vághatott volna. A boszorka nyelt egyet, majd folytatta a beszámolót.

– Nem kerestem, hanem véletlen botlottam belé. Pontosabban ott ment az utca másik oldalán. Brown rémesen ideges volt végig, miközben beszélgettek – szólalt meg Hermione újra, de nem érette, miért kell magyarázkodnia. De leginkább ezért Draco kifejezéstelen tekintetét okolta. – Az egész nagyon is furcsa volt. Brown azzal vádolta Robertet, hogy nem teljesült, amit beígért neki, és a vihar egyfajta égi figyelmeztetés volt, azért, amit tettek, amiért többre vágytak.

– Érdekes. Mit mondtak még?

– Brown aggódott a biztosító miatt. A vihar sok eszközüket tönkretette. A biztosítótársaság hetekig ülhet az ilyen ügyeken – folytatta Hermione. – Szóval jövő héten meg kell néznünk egy-két házat, sőt amennyit tudunk. Nem lesz sok időnk erre sem.

Draco felkelt a székből, és járkálásba kezdett. Időközben Mumus is végzett a vacsorájával, aztán peckesen, felemelt farokkal követte a varázslót. Hermione túlságosan is zaklatott volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.

– St Ivest emlegették. A rituálét.

– Azt nem mondták, hogy pontosan mit takar ez?

– Nem – rázta meg a fejét. – Evans idegesnek látszott, amiért ez szóba került. De van még valami.

– Micsoda?

– Nyomoztak utánunk – vágott bele ebbe a témába Hermione, amitől titkon a hideg is kirázta, viszont végig megőrizte a nyugalmát. – Az alibink áll. Az álcakészítők remek munkát végeztek. Brown szerint ártatlan házaspárnak nézünk ki.

– És Evans mit gondol?

– Ő már nehezebb ügy. Paranoiásnak mondja magát, amíg a következő fázisba nem érnek. Jelentsen bármit is ez.

– Kell az emlék – közölte Draco hidegen.

– Most? – húzta fel a szemöldökét Hermione.

– Ühüm, most kell.

– Legyen. Essünk neki – mozdult meg a székében a lány. – Átmenjünk a nappaliba?

– Nem kell. Csak nézz a szemembe! Engedd el magad! Ne küzdj ellenem. Gyors leszek – ígérte a varázsló.

Hermione csak bólintott. Belenézni a szürke szemekbe érdekes érzés volt. Furcsán félelmetes és megnyugtató. Malfoy kifejezéstelenül nézett rá. A boszorkány újra érezte a legilimencia tapogatózó, hideg, bizsergető érzését. Nem küzdött ellene. Elveszett a szürke szemek ezüstös csillogásában.

– Kicsit engedd el magad! Nem magamat akarom látni a te szemeddel, Granger, hanem Evans és Brown beszélgetését – mondta kellemes, búgó hangon Draco, amitől Hermione megborzongott. Most nem volt gúnyos, a legkevésbé sem. – Koncentrálj!

– Bocs – csukta be a szemét egy pillanatra a lány, majd újra kinyitotta.

– Csak gondolj a beszélgetésre! Nem akarok mélyen a gondolataid közé férkőzni – magyarázta a férfi. – Így is ezer dolog jár a fejeden. Nem akarok még egy fejgörcsöt.

– Megpróbálom.

Felidézte az emléket, s hagyta lejátszódni az eseményeket, anélkül, hogy eltitkolt volna bármit is. Draco látta, ahogy Robert különös tekintete egyenesen Hermione kiábrándult alakjára szegeződött. Lehetetlen lett volna megmondani, hogy látta-e. Aztán mélyen sóhajtva húzódott ki Hermione elméjéből. Kifejezéstelen tekintettel nézett a boszorkányra.

– Most mi van?

– Semmi – válaszolt Draco, aztán a hajába túrt.

– Nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget – jelentette ki komoran. Csak az a rohadt bűntudat ne lett volna, hiszen nem így egyeztek meg. Persze Hermione auror volt, képzett és elszánt.

– Jól csináltad, Granger – mondta színtelen hangon a férfi. – Profi voltál.

– Van egy ötletem.

– Mondd el!

– Ugye elmondtuk Caroline-nak, hogy nem leszünk itthon a hétvégén – kezdett bele a boszorkány. – Vegyük le a bűbájt, és engedjük be azt, aki be akar jönni.

– Túl sokáig aludtam – nyögött fel, aztán hátrahajtotta a fejét. Malfoy felnyögött. – Miért nem keltettél fel mielőtt ilyenek eszedbe jutnak?

– Örültem annak, hogy egyedül csinálhattam ezt-azt. De ez most jutott eszembe – vonta meg a vállát a boszorkány. – Jó ötlet lenne. Mielőtt elmegyünk átmegyek Caroline-hoz, aztán megkérem, hogy figyeljen a házra. Mindent elrendeztem. Szóval este kicsit szűkösen leszünk odafent.

– Nekem milyen feladat maradt? – kérdezte Draco.

– Összerakni a kiságyat.

– Mi a Merlin?

– Hát, ha nem tudnád akkor Mindenszentekkor apa leszel – kuncogott Hermione. – Nőj fel a feladathoz, Malfoy!

– Majdnem elfelejtettem – vigyorgott Draco. – Csodálatos. Mennyi az idő?

– Fél kilenc.

– Mondani akarsz valamit, Granger? – kérdezett rá. A boszorkány elgondolkodott egy pillanatra.

– Talán – vonta meg a vállát.

– Mondd el!

– Néztem ezeket a könyveket Flinttől.

– És találtál valamit?

– Ezek egy részét mindig magammal hordom én is. RAVASZ szintű bájitalok vannak benne. Egyetlen kivétellel. Egyik a könyvek közül az elsős anyag, amiben a fecsegőfőzet is volt. Azokat gyakorlatilag mindenki tudja. Úgyhogy elkezdtem azt elemezgetni – mondta a lány. – Valami bűbáj van még rajta, amit nem tudok egyszerűen megtörni.

– Lehet üzenetet hordoz Flinttől?

– Lehet – jegyezte meg a boszorkány. – Nagy bajban lehetett, ha ezzel akart üzenni valakinek vagy biztosítékként csinálta. Tudhatta, hogy valaki felismeri a főzetet vagy a könyvet. Igazából bárki kiszúrná ezeket. Lehet, hogy pontosan ez a kulcs.

– Megnézem majd én is – ígérte Draco.

– Rendben van – bólintott. – Bepakolom a táskámba a holnapi cuccokkal együtt. Körülnézünk és jövünk vissza. Ennyi időre felügyelet nélkül hagyni a házat csak elég.

– Őrjítő, hogy ennyire előbbre jársz, mint én – sziszegte idegesen a varázsló.

– Nálad előbbre? – húzta fel a szemöldökét Hermione. – Nálad előbbre senki sem járhat. Láttam, hogy megtervezted a GPS-en az utat. Az autót telepakoltad mindennel. Megnéztem. Gyakorlatilag fél csapat sötétvarázslóval el tudnánk bánni.

– Csak pár apróság...

– A rúnakövek meg csak kavicsok – válaszolt Hermione egykedvűen.

– A bűbájokat is ellenőriznem kellett volna – nyögött fel Draco.

– Én megtettem.

– Utálom, amikor hasznavehetetlen vagyok – morogta mérgesen.

– Egész este mérges leszel?

– Lehet.

– Merlin mentsen minket! – sóhajtott fel Hermione, aztán elment a nappali felé.

Draco csendben fejezte be a vacsoráját, ami időközben kihűlt. Újra megfürdött. Jó ideig nézte az új jegyet a karján. Művészi volt, cseppet sem hasonlított arra, a bélyegre, ami volt. A vékony sebhely közelről látszott ugyan, de remekül elfedték a sötét vonalak. Visszaemlékezett Granger szavaira. Fújt egyet.

– Többet nem lesz a társam – mondta ki magának félhangosan. De nagyon is jól tudta, hogy miért. Aztán felöltözött, majd megkereste az összerakható kiságyat, amit a képzeletbeli gyerekének pakolt be valaki a parancsnokságról. A varázslat sem segített azon a rengeteg alkatrészen, amivel nem tudott mit kezdeni. Diplomás varázsló volt, emlékeztette magát, majd bemerült a munkában.

Egy kicsit később Hermione jött le az emeletről. Meglepetten figyelte, ahogy a férfi egy félig kész mű fölé görnyed.

– Te meg mit csinálsz? – kérdezte egy bujkáló mosollyal.

– Most komolyan, így rakják össze ezeket a muglik? – válaszolt kérdéssel a lány kérdésére.

– Igen. Varázslat nélkül, saját kezűleg – erősítette meg a boszorkány.

– Bonyolult – morogta a varázsló.

– Mutasd csak a leírást, légy szíves! – kérte Hermione, majd átvette a papírokat, aztán megnézte a darabokat. – Ah, az álcarészlegen nem normálisak. Ennek vagy százezer darabja van. Ezt varázslattal is nehéz lenne összerakni.

– Akkor a kölyök a padlón fog aludni – mondta Draco, aztán pár elemet varázslattal összeillesztett. – Így hagyjuk, mintha elvesztettük volna a türelmünket.

– Jó, ez egy igazán remek ötlet. Átnéznéd a hálót? Nem akarok semmit sem elől hagyni, ami terhelő lehet.

– Persze.

Azzal mind a ketten felmentek az emeletre. A szoba most jobban hasonlított egy átlagos hálóra. Az ágy viszont rendkívüli kicsinek tűnt annak ellenére, hogy most már egy két személyes volt. Draco először átnézett mindent, aztán újra a nyilvánvalót nehézségen akadt meg a szeme.

– Minden muglibiztos – szólalt meg a varázsló. – Tökéletes, de szűkösen leszünk itt, Granger.

– Tudom.

– Az ágyban is.

– Azt is tudom – forgatta meg a szemét a lány. – Ne legyél gyerekes! Aludtál velem már.

– A kanapé lent még mindig borzalmas – emlékeztette Draco. – Hasogat a hátam. Eszemben sincs megint ott aludni. Eltűntetted a határvonalat.

– Kénytelen voltam.

– Meghitt lesz.

– El fogunk férni itt – sóhajtott fel Hermione. – Ne csináld ezt!

– Tudod, én szeretek ölelkezni álmomban – vigyorgott a varázsló, és egy kicsit közelebb lépett a boszorkányhoz. – Így is szívesen aludnál velem?

– Akkor jusson eszedbe még álmodban is, hogy a társad vagyok, és nem a szeretőd. Nincs tapizás, nincs összebújás.

– Majd mondogatom magamnak mielőtt lefekszem – bizonygatta Draco.

– Nagyszerű.

– Ideges vagy? – kérdezte azon a kellemes hangján, ahogy nemrég szólt hozzá.

– Kicsit – mondta, aztán megdörzsölte a karját. – Nem gondoltam volna, hogy ennyire érdeklődnek utánunk.

– Utánad – pontosított Draco. – Ez nekem nagyon nem tetszik.

– Persze, mert te senkit sem érdekelsz – vágott vissza egy gonosz mosollyal. – Hozzászoktál, hogy mindenki úgy néz rád, mint magára a mágia isteneinek egyikére.

– Nem tehetek róla, hogy tökéletes vagyok – vonta meg a vállát a varázsló.

– Hánykor indulunk?

– Nyolc után?

– Rendben.

– Caroline-t elintézed egyedül? – tette fel a kérdést Draco.

Hermione nagy szemekkel nézett a varázslóra, mintha el sem hinné, amit mondani akar. Karba tette a kezét, aztán kihúzta magát.

– Igen – válaszolt végül. – Gyorsan megleszek.

– Szerinted be fogják kapni a csalit? – kérdezte Draco.

– Jogos kérdés – bólintott. – De nem tudom biztosan, csak reménykedni tudok benne. Jobb esélyünk nem lesz erre.

– Beválhat.

– Utálom ezt már most – vallotta be a boszorkány.

– Nyugi, Granger, néha azért kockáztatni is kell ám – mosolyodott el huncutul.

– Egész eddig a paranoiádat hallgattam. Teljesen totálisan átvettem az egészet.

– Ez egy jó ötlet, Granger, a jó ötleteket pedig támogatom. Persze nem örülök neki, mert tudod mi az álláspontom a védett helyekkel kapcsolatban. Ha annyira szaglászni akarnak utánunk, akkor biztosan bejönnek, ha nem vagyunk érdekesek, akkor nem. Poppy itt lesz, és figyelni fog.

– Ne bízd rá ezt egy manóra! – kérte Hermione, majd az ajkába harapott.

– Ezerszer csinálta, rejtve marad, nem mutatkozik, aztán jelent nekem.

– Itt vannak a kamerák.

– Hangjuk is van? – kérdezte Draco, majd karba is tette a kezét.

– Mármint hallanánk-e, hogy beszélnek?

– Igen – forgatta meg a szemét.

– Nem. Legalábbis, ha távolról visszanézzük, akkor nem – rázta meg a fejét Hermione.

– Akkor Poppy marad.

– Malfoy!

– Nem nyitok vitát – rázta meg a fejét a varázsló. – Akármennyire is rám akarod nyomni ezeket a manójogi dolgaidat, most nem fogok ezen vitatkozni. Minden óvintézkedést megtettem. Poppy tudja, hogy mi a dolga, nem lesz veszélyben. Soha nem is volt. Így rendben lesz?

– Nem szólok bele – emelte fel a kezét Hermione. – Legjobb lesz, ha elmegyek fürdeni.

Tűntetőleg távozott a szobából.

A varázsló felsóhajtott, és az ablakhoz ment. A szomszéd házban égett a villany. Néhány varázslattal megidézte a térképet, amin dolgozott. Négyen voltak bent, de a térkép csak Robertet és a nejét tudta beazonosítani. Draco letette a pergament, és elterült az ágyon, miközben hallgatta a zuhany vizének ütemes csobogását.

Még mindig azon az emléken merengett, amit Hermionétól kapott. Nem tetszett neki, amilyen ötlet kibontakozóban volt az elméjében. Úgy tűnt, hogy a konvent nagyon is érdeklődik irántuk. Granger iránt leginkább. Visszaemlékezett Robert Evans mohó tekintetére, ahogy bámulta őt.

– Basszus – mondta ki hangosan. Beletúrt a hajába. A parancsnokság persze jóváhagyta volna, de ő egyáltalán nem akarta volna a társát ennyire kiszolgáltatni. Ezért is gyűlölt csapatban dolgozni. Granger pedig... Granger volt. És pont.

A boszorkány éppen ebben a pillanatban lépett be a helyiségbe. Kellemes, friss illat lengte körül. Draco figyelte, ahogy a kecses lábai kilátszanak a hosszú póló alól. Nem volt illetlen, mégis csábító. Nem, emlékeztette magát fáradtan, majd a következő nap eseményeire gondolt, és fejben végigfutott a programon.

Granger először az ablakhoz ment, kinézett a sötétben fürdő utcára. A szemközti házban még mindig égett a villany, enyhe zaj szűrődött ki onnan. Becsukta az ablakot, és elhúzta a függönyt. Most már csak az éjjeliszekrényen lévő borostyánsárga fénye töltötte be. Hermione lehuppant a varázsló mellé az ágyra. Draco érezte, ahogy a boszorkány lába finoman az övéhez ért.

– Rohadt kicsi ez az ágy – fújt egyet, miközben lekapcsolta a villanyt.

– Mégis összebújunk? – ugratta Draco, majd az oldalára fordult, és könyökére támaszkodva figyelte a boszorkányt. – Nem halnál bele.

– Fáradt vagyok ehhez, Malfoy.

– Tudod, hogy a takarónk közös?

– Aha – mondta, aztán magukra húzta a takarót. – Buli van a szomszédban.

– Hallottam.

– Ki kellene mennünk szerinted?

– Négyen vannak bent, és vad szexpartit tartanak – mondta Draco egy hatalmas ásítás közepén.

– Mi a franc?

– Csak vicceltem. De látnád az arcodat, Granger. Már ezért megérte – vigyorgott kisfiúsan. – De nem megyünk át kémkedni. Négyen vannak bent. Ennyit tudunk. Megvárjuk Zabinit kedden, rendben?

– Jó.

– Nem értesz egyet?

– Nem akarok hülyeséget csinálni – szólalt meg egy kis gondolkodási idő után Hermione. – Honnan tudod, hogy négyen vannak bent?

– A térképről – mondta Draco, aztán elfordult, és az éjjeliszekrényről elvette a pergament.

– Majdnem elfelejtettem – jutott eszébe. – Szép munka.

– Még nincsen kész – rázta meg a fejét. – Nem tudja beazonosítani a muglikat.

– Holnap reggel megnézem a kamerákat, hogy ki volt ott – mondta miközben elhelyezkedett az ágyban, és leoltotta a villanyokat.

– Rendben – ásított egyet Draco.

– Malfoy.

– Tessék.

– Mi lenne, ha nem simogatnád a vállamat?

– Csak kifejezetem a támogatásomat – nevetett fel félhangosan a varázsló.

– Szóban, hallod, csak szóban! – morogta, majd megpróbált minél kényelmesebben elhelyezkedni.

A másik oldalon Draco ugyanezzel foglalkozott, amíg meg nem érezte a boszorkány talpát, ahogy a lábához ért.

– Jesszus, Granger, milyen iszonyatosan hideg a lábad! – méltatlankodott. – Kelpik voltak az őseid vagy vízidémonok? Esetleg varangyosbékák?

– Pedig így egészen jó – nevetett, aztán a másik lábát is hozzáérintette Dracóéhoz, és csak nevetett.

– Elhiszem. Ha belegondolok nem is rossz. Meleg van.

– Hol van meleg?

– Nyár van. Körülbelül 13 °C van kint.

– Nyári idő valóban – morogta Hermione.

– Nem értem a lábad működését. Lehet el kellene menned gyógyítóhoz – morogta Draco, miközben valamit motoszkált az éjjeliszekrényen, aztán bebújt a takaró alá.

– Mi a fenét csinálsz? Hé! Ne fogd meg a lábam!

– Maradj már nyugton! – hangzott Draco tompa hangja, miközben elkapta a kegyes lábat. – Egy melegítő bűbájt vagy zoknit varázsolok a lábadra.

– Nem kell! – nevetett a lány, miközben megpróbált elmenekülni, de a varázsló szorítása nem engedett. – Jó, jó megígérem, hogy a saját térfelemen maradok.

– Áú!

– Bocs, nem direkt rúgtalak meg. Csikis a lábam. Reflex volt.

– Reflex?

– Ne már! Ne csikizd a talpam!

– Szóval, ha sötét varázsló lennék, akkor csak a talpadat kellene csikiznem, ha kínozni akarnálak?

– Malfoy! – nevetett megint. – Ne csináld már!

Draco ennek ellenére folytatta, amit elkezdett, és kimondta a varázsigét. Kellemes melegség áradt szét a boszorkány talpán, majd a másikon is. Mély elégedettséggel sóhajtott fel, amikor végre újra szabad lett. A férfi jókedvűen bukkant fel újra a takaró alól. A félhomályban is jól kivehető volt a tejfölszőke, szerteszét álló haja, meg az az utálatosan elégedett, tenyérbemászó vigyora.

– Ezt meg kellene köszönnöm, Malfoy? – kérdezte, miközben feljebb csúszott az ágyban, és felhúzta a lábát.

– Illene, Granger. De eltekintek tőle.

– Micsoda kedvesség tőled! – horkantott fel a lány.

A varázsló hasonlóképpen felült az ágyban, és ugyanolyan pózban ült ott, mint Hermione. A vállával meglökte a boszorkányét, mire egymásra néztek a szoba sötétjében.

– Kényelmes így?

– Nem – mormogta Hermione. – De ez most nem lényeges.

– Szerintem még tíz-tíz centit tudnánk ezen az ágyon nagyítani – fontolgatta Draco. – Akkor nem kell elviselned azt a furcsán vonzó közelségemet.

– Dehogynem. Még nincs meg Flint. Nem akarsz átmenni a szomszéd szobába?

– Trelawney titkos budoárjába? – horkantott fel Draco. – Nem alszom párnákon a padlón, hátha azzal a pentagrammal megidéztél valamit. Attól is félnék, hogy valamelyik szaténkendő megfojtana álmomban vagy megkötözne, és Trelawney kimondhatatlan dolgokat művelne velem. Inkább maradok.

– Érdekes félelem.

– Jogos félelem.

– Csak én vagyok itt. És nem öltözöm a kedvedért Trelawneynak. Pláne nem csinálok veled kimondhatatlan dolgokat.

– Kristálygömbből se jósolsz nekem pucéran?

– Nem.

– Tarotkártyából se?

– Nem.

– Mit szólnál teafűhöz?

– Fú, egyre mocskosabb dolgok jutnak eszedbe – nyögött fel Hermione. – De tenyérből jósolhatok neked.

Draco felnevetett, aztán kinyújtotta a kezét, és átadta a boszorkánynak, aki egy Lumost mondott, hogy jobban lássa.

– Magas intelligencia, racionális, de kicsit őrült.

– Mondj olyat, amit nem tudok – mosolygott Draco, bár élvezve, ahogy a lány vékony ujjai a tenyerét csiklandozzák.

– Törekvő vagy, magabiztos, mindenkinek azt mondod mennyire egoista vagy, de igazából pontosan olyan bizonytalan vagy, mint bárki más. És nem is annyira önző szemétláda. A hivatásodat azért választottad, mert vezekelni akarsz a múltadért, és nem mások csodálatért csinálod, amit csinálsz.

– Végén még azt hiszem, hogy tényleg egy angyal vagyok – nevetett a varázsló.

– Azért nem érdekel mások csodálata, mert egy nárcisztikus görény vagy, aki eleget csodálja magát a tükörben.

– Ezt senki se hinné el neked, Granger. És nem is vagyok nárcisztikus.

– Oh-ó a szerelmi életed azonban egy káosz. Mindig rosszul választasz. Nem akarod elkötelezni magad, ezért mindig olyanokat keresel, akik csak egy darabot akarnak belőled. Csak a szex hajt, semmi szerelem. Jó nagy...

– Igen, Granger, jó nagy van.

– ...az egód.

– Mindig is tudtam, hogy tökéletes vagyok – vonta meg a vállát kuncogva Draco.

– Igazán? Milyen édes – sóhajtott fel az önjelölt jósnő. – Nem bírsz el az egóddal.

– Ezt, mint jósnő vagy mint szemlélődő kolléga mondod?

– A tenyeredből olvasom ki – kuncogott Hermione. – Itt van minden. Azt is látom, hogy hamarosan közel kerülsz valakihez, aki totálisan összezavar, és azt sem tudod, hogy mi a fenét csinálj. Olyan mélyen, visszavonhatatlanul, és őrülten szerelmes leszel, hogy egy halom baromságot csinálsz. Merlinre, de megnézném, ahogy szenvedsz, mint egy kutya.

– Hülyeség.

– Ezek a vonalak itt azt jelenik, hogy hány gyereked lesz. – Finoman simította végig a vonalakat. Draco élvezte az érintését.

– Még ezt is meg tudod mondani?

– Négy lesz – közölte Hermione vidáman. – Három fiú és egy lány.

– Malfoyok nem szoktak sok örököst nemzeni – mondta szórakozottan a varázsló, miközben ő is a tenyerét figyelte benne a boszorkány ujjaival. – Képzeld apám mit szólna. Kikészülne és kiakadna, ha négy részre kellene szedni a családi vagyont.

– A Black és a Lestrange vagyon is a tiétek – vonta meg a vállát Hermione. – Van ott hely négy Malfoynak.

– Rá akarsz beszélni?

– Dehogy. Baromság az egész – fújta ki a levegőt, aztán megveregette a férfi kezét. – Nem hiszek a tenyérjóslásban.

Draco elhelyezkedett az ágyban, a takaró alatt. Hermione figyelte, ahogy a varázsló magára húzza a takarót.

– Szóval lesz egy lány, aki összezavar? – kérdezte álmodozóan.

– Bármi lehet – válaszolta Hermione, majd ő is kinyújtotta a lábát, és lecsúszott az ágyban. – Lehet, hogy találkozol vele, lehet, hogy nem. Lehet, csak egy szenvedélyes viszony lesz, aztán minden elcseszel, mert idióta vagy. Benne van ez is pakliban. A négy gyerek meg... nos, nem mondtam, hogy mind egy nőtől származik.

– Ez azért nem túl jó.

– A jóslás nem csak arról szól, hogy szépeket mondjanak, hanem a képedbe vágják azt is, amit nem akarsz hallani. Persze, akik ezt üzletből csinálják soha nem mondanak rosszat. Egyébként ennek nem hinnék. Garanciát erre, amit mondtam, nem vállalok.

– A szenvedélyes viszony jól hangzik.

– Lehet.

– Egész jól csinálod annak ellenére, hogy nem jártál jóslástanra – szólalt meg Draco.

– Elolvastam minden könyvet.

– Stréber Granger. Hát persze, hogy elolvastál mindent.

– Jaj, ne bókolj már nekem! – nevetett, miközben meglökte a könyökével. – A végén még teljesen elpirulok.

– Hé! Ne ismerkedj! Én most a nagy szerelmet várom. Mi van, ha komolytalan viszonyba bonyolódunk? Lemaradok a nagy és örök szerelemről. Miattad.

– Az álfeleségeddel és az álgyerekeddel egy ágyban – csóválta meg a fejét. – Piszkosul sok esélyed van mostanság megtalálni a nagy szerelmet.

– Ki mondta, hogy a szerelem egyszerű? Úgy tudom, hogy ezekért meg kell dolgozni.

– Micsoda bölcs gondolat! – szólalt meg a boszorkány.

– És neked mi mondd a tenyered a jövődről?

– Mumussal élünk boldogan, és elkapom a drogterjesztő rosszfiúkat – válaszolta a boszorkány.

– Semmi szerelem?

– Azt csak összezavar mindent – húzta el a száját Hermione.

– Tudom.

– Rád vár a nagy szerelem, szóval hagyj engem az együttérzéseddel!

Draco csak felnevetett. Öblös hangja kissé visszhangzott a kis szobában. Hermionét is elkapta a jókedve.

– Jaj, bocs, el is felejtettem – csapott a homlokára a varázsló. – Nekem jön a nagy szerelem, négy gyerek, meg a négy részre osztott Malfoy vagyon, és apám gyomorfekélye. Hogyan a fenébe felejthettem el? Érzéketlen voltam veled. Sajnálom! Azért ne mondd, hogy nem lesz semmilyen szenvedély a jövődben.

– Pedig de – vetítette előre Hermione a szomorú jövőjét. – Talán egy-kettő valami, de semmi komoly.

– Valami?

– Aha.

– Mutasd a tenyered! – kérte Draco. – Talán csak találok benne egy épkézláb pasit a jövődre nézve.

– Nem adom!

– Mitől félsz? Attól, hogy talán mégis várd rád valami tartós a jövőben?

– Alszunk végre vagy még jósoljak neked madárbelekből is?

– Fúj! Fáradt vagyok. Talán majd máskor.

– Helyes válasz.

– Jó éjt, Granger!

– Jó éjt, Malfoy!

– Madárbelek... micsoda undorító ötlet...

– Aludj már, Malfoy!