Taekook

Eredeti verzió 12

-Kook ne! -mondtam neki ijedten, mire rám nézett

-Miért ne? -kérdezte könnyes szemekkel, nekem pedig szerintem ott hasadt ketté a szívem

-Mert... Mert szeretlek.

Csend volt. Túl nagy csend. Én a földet bámultam kínosan, miközben éreztem magamon Jungkook égető tekintetét.

-Tae.

-Hm? -nem mertem rá nézni. Ahhoz elég nagy volt a feszültség köztünk.

-Én is. -mondta, mire felkaptam a fejem -én is szeretlek. -mosolygott rám

Szimplán boldog voltam. De annyira, mint még az előtt soha. Jungkook kitárta a karjait, már amennyire tudta az infúziótól, én pedig semmi kérdés nélkül mentem oda, és bújtam hozzá.

Jó volt az a csend, nem volt egyáltalán zavaró, csak élveztük egymás társaságát. Aztán nagyon hirtelen találkozott a tekintetünk.

-Taehyung lehet egy kérdésem? -szólalt meg hirtelen, mire egy kicsit össze rezzentem, amitől felkuncogott

-Persze.

-Megcsókolhatlak? -nézett le egy pillanatra a számra, majd vissza a szemembe

-Meg. -nem tudom, hogy én csókoltam meg előbb őt, vagy ő engem... Már csak annyit vettem észre, hogy úgy csüngünk egymáson, mintha össze lennénk nőve.

Finom... Ez a szó jutott először eszembe, amikor ajkaink össze találkoztak, hiszen akárhogy is ízlelgettem, annyira édes volt mintha cseresznyét ennék. Imádom az összes porcikáját, akkor is ha néha ilyen... Buta. Szeretem ezt az embert, bár ki tudja miért. Egyszerűen csak úgy köt hozzá valamilyen fonál hogy azt leírni nem lehet. Lassan muszáj volt szétválnunk, hiszen a levegő hiánya miatt a tüdőnk alig tudott lélegezni.

Nem szólalt meg egyikőnk sem újból, bár nem bántam. Az, hogy annak az embernek a karjai között lehetek, aki szeretek pontosan elég volt. Jó volt megfogadni az öreg néni tanácsát... Mondhatni akkor ő hozott minket össze. Bár, ha nem lenne néni, akkor is most mondtam volna neki el. Na mindegy.

-TaeTae szép vagy. -kezdte el az oldalamat cirógatni, én meg ha lehet, fülig pirultam, és bele fúrtam a fejem mellkasába -naa ne legyél szégyenlős imádom amikor elpirulsz. -emelte fel a fejem, és egy kis puszit nyomott a számra

-Én meg nem szeretem. -kezdtem el hisztizni

-De miért? Aranyos vagy, és amúgy is imádlak.

-Én is. -vigyorogtam rá mint a tejbetök

-Itt maradsz éjjelre?

-Eddig mást sem csináltam csak itt éjszakáztam négy hónapon keresztül. Persze hogy itt maradok.

-Köszönöm.

-Nem kell, inkább én köszönök neked mindent.

-De ne. -kuncogott fel -én köszönöm hogy ide jöttél mielőtt-

-Az az én hibám volt! -mondtam szomorúan, és bűntudattal

-Nem. Ez mindkettőnk hibája volt. De látod, milyen jó dolgo sült ki belőle.

-Látom. És élvezem nagyon. Egyébként... -töprengtem el egy pillanatra -Jungkooook~

-Mi az Tae?

-Leszel a párom? -kérdeztem meg, bár úgyis tudtam a választ.

-Nagyon szívesen. És örökké Taehyung. Örökké szeretni foglak, ezt garantálom. Veled tervezem a jövőmet. Vagyis, bocsánat a jövőnket.

-Aranyos vagy, tudsz róla? -piszkálgattam a haját, mert olyan puha, és mert miért is ne?

-Nem, de most már tudom. -aztán csak csendben voltunk. Szeretem, ezt a csendet. Ez az a csend, amiben úgy kommunikálunk, hogy nem mondunk egymásnak semmit.

Csak szimplán érintésekkel fejezzük ki az érzéseinket, néha néha egy egy puszit vagy csókot lopva egymástól.

Aztán, elalszunk, mint... Mint amikor átjött hozzám először. De ez most teljesen más volt, hiszen ha lehet úgy mondani, egymásba gabalyodva feküdtünk a kórházi ágyon, én vigyázva az infúziójára, ő pedig csak úgy általában rám.

Tökéletes egy este, tökéletes, hogy Jungkook is itt van végre, imádom, szeretem, puszilom... Nem tudom kifejezni, mennyire szerelmes vagyok belé. Mert, igen, én sokkal többet érzek iránta, mint szerelem. Valami, ami több mindennél, egy kötődés fajta dolog, megmagyarázhatatlan, erős fonál, ami össze köt két embert örökké. És, remélem ez így fog maradni.