Medicina

1. fejezet - A minta

Jeges fuvallat csapja meg a tarkómat. Libabőr fut végig rajta, ahogy a karomon és a hátamon is. Nehezen állom meg, hogy újra hátrapillantsak. Bele a sötétségbe. Csakhogy félek. Félek, ha megteszem, a vigyorgó alak, aki hosszú idő után újból feltűnt, teljes valójában magasodik majd fölém.

Megszorítom a fém vödör fülét. Zakatoló szívvel és reszkető ujjal megnyomom a kerek, zöld gombot. A térelválasztó ponyva lassan felemelkedik előttem. A mozgásra felgyullad a lámpa. Én pedig pár lépés múlva a poshadt szagú, veszélyes hulladék konténernél állok, ami a mellkasomig ér. A hideg vödröt a szélére támasztom és beleürítem az ampulla selejtet. Hatalmas csörrenéssel koppan az aljának. Eközben automatikusan leereszkedik a vastag, méregzöld fal. Csupán a fejem magasságában lehet átlátni rajta, egy körülbelül fél méter széles, átlátszó műanyagcsíkon.

Nagy levegőt veszek. Megnyomom a szürke panelen lévő kapcsolót. Elkezd felemelkedni a térelválasztó. Ekkor csattanás hallatszik be a túloldalról. A szemben lévő három emeletnyi magas raktárból, amit fekete masszaként borít be a sötétség.

Amiből bármikor megjelenhet az a túlságosan szabályos fogsor.

Az a kaján vigyor.

Azok a csontos ujjak.

Az ijedtségtől egy pillanatra levegőt sem veszek. Őrülten a piros leeresztő gombot kezdem el nyomkodni. Mintha az megvédhetne bármitől is. A félúton járó ponyva elindul lefelé. Kigúvadó szemmel elhátrálok tőle és az átlátszó csíkra meredek. Már a hátam mögött feszülő, másik puha, műanyagfalnak simulok háttal, ami a tehergépkocsibeálló rámpára nyílik. Hegyezem a fülem, de csupán a sebes szuszogásomat hallom. Annyira szorítom a vödör fülét, hogy belevág a bőrömbe.

Valami megkarcolja a mögöttem lévő ponyvát kívülről, amitől az beremeg. Belém szorul a levegő. Összekoccannak a fogaim. A nyakam izmai megfeszülnek. Rögvest elugrok mellőle. A szívem úgy kalapál a bordáim közt, mintha verdeső, kalitkába zárt madár lenne.

Nem bírom már elviselni tovább a feszültséget. El akarok innen menni.

Nyelek egy nagyot és megnyomom a folyosóra nyíló fal kapcsolóját. A széles, zöld műanyag elkezd felemelkedni, az én szívem pedig egyre nagyobbakat ver. Amint a derekamig ér, lehajolva kilépek alóla. A sötét raktárra rá sem nézve, tágra nyílt szemmel jobbra fordulok. A jól megvilágított, raklapokkal teli folyosó felé kapkodom a lábamat. Ám a legvégén, a szemközti falon, a negyedkör alakú, parabolikus tükörben meglátok valamit. Valamit, ami a sötétségből kúszik utánam.

Valamit.

Őt.

Tudnom kell, hogy csak képzelődök.

Hátrafordítom a fejem. Már a szemem sarkából látom, hogy mögöttem áll. El sem tudok ugrani, mert egy nagy ütést érzek a bordáim közt. Megtorpanok. Kiszalad a számon a levegő.

A sötét, vigyorgó alak olyan névvel illet, amitől összerándul a gyomrom: Málnácska. Ezután mosollyal a borostás arcán szertefoszlik. Nem merek lenézni. Végül mégis megteszem. Pánik önti el az agyamat, amikor meglátom a fájdalmam okát: Egy hatalmas csavarhúzó áll ki belőlem.

Három nappal korábban...

Kisebb készülődés után hajnali ötkor beleültem Darth Maulba.

Na de félreértés ne essék. Darth Maul a rozoga, piros Mazdám, amivel elindultam dolgozni a gyógyszergyárba, ahonnan már négy éve kapom a fizetésem. Nem mondanám, hogy álmaim melója, ahogy azt sem, hogy eddig akartam itt maradni, viszont jó a bérezés és néhány bunkó, rosszindulatú munkatárstól eltekintve egész elviselhető hely.