Medicina

13. fejezet - A pokoltól a mennyországig

Blanka sötét aurájának látványa mellbe vágott. Egy pillanatra összeszorítottam a szemem, aztán a csuklómra feszülő, csomózott piros fonalra pillantottam. Mindegyiket egy hozzám közel álló ember kötötte rá, és gyakran simítottam végig rajtuk, ha keserűség emésztett.

És ott volt a medál.

Eszembe juttatta Málna urat és a borzalmas tetteit. Vicsorogva próbáltam kikötözni a madzagot. Mindenáron meg akartam szabadulni attól a borzalmas tárgytól.

– Ez a medál pont olyan, mint...

Dorián mondata félbeszakadt, miközben az egyik kislányról készült képet bámulta elkerekedett szemmel.

– Hadd segítsek – hallottam meg ismét. Szomorúan csengett a hangja.

A meleg ujjai a fagyos és koszos kezemet érintették és nagy gondossággal kötözték ki a piros fonalat, aztán lecsúsztatta azt a szörnyű katicás medált.

Kikaptam a kezéből és ordítva dobtam a fák közé. Könnyek csorogtak végig az arcomon. De nem ez volt a legrosszabb. Alig kaptam levegőt. Azt éreztem, hogy valaki ráült a mellkasomra. A szám és az ujjaim zsibbadtak és merevvé váltak. A kezemre meredtem.

– Zen, ülj le! Nézz rám!

Dorián hangja összefolyt a fejemben, csak a sebes lélegzetvételeimet hallottam és a tenyeremre meredtem, mert eszembe jutott, hogy úgy kellett tennem gyerekként, mintha megérinteném őt. Málna urat. De akkor még nem értettem, hogy miért kell olyan helyen tapogatnom.

– Zen, nézz rám!

Dorián megfogta az arcomat, és maga felé irányította.

– Számoljunk együtt, oké? És közben csak a szemembe nézz.

– O... oké...

– Egy – mondtuk kánonban.

Vettünk együtt egy mély levegőt.

– Kettő.

Nagy levegő. Miközben le sem vettem a tekintetem Dorián gyönyörű, étcsoki szeméről. Tökéletes ellentéte Málna úr rideg, fakó íriszének.

– Három.

Nagy levegő. Dorián az arcomat simogatta.

– Négy.

Nagy levegő. Ekkor hirtelen puhán megcsókolt, miközben a hátamra csúsztatta a kezét és végig simított rajta. Aztán a térdeléséből leült és magára húzott. Az ölébe vont és megölelt. A nyakába hajtottam a fejem, aztán elpityeredtem.

Ott reszkettem a karjaiban, míg el nem apadtak a könnyeim, ő pedig megállás nélkül simogatott és halkan duruzsolt a fülembe.

– Bármi történik, én itt leszek neked! Bármin mész keresztül én melletted állok!

Én pedig szinte elolvadtam a karjaiban. A teste melegsége kimosta a bőröm alól a pánik jeges, szúró darabjait. A puha érintése elvonta a szívemre nehezedő súlyt és úgy éreztem, végre igazán megtelik a tüdőm levegővel. Nagyot sóhajtottam, és mintha ezzel kifújtam volna magamból egy kis időre Málna úr mérgét.

Az agyamat már nem az a múltból visszatérő kísértet töltötte ki, hanem Dorián arcának képe, a mosolya, a hangja, a történetek, amiket mesélt. A tekintete, amikor fest, az a két ránc a sötét szemöldöke között, ha a mesteri munkáira koncentrál.

És az a pillantás, amikor rám néz. Amitől úgy éreztem, szárnyam tudna nőni, hogy vattacukor felhők közé repülhessek.

– Szeretlek.