Medicina

16. fejezet - A jóslat

Málna úr gyümölcs és vérszagú párává foszlott szét, én pedig hátraestem, hiába kapott utánam Dorián.

– Mi történt? Málna úr volt az? – kérdezte a művészúr, miközben a kezemért nyúlt, hogy felsegítsen. De az én agyam csak Málna úr szavaival volt tele. Azzal, ahogy a szívemnek túlságosan is kedves emberről beszélt, és azzal, hogy lényegében megfenyegette.

És én még azt sem tudtam, hogyan kell végleg elküldeni. Már, ha egyáltalán ez lehetséges. És ha már itt tartunk, mégis hogyan jött vissza, ha állítólag azt mondtam anyámnak, hogy elvitte egy fényes néni? Mégis, hogy a faszba jött vissza a pokolból?

– Igen, ő volt – leheltem, miközben leporoltam a hátsómat.

– Jól vagy? – Dorián megérintette az arcomat és gyengéden maga felé fordította. A szeme szinte sugározta a féltést és egyben a sajnálatot.

– Persze – vágtam rá azonnal. – Megölelnél? – lógattam az orrom.

Dorián magához vont én pedig beszippantottam az illatát és lehunytam a szemem. Az ujjaim a sötét pulóverének anyagába martak a hátán. A gyomromból melegség indult el és teljesen belefeledkeztem az érintésébe, ami a nyakamtól a derekam felé indult.

– Ha akarsz róla beszélni én itt vagyok.

Ekkor kipattant a szemem. Nem. Nem akartam beszélni róla, csak beraktam volna az egészet egy szekrény fiókjába. A szekrényt aztán beletaszítottam volna az óceánba. Ott aztán felfalhatná a Kraken. Mit bánom én?

– Most bemegyek Hettihez a sátorba – vontam ki magam az ölelésből.

Dorián kinyitotta a száját, aztán összecsukta. Biztos voltam abban, hogy valami olyasmit akart mondani, hogy nem kéne folyton elszaladni és más problémájában elmerülni, csak azért, mert nehéz a saját gondomról félszavakat felböfögni.

Oké, ő talán nem így fogalmazott volna, de ez volt a lényeg.

Azon a pár méteren, míg elértem a terepmintás sátrat, végig a fülemen éreztem Málna úr ajkának közelségét, amitől kirázott a hideg és még a nyakam is megrándult. Meg kellett vakarnom a fülem. Csak vakartam és vakartam, mire azon kaptam magam, hogy már a sátor bejáratánál állok.

A piszkafának használt kezemet a ponyvához emeltem és elhúztam. Először Hetti fehér zoknis lábát láttam meg, aztán feljebb siklott a tekintetem. Az oldalán feküdt és úgy fonta a mellkasa elé a karjait, mintha a kiszakadt szívének helyét takargatta volna. A szeme vörösre dagadt a sírástól.

– Bejöhetek?

Válasz helyett legörbült a szája és összeszorította a pilláit.

– Akkor most bemegyek.

Lefeküdtem mellé és szembefordultam vele. A kezembe fektettem az arcom, úgy mintha párna lenne.

– Bármit szeretnél most lépni, én melletted állok és támogatlak mindenben. Csak azt szerettem volna, hogy tudd. Hozzám bármikor jöhetsz, nekem bármit elmondhatsz. Számíthatsz rám.

Hetti szipogott egyet, aztán kitörölte a szeméből a könnyeket, de továbbra sem nézett rám.

– Nem tudom, mi legyen. Szeretem Mortit. De Nika nem fog leállni, és ha egyszer megtörtént... – Nem tudta befejezni a mondatot, mert halk zokogás tört fel belőle. Reszketett a válla és a felsőteste.

– Próbálok beszélni Nikával.

– Ugyan – nevetett fel Hetti keserűen –, mindketten tudjuk, hogy semmit sem érne.