Medicina

19. fejezet - Búcsú

– Mi a fasz? Dorián! – rikoltotta Nika fennhangon, mindenfelé forogva. – Hol vagy?

– Morti, megnéznéd a férfi vécében? – néztem rá megriadva.

– Meg.

Megállás nélkül Kārta szavai üvöltöttek a fejemben. És leginkább az, amikor „a vére ontatik" részt emlegette.

Aztán eszembe jutott, hogy úgy tűnt, Málna úr az ő elbaszott módján féltékeny Doriánra. Talán bántotta? Vagy annál is rosszabb? Felkavarodott a gyomrom. Blanka és Henrik villant fel a lelki szemeim előtt.

Nem! Nem akarok így járni!

A tó felé vezető keskeny ösvényt céloztam meg. Felém vágott egy erős széllöket, az arcomba csapódó hajamtól pár pillanatig semmit sem láttam. Egy légy száguldott el a fülem mellett, amikor utánam kiabált Morti. Ledermedtem. Nem mertem megfordulni. A légy ment még egy kört a fejem felett.

– Nem kellett volna úgy beszarni! Csak elvágta a kezét!

A feszültség a kifújt levegővel távozott belőlem. A vállamat lejjebb engedtem. Majdnem szétfolytam a fűben a megkönnyebbüléstől. Lassan megfordultam. Így láttam meg, hogy Dorián a büféből sétált ki.

Fejvesztve rohantam felé.

Amikor már csak egy pár méter választott el tőle, megpillantottam a bal kezén a bumszli, fehér kötést.

Nekicsapódtam Dorián testének és magamhoz szorítottam. Az ujjaim a pólójába martak. Beleszippantottam a nyakába, épp ahogy ő szokta velem. Ha lehetséges lett volna, még annál is jobban magamhoz préseltem volna, mint, amit a fizika törvényei megengednek. Ott akkor nem számított, hogy mit tett, amikor nem voltam magamnál. Ott akkor nem éreztem csalódottságot. És abban a pillanatban mindezt, az a sok-sok évnyi barátság és szeretet feledtette el velem. Nem állíthattam, hogy később nem lángol fel bennem újra a keserűség a titkos rajzai és tapogatásai miatt.

De rettegtem attól, hogy elveszítem.

És ennél rosszabbat nemigen tudtam volna elképzelni.

– Mi történt? – hajoltam el tőle, aztán lágyan felemeltem a bekötözött kezét.

– Elestem. Valaki a földön hagyott egy sniccert, én meg beletenyereltem. Nem is értem – bámult a kezére, miközben szinte biztos voltam abban, hogy Málna úrnak köze volt hozzá. – Még szerencse, hogy az öreg büfésnéni nővér volt régen. Szépen ellátta – forgatta a tenyerét. – Azt mondta, elvileg nem kell varrni.

– Az a lényeg, hogy nem lett nagyobb bajod – öleltem meg ismét, mire ő is szorosabbra fogott és belepuszilt a nyakamba.

Elhajoltam tőle.

– Hetti itt hagyott minket – mondtam Doriánnak, mialatt kivontam magam az öleléséből.

– És még csak fel sem veszi a telefont – omlott le egy kempingszékbe Morti, aztán a bal tenyerébe temette a homlokát, a jobb kezében pedig még mindig ott volt a mobilja.

Egy felhőpamacs kúszott felénk, de csak Mortit árnyékolta be. Mintha az a felhő direkt csinálta volna, hogy még csak egy pici fénysugár se érje.

– Már nem azért, de lehet, hogy veled nem akar beszélni – vettem elő a farzsebemből az én telómat, aztán hívogatni kezdtem. De semmi.

„... egynek pedig vére ontatik."

Mi van, ha baja esett? Mi van, ha történt valami? Már nem éreztem a határt. Már nem tudtam, hol húzódik meg az egészséges féltés és a mániákus túlaggódás. Úgy éreztem, a gyomrom fekete lyukká változik, hogy aztán az egész testem azon keresztül tűnjön el.