Medicina

12. fejezet - A kincsesláda

– Mi történt? – lépett elő a semmiből Dorián, miközben én még mindig az ütött kopott lakókocsi után bámultam, ami lassan eltűnt a fák közt.

– Remélem, segítettem valakinek és nem csak rontottam a helyzeten.

Valóban kétségek gyötörtek. Talán rosszabb lesz, ha a nő megtudja, hogy még többet veszített, mint hitt. Hogy az a férfi azt akarta, férj és feleség legyenek.

– Ha gondolod elmesélhetnéd, mert Morti és Hetti még mindig nem kerültek elő, Nika pedig már egy félórája traktál prank videókkal.

A sátraink melletti, csíkos kempingszékeken ücsörögve meséltem el a művészúrnak és Törpirinek, hogy mit is tettem, ami miatt úgy éreztem, hogy az idegesség a gyomromon keresztül belülről fal fel.

– Én az ő helyükben szeretném még utoljára látni a szerelmemet – pislogott rám Dorián.

– Ja. Túlparázod – legyintett Piroska, miközben fél szemmel a környezetünket figyelte.

– Nemsoká előkerülnek, Nika – sóhajtottam. – És különben is, állj már le! Nem érted, hogy ők együtt vannak és szeretik egymást, és valószínűleg épp dugnak valami susnyás...

– Jó elég! – pattant fel a székből morcosan. – Hozok valamit inni! És amúgy meg mi az a Pitypang a hajadban?

– Ó, ez – érintettem meg. El is feledkeztem róluk, bár egyet már elhagytam, ahogy éreztem. – A bátyád tűzte bele.

– Há! Megjelölte a területét? – kacagott fel Nika, mire megszúrtam a szememmel, de eközben majdnem elvigyorodtam. A mellettem ülő Doriánra pillantottam, aki akkor zárta össze a száját a vigyorgásból.

Jól van. Csak kibújik lassan a szög a zsákból.

Nem sokkal később láttam meg, hogy Blanka visszazörög a sokat megélt, fehér lakókocsijával. Le sem tudtam venni róla a szemem.

– Ő az? – kérdezte Nanika, mialatt kis műanyagpoharakat vett elő.

– Igen.

Hallottam, ahogy Blanka recsegve behúzza a kéziféket.

– Mennyi idő, míg hat? – faggatózott tovább a barátnőm, aztán a kis kempingasztalon töltött nekünk Captain Morgant.

A bögyös nőci kiszállt a kocsiból, hogy elinduljon fizetni.

– Fogalmam sincs. Mindenesetre legalább fel kellene szívódnia. És fingom nincs, mennyi idő kell a Triglavi rózsának, hogy behasson. Meg hát mindenkinél más lehet, nyilván.

– Már hogyha tényleg hat – szólt közbe Dorián.

Ekkor észrevettem, hogy mi mindannyian a Jurassic Park trikós nőt bámuljuk. Rohadtul feltűnően.

– Ne nézzük már ennyire pofátlanul – sütöttem le a szemem.

– Baszki, akkora melle van, mint a fejem – tátotta el a száját Nika, a kis pohárral a kezében. – Nem. Nagyobb.

– Nagyon formás csaj – dőlt előre a művészúr, őt bámulva, mire nekem megrándult a nyakam.

Nem gondoltam, hogy ennyire féltékeny tudok lenni. Bár ebben az esetben inkább az zavart, hogy nekem még sosem mondott ilyesmit. Nem mintha olyan formás lennék.

Lenéztem a mellkasomra. Hát... inkább befelé hajlik, mint kifelé. Faszom. Lehúztam egy pohárka Captain Morgant.

Amikor Blanka visszafelé jött, mindannyian elkaptuk a tekintetünket és csaknem olyan idétlenségeket csináltunk, mint amilyeneket ilyenkor a vígjátékokban szoktak. Fütyörészve, fatörzset kapirgálva, gondolkozó pózba vágtuk magunkat és sokat mondóan hümmögtünk.